A Teatro alla Scala (vagy La Scala, ill. Milánói Scala) milánói operaház, egyike a világ leghíresebb operaházainak. Mária Terézia uralkodása végén, Nuovo Regio Ducal Teatro alla Scala néven nyitotta meg kapuit a közönség előtt.
Története Kezdetek 263px|bélyeg|Piermarini terve A Teatro alla Scala megnyílásától a lombardiai „főváros”Lombardia régió közigazgatási székhelye (Milánó) a világ egyik legnagyobb operaházával dicsekedhetett: a színpad 24 méter hosszú, 21,6 méter mély, magassága 20 méter volt. Befogadóképességét illetően a sűrű átépítések miatt csak becslés létezik, az tudni viszont, hogy a megnyitó előadást 3500 személy tapsolta végig. Stendhal a következőképpen nyilatkozott az operaházról, összehasonlítva azt Itália addig legnagyobb és leghíresebb házával, a nápolyi Teatro di San Carlóval: Homlokzata ugyan sokkal nyomottabb, mint a San Carlóé, folyosói szűkek és levegőtlenek, a földszint túlságosan vízszintes, de ettől eltekintve ez a világ első színháza.
Gázvilágítást 1860-ban, villanyvilágítást pedig 1883-ban kapott az operaház.
A Scala egy régi templom, a Santa Maria della Scala helyén épült fel; nevét Regina della Scaláról, a tizennegyedik században élt olasz főúr, Bernabò Visconti hitveséről kapta. Róla annyit lehet tudni, hogy még életében elkészíttette emlékművét, és fel is állíttatta a San Giovanni-templom főoltárának tövében. A legenda szerint azért, hogy a hívők, miközben mindennapos imájukat mondják, már jó előre az ő lelki üdvéért is könyörögjenek. Felesége is hitbuzgó asszony volt, ő templomalapításával kívánta elérni túlvilági üdvösségét.
Az operaház építését Mária Terézia rendelte el, miután a város egyetlen színháza, amely az operaelőadásoknak is otthont adott, a Teatro Regio Ducale 1776. február 26-án tűzvészben elpusztult.
A Scala megalapítását sok minden tette időszerűvé. Először is az olasz nép zenei igényessége, valamint a házi hangverseny intézményének időszerűtlenné válása, amelyet már a 18. században kinőtt az opera. Ugyanakkor szükség volt olyan új intézmények megalapítására, amelyek az énekesek számára megbízható jövedelemforrást biztosítottak, hiszen abban az időszakban a legtöbben csak kedvtelésből énekeltek, mindenkinek megvolt a maga egyéb foglalkozása. Az ország fejlődése, valamint a városi polgárosodás nem bírta tovább, hogy a művészet csak a hercegi udvarok privilégiuma legyen, amelyek korábban saját zenekart és énekestársulatot tartottak fenn.
Az operaszínpad megépítését Giuseppe Piermarinire bízták. Az építész Folignóban született 1734-ben és Milánóban halt meg 1808-ban. Luigi Vanvitelli, az iskolát teremtő olasz építőművész tanítványa, lelkes híve volt. Igazi népszínházra gondolt. Kora technikai felkészültségét meghaladó, ötezres befogadóképességű, egyszerű és méltóságteljes épületre, amelynek fő célja minél több zenerajongónak állandó hajlékot adni.
Az egykori költségvetés nem ad megbízható prognózist a későbbi valóságos költségek értékelése tekintetében. Bár Ausztria 200 000 aranykoronát szánt az ügyre, igazi közadakozásról nem lehetett szó, központosított pénzgazdálkodásról sem, a mecénások gyorsan kihátráltak, így aztán a színház végül 3600 néző számára épült meg. 350px|bélyeg|bal|A Scala a 19. században 1778. augusztus 3-án Salieri L'Europa riconosciuta című operájával nyitották meg, és hírneve ettől kezdve töretlenül növekedett. A milánói Scala, amely a nápolyi San Carlo után Itália legnagyobb színháza volt, igazi zenei központtá tudott válni. Talán azért is, mert a közönség állandóan támogatta, magáénak érezte a színház ügyét (ellentétben Nápollyal, ahol a királyi udvar támogatta). De szerepet játszott ebben a világhírű zenekiadó Ricordi cég is. A Scala a közönséget, az előadóművészeket egyaránt vonzotta, ezt segítette még Ricordiék bőkezűsége, nagyvonalúsága, kísérletező kedve a neves zeneszerzőkkel, aminek köszönhetően a 19. század nagy zeneszerzőinek bemutatkozása és legtöbb diadalmas sikere ide kötődik (pl. 1839-ben Verdi, 1889-ben Puccini stb. )
A Scalát indulása első évtizedében egy főnemesi vállalkozó-társulat irányította mind gazdasági, mind művészi vonatkozásban (Castelbarco gróf, Fagnani és Calderata márki, Rocca-Sinibalda herceg). Az színházhoz egy óriási kaszinó is tartozott több hatalmas teremmel, melyekben az előadások előtt a tehetősebbek hatalmas pénzösszegeket bocsátottak játékba. Ez biztos jövedelmi forrást is jelentett a operaház számára. Amikor a későbbiekben az osztrák császár megtiltotta a nyilvános szerencsejátékokat, a vezetőség a páholyok bérlésével próbálta pótolni a kieső bevételeket. Az előkelő milánói családok valóságos versenybe és licitbe szálltak. Az évi bér általában 50-100 Lajos-arany, de néha – a virágzás, a béke esztendeiben – 200 aranyat is megfizetnek a művészbarátok. A Scalában megbízható becslés szerint az alapítást követő évtizedekben évi tíz-tizenkétezer ember fordult meg, jó részük természetesen törzsközönségként.
A Scala alapítási évében az olasz operát Cimarosa és Paisiello uralták, akik elsősorban a nápolyi színházban előadott operáiknak köszönhetően voltak ismertek. A Scala fellendülésének éveiben azonban mindkettejük csillaga leáldozott: Cimarosát Nápolyban börtönbe vettette Mária Karolina királyné, és az embertelen bánásmód miatt 1801. január 11-én elhunyt, Paisiello jóval később, 1816-ban halt meg. Így Rossini megjelenéséig az olasz operaművészet terén nem történt átütő esemény. A színház vezetősége két módon is segített a helyzeten. Az egyik: teret hódítottak az egy énekeshez idomított, hasonlíthatatlan, káprázatos tehetségéhez, csodaszámba menő hangregiszteréhez mért produkciók. Ezek a korabeli sztárok tetszés szerint alakították szólamukat, szerepüket 2-3 variációban is megtanulták, hogy pillanatnyi hangulatukhoz, hangbéli állapotukhoz kényszerítsék a produkciót. A virtuóz szabad kadenciák kora volt ez, a dalnokok voltak a főszereplők, egy-egy sikeres est középpontjává, értelmévé emelkedtek. Sőt, a tiszavirág-életű művek eredendően az előadóművésszel számolva íródtak. A másik módszer a balett volt. A társulatot Salvatore Vigano alakította ki és az egész országból összegyűjtötte a leghíresebb táncosokat. Mindent ő irányított, még a zenét is maga formálta, ízlésének és a szükségletnek megfelelően. Korszerű előadóstílust honosított meg, nagyszabású színpadképekkel dolgozott. A hatásos csillogást jól társította a mélyebb kifejezőerővel. Ezt, a különösebb jelentőségű operabemutatók nélkül zajló időszakot a Scala-beliek interregnumnak hívják. Ugyanekkor alakult ki az operaház alapszabályzata is. Ekkor vezették be az évi négy stagionét (évad). A milánóiak az idényekben péntek kivételével mindennap előadást élvezhettek. Egy-egy opera vagy táncjáték átlag harmincszor ment, méghozzá szinte egymás után, igen rövid megszakításokkal. Az első három előadást a szerző volt köteles irányítani. A megoszlás az alapítás esztendejétől: évenként három új opera, ebből kettő ősbemutató, egyenesen a színház számára, továbbá: négy táncjáték, két komolyabb és két tréfás tárgyú.
Rossini 250px|bélyegkép|Gioachino Rossini
Rossini huszonegy évesen, 1812-ben mutatkozott be Milánóban A szerelem próbája című operájával. Túl volt már első sikerein, számos itáliai városban bemutatkozott már. Tomboló sikert aratott a Scalában, de jószerivel támogatói, az általuk képviselt stílus és cél ellenében. Betör az olasz színpadra Rossini forradalma: a commedia dell’artéval szembeszegülő, autonóm szabályzatú, tökéletesen célszerű és mindent az alkotó zenei mondanivalójának alárendelő opera, a részeket az egész szolgálatába állító, korszerű zene. Sokan azzal vádolták, hogy a régi szép idők énekes-kultúrájának hanyatlását okozta, ami igaz is volt, hiszen őáltala az operaelőadások művészi rangja az instrumentális zene rangjára emelkedett. Csökken bizonyos hangvirtuozitások ázsiója, növekedett viszont azoké az énekeseké, akik a szöveg és zene körvonalazta jellemeket keltették életre.
Az új követelményeknek az addig nagy szabadsághoz szokott énekesek is próbáltak ellenállni, hiszen szerintük a tehetségüket csorbította a karmester és zeneszerző azzal, hogy kényszerítette őket az előírt szólamok hű leéneklésére. Giovanni David, a kor legjelesebb tenorja is állandóan rögtönzött, azonban a Rossini nevével fémjelzett időszakban ő is menthetetlenül háttérbe került. Giovanni Battista Velluti, az utolsó világhírű kasztrált nem talált magának szerepet az új opera korában. A megváltozott körülmények további áldozata volt Marchesi, a híres milánói szoprán, aki pályája utolsó esztendeiben csak úgy volt hajlandó énekelni, ha bármelyik opera belépőjét lóhátról énekelheti, legalább hat lábnyi tollbokrétás sisakban illetve Crivelli, aki ragaszkodott minden első áriájában a felice ognora szavakhoz, amelyek trillázási technikájának legjobban megfeleltek. A fiatal mester könyörtelenül letörte az egyénieskedők szarvát és engedményekre csak akkor volt hajlamos, ha valami különös – rendszerint érzelmi – ok indokolta, mint például Isabella Colbran esetében, akine nagy kifejezőerejéhez, de fogyó hangjához szerelmes alázattal alkalmazkodott. A későbbiekben feleségül vette.
Két évre rá, 1814 őszén két operát is szerzett a Scala számára a termékeny és hallatlanul gyorsan komponáló mester. Az Aureliano in Palmirát a karneváli idényben mutatta be a Scala. A főszerepet a nagyhírű tenor, Davide hangjára írta, aki azonban kanyaróban megbetegedett és helyét Luigi Mari vette át, akinek mélyebb hangja miatt a szerző kénytelen volt átkomponálni a darabot. Az operában Velluti is helyet kapott és fittyet hányva a szerző utasítására saját kedve szerint énekelte szerepét. A sztárjait kedvelő Milánó ünnepelte a kasztrált virtuozitását és csúfosan megbuktatta a zavaros körülmények, viszontagságok között született művet. A további Rossini-bemutatók (La gazza ladra, 1817, Bianca és Falliero, 1820) nem jelentenek különösebb zenei eseményt Milánóban. A szerző legfontosabb műveit inkább Rómában és Nápolyban mutatta be; ott nyerte meg döntő csatáját. Kapcsolata Milánóval azonban sem szakadt meg és új törekvései erős nyomot hagytak maguk után a Scalában is.
Mozart 250px|bélyegkép|bal|Wolfgang Amadeus Mozart
Mozart, a korabeli operaszínpad felülmúlhatatlan mestere már gyermekkorában kapcsolatba került Milánóval. Tizennégy esztendős volt, amikor a Mitridatét, tizenhét pedig, amikor a Lucio Sillát bemutatták. Nagy sikere azonban nem bizonyult tartósnak, és a hazai szerzők csakhamar kiszorították a műsorból.
1803 körüli, első jelentős posztumusz sikerei után újra felfigyeltek rá Itália zenebarátai. De inkább csak azért, hogy mérges előítéletekkel akadályozzák az életmű itáliai kibontakozását: „Rossz olasz, aki csodálni tud olyan zenét, amit idegen ír" - írták róla. A kritikusok Mozart uralkodó zenekarát kifogásolták leginkább, amely szerintük elnyomta, megbilincselte az ének szabad áradását. Itt tehát az érvek nagyjából megegyeznek azokkal, amelyek Rossinit fogadták annak idején.
A Szöktetés a szerájból sikertelen előadás-kísérlete után Rómában 1811-ben megpróbálkoztak a Don Giovanni színrevitelével. A gyengén megszervezett előadás azonban bukás volt. A darabot 1814-ben mutatták be a Scalában. A színház mindent megtett a siker elérése érdekében és az nem is maradt el. Ennél nagyobb siker volt az egy évvel később bemutatott Figaro házassága. Viszont a A varázsfuvola 1816-os bemutatója bukás volt, de a sikertelenség emlékeit a Don Giovanni felújításával sikerült feledtetni.
A konszolidáció évei Az 1820-as évektől kezdve lassanként mindenki beletörődött az operaszínpad reformjába és az énekkel egyenrangú zenekar és a kötött énekszólam győzelmébe. Tehát Rossini újításai sikerrel beépültek az opera világába. Ugyanakkor az itáliai operaházakat is sorra meghódító Mozart-művek emelték a mércét a minőséget illetően. A darabok színvonala túlságosan magas mértéket szabott sok felületesen szórakoztató olasz komponistának. Nagyon megdolgoztatta a szabadossághoz szokott zenekart és az önmagukat csillogtató szólistákat.