bélyegkép|200px|Krisztus, Sant'Apollinare Nuovo-templom, Ravenna bélyegkép|200px|Theodóra császárné arcmása San Vitale-székesegyház, Ravenna bélyegkép|200px|Az Istenanya gyermekével, San Paolo fuori le mura, Róma (KT)
A mozaik olyan művészeti technika és annak eredménye, amelynél kicsiny méretű színes üveg- vagy kavicsdarabokból állítják össze a képet vagy mintázatot (néha más anyagokat is használnak). A mozaikdarabokat cementtel, gipsszel rögzítik, esetleg a még nedves vakolatba nyomják bele. A mozaik szó a görög muszeion szóból eredeztetett latin opus musivum (múzsákhoz közelálló) kifejezésből származik. A művészeti ág múzsákkal való kapcsolatba hozása azt jelenti, hogy a mozaik igen megbecsült műfaj volt.
Az első mozaikok fehér és fekete (világos és sötét) színű kavicsokból készültek, később színesebb kavicsokat is alkalmaztak. A mozaikok jellemzően a különböző épületek padlózatának díszítésére szolgáltak. A mozaiktechnika fejlődésével a különböző színű kőzeteket megmunkálták, kicsiny hasábokat készítettek belőlük. Az ilyen mozaik neve „opus tessalatum”, azaz „kockás mű”. A négyszögletes, de nem négyzetes hasábokból készült mozaik neve „opus sectile”. A sík felületű mozaikszemekből egységesebb felületet lehetett kialakítani, a padlódísz pedig alkalmasabbá vált a rajta való járásra. Amikor a mozaikszemeket színezett üvegből kezdték készíteni, a színskála jelentősen kibővült, és még alkalmasabbá vált a képszerű megjelenésre. Az üvegmozaik padlómozaikként már nem volt használható, alkalmas volt viszont arra, hogy a falakra kerüljön. Így alakult ki a festészetet utánzó mozaik. A boltozatokra, kupolákba, ívelt felületekre kerülő mozaikoknak külön nevük van: „opus vermiculatum”, de így hívják a kígyózó szalag mintáját követő síkmozaikot is. A mozaikművészet a bizánci korban jutott fejlődése csúcsára, majd átmeneti hanyatlás után a historizmus és a szecesszió fedezte fel újra, és a modern művészetben is történtek komoly kísérletek a feltámasztására.
Az első mozaikok bélyegkép|Oszlopmozaikok Urukból A mozaik első alkalmazásával a mezopotámiai művészetben találkozhatunk, amikor a nedves agyagba színes mázas homlokfelületű kúpokat nyomtak, így állítottak elő különböző, többnyire geometrikus mintájú díszítéseket. Ezek a leletek az uruki Vörös templomból kerültek elő, amelynek részletei a berlini Pergamon Múzeumban láthatók. Ezek a korai mozaikok valóban mozaikok ugyan, ami a raszterszerű megjelenésükből adódik, de agyagmozaikok, a kúpok homlokfelületét színes mázzal vonták be, és éppen ezért a felület megjelenése sokkal inkább a kerámiára emlékeztet, mint a megszokott értelemben vett mozaikra.
Az ókori Egyiptomban is ismerték és alkalmazták a mozaiktechnikát, szórványosan maradtak is fenn ilyen töredékek, de ez a technika az egyiptomi művészet más erőteljes műfajai között erősen háttérbe szorult.
bélyegkép|balra|Gordioni mozaik Korban a következő mozaikok Kis-Ázsiában kerültek elő, Gordionban, Phrügia fővárosában. A feltárt mozaikok korát az i. e. 8. századra teszik. A padlómozaikokat színes kavicsokból rakták, és különböző geometrikus mintákat ábrázoltak velük. Vannak közöttük olyanok is, amelyek csupán négyzetformák sorából állnak.
Az európai művészetben először a régi görög padlómozaikokat kell megemlíteni, amelyek fekete-fehér (vagy inkább sötét és világos) kavicsokból kirakottak és geometrikus mintázatúak. Az i. e. 5. századból maradtak fenn ilyenek, a Halkidikí-félszigeten lévő Olünthoszban tizenöt padlómozaikot találtak. A figurális középső jelenetet – az emblémát – többszörös, geometrikus díszítésű keretrendszer fogja közre. Az egyik ilyen képen látható jelenet a Pegazuson lovagló Bellerophontész hérosz és a tűzokádó kecske harcát ábrázolja.
bélyegkép|270px|Oroszlánvadászat, mozaik Pellából A makedón fővárosban, Pellában is találtak mozaikokat. Az 1953-ban elkezdődött ásatások során geometrikus mintázatú padlómozaikok kerültek elő, kavicsból kirakva, az igazi szenzációt azonban a különböző jeleneteket (oroszlánon lovagló Dionüszosz, szarvasvadászat, oroszlánvadászat) ábrázoló mozaikok jelentették. Ezeket a mozaikokat sokszínű – pontosabban a klasszikus négyszín-festészet koloritját mutató – kavicsokból állították össze, de voltak részek (például a hajfürtök), amihez előre elkészített terrakottát használtak, a kontúrokat pedig ólomsávokkal rajzolták meg. A kavicsszemek sokkal kisebbek voltak a korábbiaknál, így a közöttük lévő rések is vékonyabbak lettek. A mozaikok készítői nem törekedtek nagyobb térmélység kialakítására, csupán semleges háttérből előtűnő, reliefszerű alakokat akartak ábrázolni, ugyanakkor azonban érezhető a törekvés a „valóságos” képekké formálásra.
Az új elképzeléseknek, tudniillik a festői hatások elérésének, már nem felelt meg a kavicsmozaik. A mozaiktechnika fejlődésében a következő – jelentős – lépésre az i. e. 3. században került sor. A mozaikok készítéséhez különböző színű kövekből, többé-kevésbé szabályos, apró hasábokat munkáltak ki. Az ilyen mozaiknak a neve „opus tessalatum” (kockás mű). A tesszera görög szó, a kis négyzetes hasábok neve. Amikor a hasábok nem négyzetesek, hanem csak négyszögletesek, a mozaik neve „opus sectile”. Tesszera-mozaik töredékek Alexandriából kerültek elő. Az új mozaikok készítői közül néhányan kiváló művészekké váltak, akik nem ritkán szignatúrájukkal látták el a műveiket, így némelyiküket név szerint is ismerjük. Szószosz alkotásai közül ismert például az Edényből ivó galambokat ábrázoló kép. Legnagyobb „találmánya” azonban a Felsöpöretlen szoba című padlómozaik, amely a lakoma után a padlón szétdobált szemetet, ételmaradványokat ábrázolja. Alkotásait számos követő másolta és terjesztette. Egy másik mester, Héphaisztión alkotását, csak töredékesen találták meg Pergamonban, alkotóját ebben az esetben is a szignatúráról ismerték fel. Színes, főleg ornamentális padlómozaikokat találtak Déloszon, amelyek dekoratív mintázatukkal szőnyegszerű hatást mutatnak (i. e. 2. század második fele).
Római kori mozaikok bélyegkép|270px|Az isszoszi csata, (Nagy Sándor és III. Dareiosz harca) bélyegkép|balra|250px|Neptunust és Amphitritét ábrázoló mozaik Herculaneumban A tesszera-mozaikot ugyan a görögök fejlesztették ki, mégis a római művészet tette naggyá; a rómaiak a középületeiket, fürdőépületeiket, lakóházaik padlóját díszítették mozaikkal. Ezek a korábbihoz képest megnövekedett épületbelsők gyakorlatilag megkívánták a padozat díszítését. Ilyenek például az ostiai nagyfürdőben látható nagyméretű padlómozaikok, amelyek tengeri istenek jeleneteit ábrázolják. Először kétszínű, majd a szőnyeghez hasonló, színes felületek voltak kedveltek. A díszítendő felület alá cementalapot készítettek, majd erre a teherviselő rétegre egy vékonyabb cement- vagy gipszréteg került. Ebbe nyomkodták bele a kis hasábocskákat. Nyilván olyan nagyságú felületet készítettek elő egyszerre, amit annak kötéséig el tudtak készíteni.
A római mozaikok gyakran falfestmények másolataként jöttek létre. Az egyik legnevezetesebb római kori mozaikot, a Nagy Sándor-mozaikot, amely az isszoszi csata jelenetét ábrázolja, Pompeiiben tárták fel a „Faun házá”-ban, és a nápolyi Museo Archeologico Nazionale féltett kincse (a múzeumban függőleges helyzetben állították ki, de ez is padlómozaik volt). Mérete 2,71×5,12 méter. Keletkezését az i. e. 1. századra teszik. Mintája nagy valószínűséggel egy Philoxenosztól származó falfestmény volt, amelyet Rómában „sokszorosítottak”. Pompeiiben és Herculaneumban ezen kívül is számos mozaik került elő, például a Cave canem (Őrizkedj a kutyától!) mozaikok, amelyek a lakóházak bejáratánál figyelmeztettek harapós kutyára. Ezek annyira elterjedtek voltak Pompeiiben, hogy még Petronius is megemlékezett róluk. Ott találták meg még a híres kakasviadalos mozaikot, a tengerek és a vizek élővilágát ábrázoló mozaikokat, de csodálatos ornamentikus mintázatú, oszlopokra készített mozaikokat is. jobbra|bélyegkép|250px|Platón ókori görög filozófus, iskolaalapító a tanítványaival, római mozaik, Pompeii Herculaneumi a Neptunust és Amphitritét ábrázoló mozaik, amelynek egyik jellegzetessége a rendkívül ritka kék és zöld színű mozaikszemek alkalmazása. Az előkerült mozaikok többsége a nápolyi múzeumban tekinthető meg. A római kori mozaikok egy része visszafogott színvilágú, a szemcsék fehérek, barnák, vörösek. Ilyen például a Caracalla termáiból előkerült nagyméretű padlómozaik, amely négyszögletes mezőkben birkózókat, atlétákat ábrázol (a Vatikáni Múzeumban láthatók). A gazdag emberek otthonaikat is mozaikokkal díszítették, ahol gyakori téma volt főúri szórakozás témáinak ábrázolása, mint például a szicíliai Piazza Armeniánál feltárt villa (Villa del Casale) vadászatot bemutató színes padlómozaikja, vagy a híres „bikinis” mozaik, amelyen labdázó, futkározó lányok láthatók a mai bikinikre emlékeztető öltözetben.
Római kori mozaikokat Magyarországon is találtak, ilyen például Budán, az Aquincum egykori polgárvárosában álló (mai Meggyfa utcai) Hercules-villa egyik színes mozaikja, amelynek emblémája az íját feszítő Héraklészt, valamint feleségét, Déianeirát mutatja Nesszosz kentaur karjaiban . Igen finom mozaikszemekből állították össze, gazdag színei a hellenisztikus faliképeket idézik. Egy másik mozaikon pihenő ökölvívók láthatók, egy következőn pedig Ámor szőlőfürttel kínál egy feléje közeledő tigrist. A számos figurális ábrázoláson kívül geometrikus mintájú, remek mozaikpadló is megtekinthető.
Keresztény mozaikok bélyegkép|Krisztus a Hagia Szophiában
A mozaikok új kora a 3. század végén, de inkább a 4. században, a kereszténység előretörése, majd államvallássá tétele idején kezdődött el, főleg I. Theodosius uralkodása idején. Az új világképnek megfelelően a mozaik megjelenése, sőt lényege változott meg. Amíg a korábbi mozaikmesterek a minél teljesebb valóságábrázolásra törekedtek, addig a kereszténység nem a fizikai megjelenés tökéletességét kívánta meg, hanem a szellemi, transzcendentális lényeg kifejezését. Egy egészen új ikonográfia jelent meg: az ábrázolt alakok egyszerűbbekké, látszólag „primitívebbekké”, ugyanakkor azonban átszellemültebbekké váltak, a képi megjelenés naturalizmusa átadta a helyét a misztifikáló ábrázolásnak. Az új mozaikokon már egyáltalán nem törekedtek a térbeliség szemléltetésére, a kétdimenziós alakábrázolásra törekvés, a frontális megjelenés csaknem kizárólagossága volt a jellemző. balra|bélyegkép|San Vitale-templom, Ravenna