bélyegkép|jobbra|300px|A Római Birodalom keleti határvidéke A római–szászánida háborúk katonai konfliktusok sorozata, melyekben a Római Birodalom (majd később a Keletrómai Birodalom) harcolt a Szászánida Birodalom ellen a 3. és 7. század között. A késő ókor két legjelentősebb hatalma csaknem folyamatosan hadban állt egymással ebben az időszakban, bár voltak békés periódusok is (főleg az 5. században).
A konfliktusok a 3. században kezdődtek, a Szászánida Birodalom megalapításával, és Hérakleiosz győztes háborújával fejeződtek be 628-630-ban. A katonai hadműveletek különösen intenzívek voltak I. Sápúr (241–272), II. Sápúr (309-379), I. Huszrau (531–579) és II. Huszrau (603-628) idejében. A támadásokat hol Róma, hol a szászánidák kezdeményezték. A Róma és Perzsia közötti utolsó és egyben legnagyobb háború (603–628) után mindkét birodalom kimerült és az iszlám hódítás áldozatává vált, melyben a Szászánida Birodalom teljesen elpusztult, és a Bizánci Birodalom keleti tartományai is arab kézbe kerültek. Ez az esemény jelenti az ókor végét.
Előzmények
Marcus Aurelius császár halála 180-ban kritikus pillanat volt Róma történetében. A filozófus-császár uralkodása alatt Róma folytonos védekező háborúkat vívott határain: a Dunánál a markomann háborúkban Róma utolsó tartalékai is kimerültek, keleten a parthusok ellen állt harcban. E háborúk ellenére Marcus Aurelius nem tudta stabilizálni a Birodalom határait. Fia, Commodus, tehetségtelen uralkodó volt, akit 192-ben megöltek. Rövid polgárháború után Septimius Severus, az Afrikából származó császár, a Severus dinasztia megalapítója került trónra, 235-ig kormányozta a Birodalmat. A Severus dinasztia császárainak kormányzása elsősorban a légiók feletti ellenőrzésen alapult. A katonák jutalmai (donativium) állandóan nőttek, ami csak növelte étvágyukat. Másfelől gyakorivá váltak az udvari intrikák. Például Caracalla ellen, aki népszerű volt a nép és a katonák körében egyaránt, azonban a kormányzás során nem válogatott az eszközökben, sőt megölte a saját testvérét Getát. De Heliogabalus ellen is intrikáltak, akinek vallási politikája sok rómait bántott. A Severus dinasztia utolsó uralkodóját Marcus Severus Alexandert felháborodott katonák ölték meg, akik kétségbe vonták katonai képességeit.
A következő császárok csak rövid ideig uralkodtak, és a Birodalom mély válságba került, melyet a történészek a 3. század válságának hívnak. Csak egyes uralkodók, mint Aurelius és legfőképpen Diocletianus értek el ezekben az években huzamosabb ideig tartó stabilitást a Birodalomban. A 3. század krízisében szerepet játszó problémák egy része a Birodalom keleti határain született. 217 nyarán a niszibiszi csatában IV. Artabanosz (Ardaván) pártus király stratégiai vereséget mért Macrinus csapataira. 224-ben IV. Artabanosz királyt legyőzte és megölte egy lázadó herceg, Ardasír. Ardasír a Persida régiót kormányzó helyi urak dinasztiájából származott, közvetlen felmenői között találjuk Sasánt, akiről szinte semmit nem tudunk. a modern történelemírásban az Ardasír által alapított dinasztiát szászánidának hívjuk. Ők kormányozták Perzsiát 400 éven át, birodalmuk volt az ókori kelet utolsó nagy preiszlám állama.
Ardasír és utódai erősítették a pártus hagyományokat, hogy így legitimálják dinasztiájukat. Ehhez az új uralkodónak volt szüksége. A szászánidák ezen szükségletét a rómaiak hamar bőrükön érezhették. Amint Ardasír megszilárdította a belső hatalmát, azonnal háborút kezdett Róma ellen. A perzsa nehézlovasság, a katafrakták, a rómaiak méltó ellenfelének bizonyultak. Róma hamar belekerült egy költséges védekező háborúba a szászánidák ellen. Bár ugyanebben az időben sok barbár törzs támadta a római határokat a Rajnánál és a Dunánál, azonban ezeket nem lehet egy lapon említeni a jól szervezett szászánida állammal, mely sokkal erősebb ellenfél volt, mint a pártusok.
Perzsia, a maga kulturális és katonai fejlődésével, Róma legnagyobb riválisává vált, és még századokon át az maradt. Róma a Szászánida Birodalomban egy hozzá hasonló hatalommal állt szemben, és Ktésziphón nagy királyai ugyanígy látták Rómát. Ez azt jelenti, hogy a két szilárd nagyhatalom egyaránt egymás meggyengítésére törekedett, s ebben nagy része volt a gazdasági érdekeknek. Az állandó szembenállás századokig tartott, csak a késői ókor végén a Szászánida Birodalom bukása vetett véget a két birodalom rivalizálásának.
A folytatásban a katonai hadműveletek leírása mellett, adunk egy általános képet az adott politikai helyzetről, mely meghatározta az egyes konfliktusokat, valamint beszámolunk az egyes konfliktusok következményéről is. Ehhez szükséges leírni röviden Perzsia és Róma adott politikai körülményeit.
I. Ardasír, a katonai szembenállás kezdetei
Miután 230-ban I. Ardasír legyőzte belső ellenfeleit, megkezdte birodalma területének növelését, ami a Rómával való háborúhoz vezetett. Először Arméniát támadta meg. Arménia már sok konfliktusra adott okot Róma és a pártusok között földrajzi helyzete és ásványkincsei miatt. A szászánidák különösen 428-ig láttak nagy érdekeket Arménia megszerzésében, addig ugyanis az örmény királyok az Arszakida-dinasztiából származtak, akik a szászánidákban trónbitorlót láttak. Az Arménia és a római szövetséges mezopotámiai Hatra elleni támadás nem hozott sok sikert Ardasírnak. Marcus Severus Alexander felkészült a háborúra, és 232-ben ellentámadást indított a szászánida főváros, Ktésziphón ellen, amely alig hozott eredményt. A három római hadoszlopból egyet a perzsák megsemmisítettek, a másik kettő eredmény nélkül tért vissza. A következő hadjárat, a Mezopotámiáért folytatott harcok sem hoztak döntő eredményt, így Severus Alexander megszüntette a támadást, hogy seregét a Rajnánál támadó germánok ellen vezesse.
Severus Alexander 235-ös halálakor Ardasír új támadást indított, ez alkalommal több sikerrel. A fontos stratégiai jelentőségű városok, Karrai és Niszibisz perzsa kézbe kerültek 236-ban, 240-ben pedig Hatrát is elfoglalták a perzsák.
A történészek máig vitatkoznak az okain annak, hogy Ardasír miért támadta meg Rómát. Nyugati források szerint Ardasír helyre akarta állítani a régi Akhaimenida Birodalmat. Keleti forrásokban ennek nem találjuk megerősítését. A valószínű okok, melyek miatt Ardasír Róma ellen támadott, a következőek: megszilárdítani helyzetét, kipróbálni képességeit új királyként, legitimálni trónhoz való jogát.
Hatra eleste okozta, hogy Róma újból elhatározta a perzsák megtámadását. I. Ardasír 241-ben meghalt. Fia és örököse, Sápúr folytatta a háborút, melyben Rómára annak egyik legnagyobb vereségét mérte.
I. Sápúr győzelme három császár felett
I. Sápúrt az egyik legnagyobb szászánida királynak tartják, hőstetteinek emléke máig él Iránban. Belpolitikájában kiemelik vallástoleranciáját és államigazgatási reformjait, melyekkel megerősítette a központi hatalom súlyát.
Katonai szempontból nézve tevékenységét, sikerei itt sem voltak kisebbek. Három sikeres háborút vezetett Róma ellen, melyek pontos időrendje nem ismert, a problematikus források sok nehézséget okoztak a modern történészeknek. Emellett a nem túl bőszavú nyugati források sokszor ellentmondanak a szászánida forrásoknak. Egy érdekes forrást jelent a Naqs-e Rustam-i háromnyelvű sziklafelirat (perzsa, pártus és görög nyelven), mely Sápúr győzelmi krónikája.
Sápúr első hadjáratát 242 és 244 között vezette. „A három Gordianus élete” (mely a Historia Augusta része) szerint III. Gordianus Antiochiából, a Római Birodalom egyik legfontosabb városából indult kelet felé, hogy megütközzön a perzsa sereggel. Resaina mellett (Niszibisz közelében) a rómaiak 243-ban legyőzték a perzsa királyt. Az említett írás szerint a rómaiak visszaszerezték a korábban perzsa kézbe került területeket. Nem sokkal később a pretoriánusok prefektusa Philippus Arabs államcsínyt hajtott végre Gordianus ellen és megölte őt. A perzsa évkönyvek ezzel homlokegyenest ellenkezőt állítanak. Szerintük Gordianus a resainai csata után (melyről a perzsa dokumentumok hallgatnak) Ktésziphónba vonult, ahol vereséget szenvedett, és 244 elején Mesiche mellett (mintegy 40 km-re nyugatra a mai Bagdadtól) halt meg. Halála után Philippus Arabs lett a császár. A későbbi bizánci források (például Ióannész Zónarasz) sem tudnak Gordianus megöléséről. Lehetséges, hogy a császár a mesichei csatában kapott sebeibe halt bele. Philippus Arabs Gordianus halála után kénytelen volt békét kötni Sápúrral. A béketárgyalás, melyet csak pár forrás említ, a szászánidáknak kedvezően alakult: Róma sarcot fizetett a perzsáknak, átadott bizonyos területeket Mezopotámiában, azonban arméniai befolyását megtarthatta.
Bár Philippus Arabsot különböző győzelmi nevekkel illették, mint Persicus vagy Parthicus Maximus, mégis úgy tűnik, hogy Róma fájdalmas vereséget szenvedett. Sápúr jópár domborművön tette halhatatlanná diadalát, és 252 vagy 253-ban újabb háborút indított Róma ellen. E második háború lezajlását Sápúr évkönyvei alapján tudjuk rekonstruálni. Decius, az új római császár, nem sok érdeket látott a Perzsiával való béke fenntartásában, ezért ellenállást fejtett ki a perzsák hódító próbálkozásaival szemben Arméniában. Ez elég okot jelentett Sápúr számára, hogy újabb háborút indítson Róma ellen. Másodszor is elfoglalta Arméniát, és kihasználva, a Decius halálát követő zavart behatolt Szíriába és Mezopotámiába.
Valószínűleg 253 tavaszán menetelt végig Sápúr seregével az Eufrátesz mellett, behatolva római területre, de kikerülve a nagy római erődöket, így Circesiumot és Dura-Európoszt. A szászánidák kisebb vereséget szenvedtek Emesa közelében (nem a rómaiaktól, hanem a egy bennszülött seregtől), ami kisebb visszakozásra késztette őket. Ezután Sápúr serege, melynek legfőbb erejét nehézlovassága adta, megsemmisített egy 60 ezer fős római sereget Barbalissos közelében, az Eufrátesz mellett. Hieropolis, Barbalissostól északra, és mindenekelőtt Antiochia a szászánidák által el lettek foglalva (azonban csak rövid időre). A perzsák egészen Kappadókiáig törtek előre, és 256-ban elfoglalták a jól védett erődöt, Dura-Európoszt, de ezután Sápúr ismét visszavonult. Azonban Sápúr hozott egy hibás döntést, visszautasította Septimius Odenatusnak, Palmüra királyának szövetségi ajánlatát.