A Római Köztársaság az ókori Róma i. e. 509-től i. e. 27-ig tartó második nagy korszaka, mely a Római Királyságot váltotta föl, és amely után a Római Császárság időszaka következett. Habár formálisan Diocletianus reformjáig, a dominatus kezdetéig, i. sz. 284-ig állt fönn, a történetírás mégis Augustus principatusának i. e. 27-es kezdetével számítja végét, hiszen attól fogva a princepsek de facto korlátlan hatalma jellemezte a birodalom politikai életét és ezzel párhuzamosan a köztársaság intézményei (mint a senatus, a consuli rendszer vagy a tribunus plebis), miközben továbbra is fennáltak, elvesztették valódi jelentőségüket.
Ebben a korszakban indult el Itália és a Földközi-tenger medencéjének más területeinek a meghódítása is, mely hatalmas birodalommá tette a köztársaságot és a későbbi császárságot.
Előtörténet
Itália lakói az ókorban Itália területét a Római Birodalom kialakulása előtt számos különböző nép lakta. Az indoeurópai bevándorlás előtt honos népekhez tartoztak északon a ligurok, valamint Szardínia (szárdok), Korzika és Szicília őslakói. A vaskor kezdetén (i. e. i. e. 2. évezred–1. évezred fordulója) megjelentek az indoeurópai nyelvet beszélő italikus törzsek. Két csoportjuk a kis létszámú latin–faliscus és a hatalmas oszk–umber (szamnisz, szabin, hernicus, aequiculi, marsus stb.) törzsszövetség. A latinok a Tiberistől délre, a róluk elnevezett Latiumban (Alba Longa, Róma, Praeneste stb.) telepedtek le, az oszk–umber csoport népei Közép- és Dél-Itáliát foglalták el. Az italikus törzsekkel közel egy időben települtek meg az Itáliai-félsziget északi részén a szintén indoeurópai illírek és venétek.
Róma felemelkedése előtt a legjelentősebb civilizációt az ismeretlen eredetű etruszkok (türrhénoi, Turuša) hozták létre. Az etruszkok keleti és görög jegyeket egyaránt mutató városállamokban éltek Itália középső és északi területein. Jelentősebb városaik Tarquinii (Tarquinia), Caere (Cerveteri), Veii stb. Az etruszk kultúra igen nagy hatással volt a római civilizáció kialakulására: az építészettől a várostervezésig, a vallástól az írásbeliségen át az államszervezetig az élet csaknem minden területén felfedezhetők nyomai. Körülbelül az etruszk államalapítással egy időben kezdődött meg Dél-Itália és Kelet-Szicília görög gyarmatosítása. Jelentős görög gyarmatvárosok voltak Kümé (Cumae), Neapolisz (Nápoly), Poszeidónia (Paestum) vagy a szicíliai Szürakuszai (Siracusa). A görög városok nagy gazdagságra és hatalomra tettek szert, s magasabb műveltségüket elterjesztve kulturális egységbe foglalták a Földközi-tenger medencéjének keleti és középső részét.
Róma felemelkedése
thumb|250px|right|A mondabeli anyafarkas Romulust és Remust szoptatja A monda szerint Róma városát Romulus és Remus, Mars hadisten és Rhea Silvia ikergyermekei alapították. Romulus megölte Remust, s ő lett Róma első királya. A város alapítását a hagyomány i. e. 753-ra tette.
A királyság kora két szakaszra tagolódik: preetruszk korra, más néven a latin–szabin parasztkirályok korára (i. e. 753–i. e. 616), ill. az etruszk uralom időszakára (i. e. 616–i. e. 510). A preetruszk kor népessége főleg állattartással, pásztorkodással és vadászattal foglalkozott. Az etruszk korban jelentős gazdasági–társadalmi változások mentek végbe, Róma etruszk típusú városállammá fejlődött. A mondai hagyomány szerint Rómának hét királya volt: Romulus, Numa Pompilius, Tullus Hostilius, Ancus Martius, Lucius Tarquinius Priscus, Servius Tullius és Lucius Tarquinius Superbus. Az első négy király uralkodását minden ízében legendák szövik át, az etruszk Tarquinius-dinasztia uralma azonban történeti tény: Róma az etruszk időszakban lépett át a mondák világából a történelmi időbe.
A korai köztársaságkor A függetlenség megszilárdítása
Az ókori Római Köztársaság az ókori Római Királyság jogutódja, és i. e. 509-ben jött létre, miután a rómaiak fellázadtak, és elűzték a királyi Tarquinius családot ("refugium").
A kivívott függetlenség Rómának kezdetben politikai, gazdasági és kulturális téren egyaránt hanyatlást hozott. Megszakadtak a korábban virágzó kereskedelmi kapcsolatok, leálltak az építkezések. I. e. 509 körül a római köztársaság (ekkor még mint Latium vezető hatalma) szerződést kötött Karthágóval, melyben elismerte a pun állam kereskedelmi monopóliumát a Földközi-tengeren, cserébe az szavatolta Róma és szövetségesei sérthetetlenségét. Ám Róma csak kemény harcokkal biztosíthatta fennmaradását a támadó latin törzsek és az etruszk restaurációs törekvések ellen.
A Regillus-tavi győzelemmel záródó latin háború (i. e. 498–i. e. 493) végén Róma elismerte a latin városok autonómiáját, és belépett az ariciai szövetségbe, ami eredetileg ellene jött létre etruszk ösztönzésre. A szövetségnek kb. az i. e. 5. század közepére sikerült megfékeznie az aequiculi és volscusok támadásait. Ezeket a háborúkat a római hagyomány számos legendával tarkította. Az aequus-volscus háborúkhoz kapcsolódik többek között Coriolanus és Cincinnatus mondája, Porsenna clusiumi etruszk király Róma elleni hadjáratához pedig Mucius Scaevola, Horatius Cocles és Cloelia máig ismert története.
Az i. e. 5.–4. század fordulóján az etruszk Fidenae és Veii legyőzésével Róma a Tiberis jobb partján is megvetette lábát. A területen négy új tribust alapítottak, és a földek felét a plebeiusok között osztották ki. Ugyanebben az időben több kelta (latinul gallus, azaz gall) törzs (insuberek, cenomanok, senonok, lingonok és boiok) kelt át az Alpokon, és telepedett le a Pó északi partján. A római történetírók ellentmondó tudósításai szerint vagy i. e. 390-ben (Varro), vagy i. e. 387-ben (Livius) csaptak össze a római sereggel, mely az ostrom alá vett etruszk város, Clusium segítségére érkezett. Miután a sok hadakozásban meggyengült római haderőt leverték, a gallok Róma ellen fordultak, és július 18-án az Allia patak mellett Brennus vezetésével megsemmisítő vereséget mértek a rómaiakra. A hősiesen védekező Capitolium kivételével elfoglalták és felgyújtották a várost, végül váltságdíj fejében, gazdag zsákmánnyal vonultak el. (Innen származik a szállóige: „Vae victis!", azaz „Jaj a legyőzötteknek!"). A római történetírás szerint a zsákmányt később visszaszerezték, ám ez nem tűnik valószínűnek. Az alliai csata napja a köztársasági időkben nemzeti gyásznap volt.
A köztársasági államrend A köztársasági államszervezet intézményrendszere több elemét az etruszk időkből örökölte. Az államszervezet fő intézményei a senatus, a magistratusok (dictator; consul; praetor; censor; aedilis curulis; quaestor) és a népgyűlések voltak. A népgyűléseket a megtárgyalandó kérdések jellege szerint, a populus Romanus szervezeti egységeinek megfelelően hívták össze:
Curiák szerint állt fel a comitia curiata, mely a Forum Romanum területén gyűlt össze és főleg szakrális, illetve nemzetiségi-családügyi ügyekben járt el.
Centuriák szerint szerveződött a comitia centuriata, a vagyoni helyzet szerint besorolt polgárok népgyűlése mely a városfalon kívül, a Mars-mezőn gyűlt össze a legfőbb hivatalnokok rendelkezésére. Feladata volt a magasabb rangú hivatalnokok (consulok, censorok, praetorok) megválasztása, a senatus által hozott törvények szentesítése, a döntés háború és béke ügyében és a büntetőbíráskodás.
A tribusok szerint szerveződő comitia tributa választotta az alsóbbrendű hivatalnokokat (quaestorokat, aediliseket stb.), ill. i. e. 103-tól egyes papi testületek (augurok, pontifexek) tagjait. A concilia plebis (i. e. 494-től) a plebs gyűlése volt, ez választotta a néptribunusokat és az aedilis plebiseket. Határozatai (plebiscita) csak a plebsre voltak kötelezőek. A concilia plebis és a comitia tributa egyébiránt mindössze annyiban különbözött, hogy összehívója milyen tisztséget viselt: ha magistratus volt az illető, népgyűlésnek, ha tribunus, akkor pedig a plebs gyűlésének tekintették. I. e. 287-ben a lex Hortensia az egész populus számára kötelező erejűvé tette a tribusok alapján összehívott népgyűlés határozatait, melyek ettől fogva senatusi jóváhagyás nélkül is törvényerőre emelkedtek.
A népgyűlések a császárkorban csupán formailag működtek (mivel városra, nem birodalomra voltak szabva), majd az i. e. 3. századra meg is szűntek.
A plebejusok polgárjogi küzdelmei Róma lakosságának növekedésével egyre nagyobb politikai jelentőségre tettek szert a zárt nemzetségi szervezeten kívül álló plebejusok. A plebs zömmel a betelepült környékbeliekből, kézművesekből, parasztokból és a leigázott latin törzsek tagjaiból tevődött össze. Állami hivatalokat, katonai és papi tisztségeket nem tölthettek be, viszont katonai szolgálatra voltak kötelezve. Politikai jogaik kiterjesztéséért vívott küzdelmük egyik eszköze a katonai szolgálat megtagadása volt. Először i. e. 494-ben éltek vele, amikor fegyveresen kivonultak Rómából (secessio plebis), és szent hegyükön, az Aventinuson gyűltek össze. A patriciusok a háborús helyzetben kénytelen engedményeket tettek, létrehozták a concilia plebis tributa intézményét, amely a két szent és sérthetetlen (sacrosanctus) néptribunust (számuk később 4-re, majd 10-re emelkedett), ill. ezek segítőit, a két aedilis plebist választotta meg. A tribunusoknak ellenvetési, illetve vétójoguk volt a magistratusok intézkedéseivel szemben (kivéve háborúban), az aedilisek pedig az Aventinuson álló Ceres, Liber, Libera istenhármasság templomát gondozták. Itt volt a plebejusok központja, levéltára és pénztára.
A Tizenkét táblás törvények megszövegezése (i. e. 451/450 körül) nagy előrelépést jelentett a plebejusok polgárjogi harcában. 10 kiválasztott férfiú (decemviri legibus scribundis) gyűjtötte össze és foglalta írásba az addig csak a szokásjog által szentesített törvényeket. A törvényeket tartalmazó bronztáblákat a forumon függesztették ki. Tartalmuk: 1–2. perrendtartás; 3. adósjogi eljárás; 4. házasságjog; 5. örökösödés, gyámság; 6–7. birtokjog, adásvétel; 8. vagyoni károk (lopás, rablás), kártérítések; 9. törvénykezés, joghatóság; 10. városrendészet, temetkezés; 11. a hivatalos naptár; 12. zálogjog, rabszolgák okozta károk.
A törvények mindazonáltal nem tükröztek egységes jogállapotot: például a testi sértéseknél a talio-elv (szemet szemért) mellett szerepelt az anyagi kártérítés elve is. A patriciusok és plebejusok közötti éles határ megszűnésének egyik fő feltétele a tizenkét táblás törvények között szereplő házassági tilalom feloldása volt (e szerint patrícius plebejussal nem házasodhatott). Ez a hagyomány szerint i. e. 445-ben történt meg, a lex Canuleia értelmében. Ezután a tulliusi alkotmány szerint a város lakóit vagyoni osztály alapján 5 csoportba osztották be. Nagy lépést jelentettek a teljes polgárjog elérése felé a Licinius–Sextius-féle törvények (i. e. 367/366), amelyek enyhítették az adósok terheit; 500 iugerumban (körülbelül 230 hold) maximálták a közföldekből szerezhető magánbirtok területét; és kimondták, hogy azon túl az egyik consul minden évben plebejus legyen.
I. e. 326-ban a lex Poetilia révén eltörölték az adósrabszolgaságot. I. e. 300-ban a lex Ogulnia révén a papi tisztségek is elérhetőek lettek a plebejusok számára, a rendi küzdelmek i. e. 287-ben, a plebs egy újabb kivonulása után, a lex Hortensia elfogadásával (a concilia plebis tributa határozatai a senatus jóváhagyása nélkül is törvényerőre emelkedtek) végképp lezárultak.
Itália meghódítása