Szudán egy kelet-afrikai ország, gazdag történelmi múlttal.
Korai történet Észak-Szudánban (Núbia) a neolitikum végén magasan fejlett kultúra, a Kerma civilizáció jött létre (i. e. 3. - 2. évezred). Lakói megerősített falvakban éltek. Halásztak és vadásztak, gabonát termesztettek és marhát tenyésztettek.
A Nílus mentén fekvő Szudánt és Egyiptomot már az ősidők óta kapcsolatba hozta az életet adó folyó. Núbiában a fáraók birodalmának hódítása után (i. e. 1550 - 1000 k. ), Kusita Királyság jött létre (i. e. 8. század). Egymást követték a hódító uralkodók. Fővárosuk Napata volt. Fokozatosan kiterjesztették befolyásukat Egyiptomra. I. e. 750 körül Kasta kusita király meghódította Felső-Egyiptomot, Thébában uralkodott kb. i.e. 740-ig. Utódja, Piye, uralma alá hajtotta a Nílus-deltát, egyesítette Egyiptomot, megalapította a 25. dinasztiát. Ez a dinasztia egy évszázadon keresztül uralkodott Kusban és Thébában. Beavatkoztak a mai Szíria ügyeibe, itt szembekerültek Asszíriával. Amikor az asszírok válaszul megszállták Egyiptomot, Taharka (i.e. 688-663), az utolsó kusita fáraó, visszavonult Napatába, ahol dinasztiája tovább uralkodott Kus királyaként. Ezután birtokaikat déli és keleti irányban gyarapították.
I. e. 590-ben egy egyiptomi hadsereg kirabolta Napatát. A kusita udvar visszaszorult Meroéba. A meroéi királyság lényegében Egyiptomtól függetlenül fejlődött, hatalmának csúcspontján a 2. és a 3. században állt. Területét kiterjesztette a mai Kartúmig.
A fáraók hagyománya fennmaradt a Meroéban. Sztéléken jegyeztették fel a királyok uralkodásuk eseményeit, sírjaik fölé piramisokat emeltettek. Ezek az objektumok, meg a paloták, templomok és fürdők romjai mutatják, hogy Meroé centralizált állam volt, ahol kiváló művészek dolgoztak, akik képesek voltak sok ember munkájának megszervezésére. Jól kezelt öntözőrendszerek tették lehetővé a magas népsűrűséget az egész időszak alatt. Az i.e. 1. században az egyiptomi hieroglifákból kifejlesztették a meroéi írást, amely illeszkedett a lakosság saját, núbiai nyelvéhez. 350 körül egy Abesszíniából érkezett axumita hadsereg elfoglalta és lerombolta Meroé városát, ezzel megszűnt a királyság független léte.
Keresztény királyságok A Meroé Királyság politikai és kulturális örököseként a 6. században három királyság virágzott fel. Északon volt Nobadia. Fővárosa Farasz volt, ma Egyiptomban fekszik. Középen Muqurra (Makuria) Dongola körül. Ez kb. 150 km-re délre feküdt a mai Dongola várostól. A harmadik királyság Alawa (Alodia) volt, a régi Meroe központi vidékén. Fővárosa Sawba volt, amely ma Kartúm elővárosa. Mindhárom királyságban hadakozó arisztokrácia uralkodott a meroéi lakosságon. Görög címeket viseltek a bizánci udvart utánozva.
Nobadiába Theodóra bizánci császárnő küldött misszionáriusokat, akik 540 körül kezdtek ott prédikálni. A núbiai királyok monofizita keresztények lettek.
Az iszlám elterjedése Miután több katonai hódítási kísérletük kudarcot vallott, Egyiptom arab parancsnokai arra a következtetésre jutottak, hogy érdemesebb rendszeresen megújított szerződéseket kötni a núbiaiakkal. Ez a rendszer 678 évig működött.
Az iszlám lassan, hosszú időn keresztül terjedt összeházasodások útján, valamint arab kereskedőkkel és telepesekkel fenntartott kapcsolatokon keresztül. 1093-ban egy, a núbiai királyi családból származó muszlim herceg került Dongola trónjára.
Núbiában két fontos arab nyelvű csoport keletkezett: jaali és juhayna. Mindkettő világosan mutatja az iszlám előtti népességtől való leszármazást. A mai észak-szudáni kultúra núbiai és arab elemeket tartalmaz.
Dél-Szudán régi története
Szinnári Királyság Az 1500-as években a fundzs nép Amára Dunkusz vezetésével megjelent Dél-Núbiában. Kiszorítva Alawa régi keresztény királyság maradványait, Szinnárban megalapították a Kék Szultánságot (as-Szaltana az-Zarká). A 16. század közepén Szinnár vazallus államok és adófizető törzsek sorának parancsolt északon Egyiptom határától a déli esőerdőkig. A kormány a királyi családon belüli trónharcok hosszú sorában jelentősen meggyengült. 1820-ban Muhammad Ali egyiptomi alkirály 4000 katonája megszállta Szudánt. Nekik adta meg magát az utolsó szultán, VII. Bádi.
Unió Egyiptommal (1821–1885) bélyegkép|balra|Muhammad Ali birodalma (1805-1914 Bár elvileg a török szultán egyiptomi alkirálya volt, Muhammad Ali valójában független uralkodó volt. Fiát, Ibráhím Pasát küldte meghódítani Szudánt, amelyet azonnal bekebelezett Egyiptomba. Ibráhím fia, Iszmáíl uralma idejéből (1863–1879) a mai Szudán területén sok emlék származik. Az egyiptomi hatóságok jelentősen javították Szudán infrastruktúráját (különösen északon), főleg az öntözőrendszereket. Meghonosították a gyapottermesztést. Délen viszont rabszolgavadász-expedíciókat szerveztek.
Mahdista lázadás bélyegkép|jobbra|300px|A mahdista állam 1879-ben a nagyhatalmak eltávolították Iszmailt és fiát, Muhammad Taufík Pasát tették helyére. A Taufík idején leplezetlenné váló nyugati uralom és az oszmán elit szembenállása az arab lakossággal, 1881-ben az Urábi-felkeléshez vezetett. 1882-ben a britek megszállták Egyiptomot, átvéve az irányítást minden ügy felett. Szudán a khedive kormányának kezén maradt, hivatalnokainak korrupciója és rossz kormányzása folytatódott.
Közben lázadás tört ki Szudánban, amelynek vezetője Muhammad Ahmad ibn as Szajjid Abdalláh volt, aki önmagát mahdivá (útmutató, messiás) nyilvánította. A tiszta iszlámot kívánta helyreállítani és az idegenektől megszabadítani Szudánt. Lázadásának csúcspontján elfoglalta Kartúmot, ahol életét vesztette Gordon tábornok, katonai kormányzó is (1885). Az egyiptomi és brit, sőt a kötelékükhöz tartozó indiai csapatok kiszorultak Szudánból, ahol Mahdi rövid életű teokratikus államot szervezett. Rezsimje nem igazodott a hagyományos iszlám joghoz. Az új uralkodó törekvései inkább politikaiak voltak, mint bármi más. Gyűlölte azokat a muszlimokat, akik nem voltak lojálisak rendszeréhez és uralmához. Elrendelte, hogy égessék el a leszármazási okmányokat, valamint a törvénykönyveket, teológiai írásokat. Mozgalma nem egy vallási rend volt, amibe be lehet lépni vagy elhagyni azt, hanem egy olyan rezsim, amihez valaki vagy csatlakozott, vagy elpusztult.
Eredetileg a Mahdi állama szent háborúra, dzsihádra szerveződött, katonai táborként működött. Kartúm elfoglalása után hat hónappal Mahdi tífuszban meghalt (bár ezt a mai napig vitatják). A rákövetkező hatalmi harcból Abdalláh ibh Muhammad került ki győztesként, akinek támasza főleg Nyugat-Szudán pásztorkodó arabjai voltak. Ellenzékét legyőzve Mahdi államának vitathatatlan vezetőjévé vált. Hatalmának konszolidálása után Abdalláh ibn Muhammad Mahdi utódjává nyilvánította magát, közigazgatást szervezett és kormányzókat nevezett ki a tartományok élére.
Szomszédaival való viszonya feszült maradt. Ennek fő oka azok a brutális módszerek voltak, amelyekkel kiterjesztette uralmát. 1887-ben 60 000 fős hadsereggel megtámadta Etiópiát, Gondarig hatolt. 1889 márciusában IV. János etióp császár Metemmába, a két ország határára vonult. Az itt megvívott csatában János elesett, az etióp csapatok visszavonultak. Abd ar-Rahman an-Nujumi, a mahdista állam hadvezére 1889-ben Egyiptomra támadt, de a brit vezetésű egyiptomi csapatok megverték őt Tushkahnál. Az egyiptomi invázió kudarca megtörte a mahdisták legyőzhetetlenségébe vetett hitet. A belgák megakadályozták Mahdi embereit Equatoria meghódításában, 1893-ban pedig az olaszok verték vissza Eritreában Akordat elleni támadásukat és kényszerítették őket visszavonulásra Etiópia felé.
Angol-Egyiptomi Szudán (1899–1956) Lord Kitchener vezette a britek szudáni hadjáratát 1896 és 1898 között, amelyben jelentős erők vettek részt Nagy-Britanniából, Egyiptomból és Indiából. Ennek a csúcspontja az omdurmáni csata volt. A sikerhez géppuskák bevetése is hozzájárult. A mahdisták omdurmáni veresége után 1898-ban szerződést kötöttek a közös angol-egyiptomi uralomról Szudánban. Egyiptom nevezett ki főkormányzót Szudánba brit jóváhagyással. A valóságban Szudánt brit gyarmatként kormányozták, ami kiváltotta az egyiptomi és szudáni nacionalisták ellenérzését. Muhammad Ali egyiptomi alkirály uralkodásától kezdve zajlott a Nílus-völgy egyesítésének folyamata, a britek azonban ezt visszafordították.
A második világháború idején Szudán közvetlenül részt vett a kelet-afrikai hadjáratban. Az 1925-ben megszervezett Szudáni Védelmi Erő (SDF) aktív szerepet játszott 1940-ben, amikor elhárította az Olasz Kelet-Afrikából Szudán területére vezetett portyákat. 1942-ben pedig a brit és nemzetközösségi csapatok oldalán részt vett az olasz gyarmatok megszállásában. 1942-től az 1956-os függetlenné válásig a britek Szudánt két, lényegében egymástól független területként kormányozták - az északi volt a muszlim, a déli a keresztény terület.
Függetlenség, 1956. január 1. A brit megszállás folyamán a szudáni nacionalisták Egyiptomhoz való viszonya egyre romlott. Az egyiptomi nacionalista vezetők azt szerették volna elérni a briteknél, hogy egy független országot ismerjenek el: Egyiptom és Szudán unióját. 1914-ben formálisan is véget ért a török uralom, Huszajn Kámil Egyiptom és Szudán szultánjává nyilvánította magát. Utódja 1917-es halála után a testvére, I. Fuád lett. Az egységes egyiptomi-szudáni állam eszméjéhez akkor is ragaszkodtak, amikor az szultánságot átnevezték Egyiptom és Szudán Királyságra. A briteknek nem tetszettek ezek az események, ők ellenezték a két ország egyesülését, úgy látták, az uralmukat veszélyezteti.
Az első szudáni függetlenségi kísérlet 1924-ben volt: a katonatisztek Fehér Zászló Ligája. A csoport vezetői hadnagyok voltak. Felkelést szerveztek a katonai akadémián, amely vereséget szenvedett a brit hadsereggel szemben. A vereséghez állítólag hozzájárult, hogy Kartúm északi részén állomásozó egyiptomi helyőrség nem támogatta tüzérséggel a felkelőket, pedig megígérték.
Amikor Egyiptom brit megszállása 1936-ban véget ért (a Szuezi Csatornaövezet kivételével), Szudáné folytatódott. Az 1952-es egyiptomi forradalom adta meg a jelet, hogy ráléphetnek a Szudán függetlenségére vezető útra. Az egyiptomi monarchia 1953-as felszámolása után az új egyiptomi vezetők, Muhammad Nagíb, akinek az édesanyja szudáni volt, és Gamal Abden-Nasszer belátták, hogy csak úgy érhet véget a brit uralom Szudánban, ha lemondanak saját szudáni igényeikről. Mivel a britek Szudán feletti uralma elvileg az ottani egyiptomi szuverenitás következménye volt, amikor Egyiptom lemondott Szudánról, az angol uralom jogalapja is megszűnt. 1954-ben az egyiptomi és a brit kormány egyezményt írt alá arról, hogy garantálják Szudán függetlenségét 1956. január 1-jén.
Első szudáni polgárháború (1955–1972) 1955-ben, egy évvel a függetlenség elérése előtt, polgárháború tört ki Észak- és Dél-Szudán között. A déliek, akik ellenezték a függetlenséget, attól féltek, hogy az új országban az északiaké lesz a hatalom.
Történelmileg úgy alakult, hogy Szudán északi része szoros kapcsolatban állt Egyiptommal, lakossága muszlim arab volt, míg délen keresztények és animista hitűek éltek. Ezt a területet még annak idején a mahdisták foglalták el, akik a felkelésük kezdetekort tüzérségi és kézilőfegyverekre tettek szert, ezzel technikai fölénybe kerültek az elmaradott déli törzsekkel szemben. A megosztottságot a brit politika is elmélyítette amely külön közigazgatás alá helyezte északot és délt.
Az első szudáni polgárháború 1955-től 1972-ig tartott. A háború 1955-ben a hadsereg déli tisztjeinek lázadásával kezdődött. Később megszerveződött az Anya-Nya gerillamozgalom. Pár évvel később Szudán első katonai rezsimjének vezetője Abboud vezérőrnagy lett. Katonai rezsimek követték egymást 1969-ig, amikor Dzsafar al-Nimeri ragadta magához a hatalmat. 1972-ben az észak-déli konfliktus feloldására Addisz-Abebában egyezményt kötöttek. Előzőleg az Egyházak Világtanácsának közvetítésével tárgyaltak. Ezután tíz évig béke volt Szudánban.
Második szudáni polgárháború (1983–2005)