A pápai állam, más néven egyházi állam vagy Szent Péter öröksége (latinul: Status Ecclesiasticus, Status Pontificius, illetve Patrimonium Sancti Petri; olaszul: Stato della Chiesa, Stato Pontificio) azoknak a közép-itáliai területeknek az összessége volt, amelyek fölött a pápa világi uralkodóként gyakorolt közvetlen szuverenitást. Létrejöttét hagyományosan 756-hoz, Kis Pipin második itáliai hadjáratához és az úgynevezett frank adományhoz kötik, megszűnését pedig Róma olasz csapatok általi elfoglalásához, 1870. szeptember 20-ához. Fennállását a francia forradalmi és napóleoni uralom, valamint az 1849-es Római Köztársaság átmenetileg megszakította.Peter Partner – Thomas F. X. Noble: „States of the Church”. In: Berard L. Marthaler (főszerk.): New Catholic Encyclopedia. 2. kiadás, 13. kötet. Detroit–New York: Gale, 2003. 490–496.
A terület magvát Róma és a környező Lazio alkotta, de hosszabb időszakokban hozzá tartozott Umbria, a Marche, Romagna, valamint Bologna és Ferrara vidéke is. Délen a nápolyi területek közé ékelődő Benevento és Pontecorvo, Franciaországban pedig Avignon és a Venaissini Grófság alkotott pápai külbirtokot. A pápai állam nem volt azonos sem a katolikus egyházzal, sem az Apostoli Szentszékkel, sem a pápaság egyházi intézményével: a pápa egyfelől Róma püspöke és az egyetemes egyház feje, másfelől egy meghatározott terület világi uralkodója volt. A két minőség jogalapja, tárgya és hatásköre különbözött egymástól.Paolo Prodi: The Papal Prince: One Body and Two Souls. The Papal Monarchy in Early Modern Europe. Cambridge: Cambridge University Press, 1987.
A világi állam történeti indoklása szerint a területi szuverenitás a Szentszék politikai függetlenségének egyik biztosítéka volt: megakadályozhatta, hogy a pápa valamely császár, király vagy itáliai fejedelem alattvalójaként gyakorolja egyetemes egyházkormányzati feladatát. Ez az indoklás azonban nem jelentette azt, hogy egy meghatározott kiterjedésű pápai állam léte hittétel lett volna. A középkori és kora újkori rendszer történeti, jogi és politikai intézményként alakult ki, területe és kormányzata pedig többször gyökeresen átalakult. Az 1870 után fennmaradó római kérdést az 1929-es lateráni egyezmény rendezte a Vatikánvárosi Állam létrehozásával; ez a jóval kisebb állam nem a pápai állam egyszerű területi helyreállítása, hanem a Szentszék függetlenségét szolgáló új jogi megoldás volt.„Vatican City, State of”. In: New Catholic Encyclopedia. 2. kiadás, 14. kötet. Detroit–New York: Gale, 2003. 400–406.
Elnevezése és fogalma
A Patrimonium Sancti Petri, vagyis „Szent Péter öröksége” kifejezés eredetileg a római egyház földbirtokait, ingatlanait és jövedelmi jogait jelölte. Ezek magánjogi értelemben vett egyházi javak voltak, nem pedig önálló államterület. A szóhasználat csak a 8. századtól terjedt át a pápa világi uralma alatt álló területekre, majd szűkebb értelemben Róma hercegségére és tágabb értelemben az egész pápai államra. A latin források a középkorban a terrae Ecclesiae, patrimonium Ecclesiae, terra Sancti Petri és respublica Romanorum elnevezéseket is alkalmazták.Peter Partner: The Lands of St. Peter: The Papal State in the Middle Ages and the Early Renaissance. Berkeley–Los Angeles: University of California Press, 1972.
Az olasz Stato della Chiesa és Stato Pontificio, valamint az újkori latin Status Ecclesiasticus és Status Pontificius már kifejezetten a területi államot jelölte. Az angol és több más nyelv többes számú elnevezése arra utal, hogy a pápai uralom alatt álló tartományok sokáig eltérő jogállást, helyi kiváltságokat és közigazgatási hagyományokat őriztek. A magyar „pápai állam” egyes számú alakja ugyanezt az összetett államalakulatot nevezi meg.
A „teokrácia” kifejezést a szakirodalom egy része használja a pápai államra, de önmagában nem írja le pontosan a berendezkedést. A pápa vallási tisztsége alapján került az állam élére, ugyanakkor világi uralkodóként pénzügyi, igazgatási, bírói, diplomáciai és katonai jogokat gyakorolt. Az állam ezért pontosabban választásos monarchiaként jellemezhető, amelyben az egyházi és világi intézmények személyileg és szervezetileg szorosan összefonódtak. A pápaválasztás rendje, az egyházi tanítóhatalom és a területi állam kormányzata mégsem volt azonos jogintézmény.
Kialakulása A római egyház birtokai
A kereszténység első századaiban a római keresztény közösség házakat, temetőket, istentiszteleti helyeket és földbirtokokat használt, de az üldözések és a keresztény közösségek változó jogi helyzete korlátozta a tartós egyházi tulajdon kialakulását. Nagy Konstantin 321-ben kiadott rendelkezése jogképességet biztosított az egyházi közösségeknek a vagyon elfogadására és öröklésére. A császári család, a római arisztokrácia és más adományozók nyomán a római szék jelentős ingatlan- és földbirtokállományt szerzett Itáliában, Szicíliában, Szardínián, Korzikán, Dalmáciában, Észak-Afrikában és Dél-Galliában.Thomas F. X. Noble: The Republic of St. Peter: The Birth of the Papal State, 680–825. Philadelphia: University of Pennsylvania Press, 1984.
E birtokok pontos összterülete nem állapítható meg megbízhatóan, a források a birtokok földrajzi szétszórtságát, gazdasági értékét és igazgatásuk fejlettségét tanúsítják. A legfontosabb birtokcsoportok Szicíliában, Dél-Itáliában és Róma környékén feküdtek; az utóbbiak a távolabbi patrimoniumok 8. századi elvesztése után különösen nagy jelentőségre tettek szert.
Nagy Szent Gergely idején a római egyház birtokait rektorok és védők irányították. A jövedelmekből templomokat és kolostorokat tartottak fenn, gondoskodtak a papságról és a pápai udvartartásról, továbbá szegényházakat, kórházakat, árvaházakat és zarándokszállásokat támogattak, foglyokat váltottak ki, valamint hozzájárultak Róma élelmezéséhez és védelméhez. A pápa közéleti szerepe e feladatok miatt megnőtt, de a birtokok továbbra is a kelet-római császár fennhatósága alatt fekvő területeken voltak.
A bizánci hatalom visszaszorulása
A Nyugatrómai Birodalom bukása, a gót háború pusztításai és a longobárdok 568-ban kezdődő hódítása után Itália politikai térképe széttagolódott. A bizánci uralom fő központja Ravenna lett, ahol az exarcha székelt. Róma és Ravenna között keskeny, stratégiailag fontos területsáv húzódott, amelynek fennmaradása biztosította a két bizánci központ kapcsolatát. A római terület katonai kormányzója formálisan a császárt képviselte, de a szenátori arisztokrácia meggyengülése és a császári segítség bizonytalansága miatt a pápák egyre több közellátási, diplomáciai és igazságszolgáltatási feladatot vállaltak.
A pápák a 6–7. században alapvetően a bizánci uralom fenntartásában voltak érdekeltek, mert a császári hatalom nyújtott jogi és katonai keretet a longobárd terjeszkedéssel szemben. A kapcsolatot azonban adóviták, egyházi fegyelmi kérdések és különösen a 8. századi bizánci képrombolás megrontotta. A római lakosság és a helyi milícia több alkalommal megakadályozta, hogy a császári megbízottak erővel vigyenek pápákat Konstantinápolyba vagy kikényszerítsék az uralkodói valláspolitika elfogadását. A pápaság ennek ellenére nem szakított azonnal Bizánccal: a longobárd uralom közvetlen veszélye miatt előbb új védelmezőt kellett találnia.
Sutri és a frank szövetség bélyegkép|balra|A pápai állam területi fejlődése a frank adományoktól III. Ince pápa koráig Liutprand longobárd király 728-ban elfoglalta Sutri erődjét, majd II. Gergely pápa közbenjárására „Szent Péter és Pál apostoloknak” adta vissza. A sutri adományt a régebbi történetírás gyakran a pápai állam kezdetének tekintette, de a pápa ekkor még elismerte a bizánci császár fennhatóságát, és görög tisztviselők is működtek Rómában. Az esemény inkább azért jelentős, mert a terület védelmét és birtoklását első ízben kapcsolta kifejezetten az apostolfejedelmekhez és a római székhez.
A longobárd nyomás a következő évtizedekben fokozódott. III. Gergely pápa már Martell Károlyhoz fordult, de a frank udvar ekkor még nem avatkozott be. Zakariás pápa személyes tárgyalásokkal érte el több erőd és egyházi birtok visszaadását. Amikor Aistulf longobárd király 751-ben elfoglalta Ravennát és a Pentapoliszt, a bizánci uralom közép-itáliai rendszere összeomlott. II. István pápa ezért 753–754-ben átkelt az Alpokon, és Kis Pipinnel szövetséget kötött. A pápa felkente Pipint és családját, a király pedig vállalta Róma és a római egyház területeinek védelmét.
Pipin 754-ben, majd 756-ban hadjáratot vezetett Aistulf ellen. A második győzelem után frank megbízottak átvették a meghódított ravennai és pentapoliszi városok kulcsait, amelyeket az adománylevéllel együtt Szent Péter sírjára helyeztek. A fennmaradt források alapján az átadott vagy garantált területek magukban foglalták a ravennai exarchátus és a Pentapolisz jelentős részét, miközben a római terület már korábban is a pápa tényleges igazgatása alatt állt. Az eseménysor az önálló pápai területi uralom hagyományos kezdőpontja.
A frank beavatkozás nem egyszerűen magánbirtok-adomány volt. A pápa olyan területek fölött kapott uralkodói jogokat, amelyeket a bizánci császár sajátjának tekintett, de katonailag már nem tudott megvédeni. A létrejövő rendszerben a pápa helyi szuverenitása és a frank király védnöki szerepe egymásra utalt. A korai pápai állam ezért nem a modern állami szuverenitás egyetlen aktussal létrehozott formája, hanem patrimonialis jogokból, római-bizánci közhatalmi hagyományokból, helyi tényleges kormányzásból és frank garanciákból kialakult összetett intézmény volt.Girolamo Arnaldi: Le origini dello Stato della Chiesa. Torino: UTET, 1987.
Nagy Károly és a területi rendezés
Nagy Károly 773–774-ben megdöntötte a Longobárd Királyságot, és megerősítette apja ígéreteit. A pápai és frank értelmezés azonban nem minden terület tekintetében egyezett. A pápák a korábbi bizánci határokra és a frank ígéretek tágabb olvasatára hivatkozva Velencére, Isztriára, Toszkána egy részére, Spoletóra és Beneventóra is igényt formáltak; Károly ezek jelentős részét nem adta át. A 781-es rendezés a pápai uralom magvát a római területen, Ravennában, a Pentapoliszban, a Sabinában és az összeköttetést biztosító közép-itáliai részeken ismerte el, de a tényleges pápai közigazgatás sok helyütt jóval szűkebb volt a szerződésekben szereplő igényeknél.
A pápa önálló pénzverése és a pápai pontifikátus évei szerinti oklevélkeltezés az elkülönülő világi hatalom jelképe lett. Ugyanakkor a frank uralkodó, majd a császár a rómaiak védelmezőjeként, legfelső fellebbviteli fórumként és a pápaválasztás szabályszerűségének őreként is fellépett. III. Leó pápa 800 karácsonyán császárrá koronázta Nagy Károlyt; ezzel létrejött a középkori pápaság és a nyugati császárság hosszú, egyszerre együttműködő és versengő kapcsolata.
A constantinusi adománylevél szerepe
A constantinusi adománylevél szerint Nagy Konstantin a Nyugat fölötti császári jogokat és Róma, Itália, valamint más tartományok uralmát I. Szilveszterre ruházta. Az okirat a 8. században keletkezett; szerzője és pontos keletkezési környezete vitatott. A szöveg nem hozta létre a pápai államot, és a frank adományok tényleges politikai alapja sem kizárólag ez volt. A későbbi középkorban azonban fontos jogi és eszmetörténeti érvvé vált a pápai világi hatalom, a császári jelvények és a Nyugat fölötti egyes igények igazolásában.
Lorenzo Valla a 15. század közepén nyelvészeti és történeti érvekkel kimutatta, hogy a szöveg nem származhat Konstantin korából. A humanista kritika után az okirat hitelessége fokozatosan tarthatatlanná vált. A hamisítvány története nem azonosítható a pápai állam egészének jogtörténetével: a területi uralom tényleges alapjai között a frank szerződések, a helyi kormányzás, az uralkodói megerősítések, a hűbéri jogviszonyok és a későbbi területszerzések is szerepeltek.
Középkori fejlődése
A Karolingok és a császári védelem