Az isten a vallás, a teológia, a vallásfilozófia és a metafizika egyik központi fogalma. Nagy kezdőbetűs alakja a magyar nyelvben rendszerint az ábrahámi vallásokban az egyetlen, legfőbb és feltétlen isteni valóság; kis kezdőbetűvel az isten köznév valamely más vallás vagy mitológia isteni lényét, többes száma pedig több ilyen lényt jelöl. Az istenfogalomhoz a különböző hagyományokban a világ eredetének, fennállásának és céljának, az ember erkölcsi felelősségének, az imának, az istentiszteletnek, a kinyilatkoztatásnak, az üdvösségnek és a végső valóságnak a kérdése kapcsolódik.
Az Isten szó nem minden vallási hagyományban jelöl azonos természetű valóságot. A klasszikus zsidó, keresztény és iszlám tanításban Isten személyes, örök, teremtetlen és a világtól lényegileg különböző Teremtő. Egyes hindu irányzatokban a legfőbb valóság személyes Úrként (Ísvara), másokban személytelen abszolútumként (Brahman) jelenik meg. A buddhizmus és a dzsainizmus nem tételez a világot teremtő, mindenható Istent, bár kozmológiájukban isteni vagy égi lények szerepelhetnek. A panteizmus Istent és a mindenséget azonosítja, a panenteizmus szerint a világ Istenben van, de Isten nem merül ki a világban, a deizmus pedig rendszerint elfogadja a világ értelmes első okát, miközben korlátozza vagy tagadja a különös kinyilatkoztatást és az isteni beavatkozást.
A klasszikus teizmus Istenét a zsidó, keresztény és iszlám filozófiai hagyomány többek között szükségszerű, önmagától való, egyszerű, változhatatlan, örök, mindenható, mindentudó és tökéletesen jó valóságként írja le. A tomista metafizika szerint Isten a magától fennálló lét (ipsum esse subsistens), akiben a lényeg és a létezés nem különbözik, és akiben nincs meg nem valósult képesség, ezért tiszta ténylegesség (actus purus). Ezek a meghatározások nem Istent helyezik a tapasztalati létezők sorának tetejére, hanem a véges, összetett és mástól függő létezőkétől alapvetően különböző létmódot fejeznek ki.
A kereszténység az egy Isten belső életét a Szentháromság misztériumával fejezi ki: az egy és oszthatatlan isteni természet az Atya, a Fiú és a Szentlélek három személyében áll fenn. A keresztény tanítás szerint Isten Jézus Krisztusban belépett az emberi történelembe, és az embert kegyelmi közösségre hívja. A judaizmus és az iszlám szigorú monoteizmust vall, ezért elutasítja Krisztus istenségét és a keresztény szentháromságtant.
Isten létezése és megismerhetősége a filozófia történetének tartósan vitatott kérdése. Az istenérvek a változásból, az okságból, a világ esetlegességéből és rendjéből, az erkölcsi tapasztalatból, a tudatból vagy magából az istenfogalomból következtetnek Istenre. Bírálóik egyes premisszákat vagy következtetéseket vitatnak, továbbá a rossz problémájára, az isteni rejtettségre, a természeti magyarázatok elégségességére és az isteni tulajdonságok összeegyeztethetőségére hivatkoznak. A természettudományok a megfigyelhető és mérhető jelenségek szabályszerűségeit vizsgálják; Isten léte ezért nem közvetlen természettudományos hipotézis, de a tudományos világkép metafizikai értelmezése vallásfilozófiai vita tárgya.
Etimológia és szóhasználat A magyar isten szó legkorábbi ismert írásos adata a 12. század végéről, a Halotti beszéd és könyörgés szövegéből való, ahol iſten alakban szerepel. Korai származékai közé tartozik az istenség a 13. század közepéről, az istenes a 14. századból, az isteni a 14. század végéről, az isteniség a 15. század elejéről és az istentelen a 15. századból. Az Új magyar etimológiai szótár a szót valószínűleg iráni jövevényszónak tartja. Az összevetés alapja az avesztai išta- ('tisztelt, imádott'), az avesztai yaz- ('tisztel, imád') befejezett melléknévi igenevének szabályos megfelelője, továbbá a feltételezett középiráni *ištān többes számú alak ('a tiszteltek'). A magyarban ez az alak egyes számú, 'isten' jelentésű főnévvé értékelődhetett át.
A régi magyar is vagy az ős szóból való származtatást a mai etimológiai szakirodalom alaktani és hangtani nehézségek miatt nem fogadja el valószínű magyarázatként. A sumer–magyar szóegyeztetések sem részei az összehasonlító történeti nyelvészet elfogadott eredményeinek. Az etimológiai kérdést el kell választani a vallásfilozófiai jelentéstől: egy szó története önmagában nem dönt arról, milyen valóságot jelölnek vele az eltérő vallási és filozófiai rendszerek.
Az európai nyelvek istennevei több különböző szócsaládhoz tartoznak. A latin deus, a szanszkrit deva, a litván dievas és az óír día az indoeurópai *deiwos ('égi, ragyogó') tőre vezethető vissza; ugyanebből a szócsaládból származik a latin divus és az angol divine. A görög theos más eredetű; belőle alakult ki a teológia, a teizmus és számos tudományos szakkifejezés. A germán nyelvek angol God és német Gott szavai egy germán szócsalád folytatói. Ezek a párhuzamok a nyelvek vallási szókincsének történetét világítják meg, és nem szolgálnak a magyar szó közvetlen etimológiájául.
A magyar helyesírás a köznévi és tulajdonnévi jelleg szerint különböztet. Az egyetlen Isten neveként vagy helyettesítő megnevezéseként az Isten nagybetűs; valamely panteon tagjaként, fajfogalomként vagy átvitt értelemben az isten kisbetűs. Az Úr, Teremtő, Mindenható és hasonló megnevezések nagybetűs írása vallási szövegekben gyakori, tudományos és köznyelvi szövegben azonban a mondatbeli funkció és a tulajdonnévi használat dönti el az írásmódot. Az Allah arab szó nem egy külön „muszlim isten” neve: az arab al-ilāh ('az Isten') összevonódásából eredő megnevezést arab nyelvű keresztények és zsidók is használják Istenre.
Fogalmi keretek Isten, istenség és végső valóság A vallástudomány az isten vagy istenség fogalmát leíró módon használja olyan emberfelettinek tartott lényekre, amelyekhez kultusz, mítosz, imádság, áldozat, erkölcsi tekintély vagy a természet és a társadalom valamely területének uralma kapcsolódik. Az ilyen lények lehetnek halhatatlanok, de nem feltétlenül mindenhatók; lehetnek egyetemes hatalmúak vagy egy meghatározott hely, nép, mesterség, természeti jelenség vagy élethelyzet patrónusai.
A legfőbb lény kifejezés olyan istenséget jelölhet, amely a többi isten fölött áll, a világ alkotója vagy az erkölcsi rend őre, de a mindennapi kultuszban távolinak vagy kevéssé tevékenynek számít. A vallástörténet ezt a típust olykor a latin deus otiosus ('visszavonult, tétlen isten') megnevezéssel írja le.
A végső valóság ennél tágabb vallásfilozófiai kategória. Alkalmazható olyan személytelen princípiumokra is, mint egyes értelmezésekben a Brahman vagy a Tao, amelyek nem minden tekintetben felelnek meg a nyugati személyes istenfogalomnak. A vallások összehasonlításakor ezért nem elegendő az eltérő fogalmakat egyszerűen ugyanazon lény különböző neveinek tekinteni. A hasonló funkciók – például a világ végső magyarázata vagy az emberi élet céljának megadása – mellett lényeges eltérések lehetnek a személyesség, a teremtés, az erkölcsi akarat, a gondviselés, a kinyilatkoztatás és a világhoz való viszony kérdésében.
A filozófiai teológia és a vallásfilozófia részben átfedő, de nem azonos területek. A filozófiai teológia többnyire valamely teista istenfogalom belső összefüggéseit, tulajdonságait és érveit vizsgálja; a vallásfilozófia tágabban foglalkozik a vallási nyelvvel, tapasztalattal, hittel, csodával, kinyilatkoztatással, pluralizmussal, vallási ismeretelmélettel és a vallási gyakorlat értelmével. A teológia valamely vallási hagyomány forrásaiból és hitelveiből is kiindulhat, míg a filozófiai érvelés olyan premisszákra törekszik, amelyek elfogadása nem előfeltételezi ugyanazon kinyilatkoztatás hitét.
A különböző istenképek A vallástörténetben és vallásfilozófiában megjelenő legfontosabb istenképek (teológiai rendszerek): Istenkép (Teológiai rendszer)Rövid meghatározásKik vallják? (Példák, vallások, követők)MonoteizmusEgyetlen, személyes és transzcendens Isten létezésébe vetett hit.kereszténység, iszlám, Judaizmus, szikhizmus, bahái PoliteizmusTöbb isten létezésébe vetett hit, akik gyakran a természet erőit testesítik meg.ókori vallások (görög, római, egyiptomi stb.), sintoizmus, a modern újpogányság (pl. Wicca).PanteizmusIsten és a világ (a természet) azonos; minden Isten, és Isten mindenben benne van.A hinduizmus egyes irányzatai (Advaita Védánta), Spinoza filozófiája, modern spirituális mozgalmak.PanenteizmusA világ Isten része (Isten benne van mindenben), de Isten meghaladja és túllépi a világot.Haszid zsidóság egy része St Andrews Encyclopaedia of Theology: Theology and Praxis in Hasidism és a kereszténység bizonyos misztikus irányzatai,Stanford Encyclopedia of Philosophy: Panentheism transzcendentális teológia egyes képviselői.International Bible Teaching Ministry: Panentheism (or Process Theology), by Paul CopanDeizmusIsten megteremtette a világot és annak törvényeit, de utána magára hagyta, nem avatkozik be.A felvilágosodás gondolkodói (pl. Voltaire, Rousseau, Thomas Jefferson), szabadkőművesek.Monolátria / HenoteizmusTöbb isten létezését elismeri, de a hívő csak egy kitüntetett istent imád (a sajátját).Kora ókori izraeliták (→ korai jahvizmus, a monoteizmus előtt), egyes ókori egyiptomi időszakok (Aton-kultusz).AteizmusIsten vagy istenek létezésének kifejezett elutasítása vagy tagadása.Szekuláris humanisták, materialista filozófusok, vallástalan emberek.AgnoszticizmusAz a nézet, hogy Isten létezése vagy nemlétezése jelenleg emberi ésszel nem megismerhető.Szkeptikusok, világi gondolkodók, akik nem foglalnak állást a hit kérdésében.NonteizmusOlyan vallási-szellemi utak, amelyekben az istenkép nem központi elem, vagy nem függnek istenségtől.Buddhizmus (különösen a théraváda), dzsainizmus, taoizmusAnimizmusA hit, hogy minden természeti tárgynak, növénynek és állatnak saját lelke, szelleme van.Törzsi és őslakos vallások (pl. szibériai sámánok, észak-amerikai indiánok).
Monoteizmus, politeizmus és köztes formák A monoteizmus egyetlen Isten létét és kizárólagos isteni méltóságát vallja. Nem minden olyan vallás monoteista, amelynek van főistene: a többi isten létét elismerő, de közülük egyet kitüntető gyakorlatot henoteizmusnak, egyetlen isten kizárólagos tiszteletét a többi isten létének elméleti tagadása nélkül monolátriának nevezik. A monoteizmus fogalma leginkább a judaizmusra, a kereszténységre és az iszlámra alkalmazható, de egyistenhívő tanítások más hagyományokban, például a szikhizmusban és bizonyos hindu irányzatokban is megjelennek.
A politeizmus több, egymástól megkülönböztethető istenséget ismer el. A politeista panteon gyakran hierarchikus, és az istenek rokonsági, politikai vagy funkcionális rendet alkotnak. A görög vallásban például Zeusz az olümposzi istenek királya, de hatalma nem azonos a klasszikus teizmus korlátlan teremtői hatalmával: a mítoszokban az istenek maguk is eredettel, sorssal, konfliktusokkal és sajátos hatáskörökkel rendelkeznek. A vallási gyakorlatban a hívők nem feltétlenül az egész panteont azonos intenzitással tisztelik; a család, a város, a foglalkozás és az élethelyzet különböző kultuszokat helyezhet előtérbe.
A vallások eredetére vonatkozó 19. és 20. századi elméletek gyakran egyetlen fejlődési sort állítottak fel: az animizmustól, fetisizmustól vagy totemizmustól a politeizmuson át a monoteizmusig, illetve ellenkező irányban egy feltételezett ősi monoteizmus hanyatlását tételezték. A kortárs vallásantropológia e lineáris sémákat általában elégtelennek tartja. A vallási rendszerekben a szellemek, ősök, helyi istenségek és legfőbb lények képzetei egymás mellett is fennállhatnak, és változásukat politikai, gazdasági, kulturális, rituális és történeti tényezők egyaránt alakítják. A vallási típusok nem szükségképpen egymást követő „fejlődési fokok”.
Teizmus, deizmus, panteizmus és panenteizmus