bélyegkép|400px|A gyár látképe 1900-ban A diósgyőri kohászat eredetét a Bükk-vidéken találjuk meg. Fazola Henrik egri kovácsmester itt, a Garadna és a Szinva patak völgyében, Felsőhámorban kezdett kohóipari vállalkozásba 1765-ben. Nagyolvasztót és feldolgozóegységeket telepített, amihez 1770-ben a bécsi udvar anyagi támogatását is elnyerte. Munkáját fia, Fazola Frigyes folytatta, aki Újmassán 1813-ban megépítette a ma is álló, jelentős ipari műemléknek számító őskohót. A kedvezőtlen helyen épült, völgybe zárt gyár helyett új vasgyárat kellett építeni, és ennek helyszínéül választották ki a mai területet, Diósgyőr és Miskolc között.
Az új telephelyen 1870-re elkészült a Magyar Királyi Vasműhivatal lelke, a nagyolvasztó, majd sorban hengerművet, kovácsüzemet, martinacélművet és más üzemeket építettek. A gyár munkásai számára a kor színvonalának megfelelő korszerű lakótelep épült. A világháborúk előtt a megrendeléseket a hadiipar határozta meg, de a diósgyőri gyár a „békés” termékek területén is komoly szállító volt (sínek, tartók, acélöntvények stb.).
Az első világháború után súlyos gondot jelentett a román bevonulás, aminek következményeként termelőberendezések sorát szállították el, majd a nagy gazdasági világválság állította komoly kihívások elé a cég vezetését. A második világháborúban, 1944-ben bombatámadás érte a területet, és fontos üzemrészek károsultak. A háború után államosították a gyárat, neve ekkor Lenin Kohászati Művek lett. A nehézipar fejlesztésének politikai koncepciója miatt a gyárat erőteljesen fejlesztették, és a fejlődés nagyjából az 1980-as évekig töretlen volt. A külföldi kohászati üzemekben fokozatosan bevezetett technológiai változtatásokat azonban Magyarországon nem, vagy késve követték, így a kohászat egyre nehezebb helyzetbe került, egyre romlott versenyképessége a külpiacokon. Komoly késéssel álltak át az acél hulladékvasból való gyártására, lebontották a nagyolvasztót, korszerű ívkemencét és folyamatos öntőművet telepítettek.
A rendszerváltás idején fontos szerkezeti változtatásokat vezettek be, a gyár fő egységeiből gazdasági társaságok lettek, a nevét pedig DIMAG Rt-re (Diósgyőri Metallurgiai és Alakítástechnológiai Gyárak Részvénytársasága) változtatták. A privatizációs szakasz 1991-ben kezdődött, utoljára döntően ukránok működtették, majd a DAM 2004 Kft. 2009 elején befejezte a tevékenységét, a diósgyőri kohászat megszűnt. A korábban önállósult egységek egyéb tulajdonban vannak és működnek.
Az indulás bélyegkép|250px|Az újmassai őskohó A diósgyőri kohászat kezdetei Fazola Henrik, egri lakatos- és kovácsmester nevéhez fűződnek. Saját vagyonából bányakutatásokat végzett a Bükk-vidéken és a Mátrában, végül a Bükkben talált vasérctelepek közelében már 1765-től vashámorokat telepített a Garadna és a Szinva patak völgyében. Egy nagyolvasztó volt Felsőhámorban, a Szentlélekre vezető elágazásnál, a Szinva völgyében pedig több kisebb kohó és feldolgozóüzem működött. Kezdeti sikereire alapozva megkapta Mária Teréziától 1770. július 28-ai dátummal a diósgyőri vasgyár telepítésére vonatkozó alapítólevelet (az alapító okirat a Kohászati Múzeumban látható). Ekkor – a bécsi bányakincstárral, kamarai főtisztviselőkkel és miskolci kereskedőkkel társulva – belefogott a felsőhámori (ma Miskolc-Ómassa) vasolvasztó megépítésébe, a Diósgyőr-Hámori Vasmű létrehozásába. A terveket J. K. Reizner készítette. A faszenes kohó építéséhez és az üzem beindításához stájer és felvidéki, vasgyártásban jártas szakembereket telepített le. A kohó 1772 tavaszán kezdett termelni, az első csapolás 1772. március 12-én történt meg. Fazola azonban hamar súlyos problémákkal szembesült: a bükki vasérc gyenge minőségű volt, távolabbról kellett szállítani a jó ércet, ráadásul az udvar támogatásai is elapadtak. 1775-ben a vasgyár vezetését a kincstár (mint főrészvényes) vette át, és a század végére a 128 bányarészvényből 84-nek volt a tulajdonosa. 1778-ban J. N. Frier, körmöcbányai mérnök tervei alapján kezdték építeni a gyár első irodaházát, a „kancellária” épületét, amelyben a kohósáfár és a számtiszt lakása és irodája volt, valamint a földszinten vaskereskedést és élelmiszerraktárat helyeztek el. Ebben az épületben működik ma a Kohászati Múzeum. Fazola Henrik egészségét kikezdték a gondok, még látta az épülő kancelláriát, de 1779-ben meghalt.
bélyegkép|balra|Korabeli rajz az ómassai hámorokról (Vasárnapi Ujság, 1864) Fazola Henrik munkásságát fia, Fazola Frigyes folytatta, aki Selmecbányán végzett, kiváló képességű kohómérnök volt. A gyár 1785-ben saját iskolát épített, ez volt Magyarországon az első nyolcosztályos elemi iskola. A telepen – a jövedelmezőség remélt növelése érdekében – kovács- és szegverő üzemet létesítettek. Fazola Frigyes a nagyolvasztót 1789-ben átépítette, majd 1802-től acélgyártási kísérletekbe kezdett, aminek eredményeként acéljának minősége megközelítette az akkor legkiválóbb angol acélét. A nehézségek ellenére a termelés még 1820-ig folytatódott Ómassán, 1813-ban azonban új nagyolvasztót épített a mai Újmassán. Rekonstruált maradványa, az őskohó, ma Magyarország egyik legjelentősebb ipari műemléke. A hámorok energiaellátására – Anton Leidl szélaknai mérnök vezetésével – víztározót építtetett, a mai Hámori-tavat. Az építkezés 1809-től 1811-ig tartott, pedig a tervek már 1799-ben elkészültek.
bélyegkép|A Hámori-tó (akkor még Diósgyőri-tó) rajza (Vasárnapi Ujság, 1861) A termelés még 1867-ig folyt Újmassán, pedig a technológia lassan elavulttá vált, és az üzem elhelyezkedése sem volt ideális, gyakran voltak gondok a vízellátással, ráadásul 1866-ban egy súlyos tűzeset is hátráltatta a kohóüzem működését. A helyzet azt kívánta, hogy új helyszínen, új gyárat létesítsenek, amely biztosítani tudja az akkoriban fellendülő vasútépítéshez szükséges sínanyagot és más termékeket. A lehetőségek feltárásával a pénzügyminiszter Gränzenstein Gusztáv osztályfőnököt és Péch Antal titkárt, bányamérnököt bízták meg. (Selmecbányán akkoriban még együtt kezelték a bánya- és a kohómérnökképzést, a végzősök egységesen bányamérnöki oklevelet kaptak.) Péch Antal a nyersanyag- és energiaforrások felmérése után egy Diósgyőr és Miskolc közötti helyszínt javasolt, a Szinva partján, amely kincstári tulajdonban volt. A vasgyári tervek bírálata 1868. május 9-én történt meg, a bizottság tagjai Gränzenstein Gusztáv, Péch Antal, Splényi Béla báró, Moschitz Márton rónici vasműfőnök, Glanzer Miksa bányatanácsos, korábbi fehérpataki igazgató volt. Glanzer Miksa, akit „az új vasgyár műszaki keresztülvitelével” bíztak meg, később, 1872-ben így magyarázta a javaslatot: „… ehhez legalkalmasabbnak ajánlkozott Diósgyőr, az ország közepén feküdvén, a vasúti hálózatnak legnagyobb összecsoportosulásával sőt avval nemsokára összekötve, kifogyhatatlan barnaszén telepek közelébe, jó indulatú és az ellentét által nehezen bevethető vidéken és tősgyökeres magyar nép közepette, termő talajon oly előnyöket nyújtanak, hogy a helyiség választása kétséget nem szenvedhetett…”. Az új vasgyár építése 1868-ban kezdődött el, a cél tonna vasúti sín előállítása volt, illetve akkori megfogalmazás szerint 50 ezer bécsi mázsa nyersvas és 200 ezer bécsi mázsa vassín gyártása (1 bécsi mázsa = 56 kg). A beruházás 2 millió forintos befektetéssel valósult meg. Már a gyár telepítése kezdetén kiépítették a vasútvonalakat Lyukóbánya és Pereces irányába. 1870-re elkészült a nagyolvasztó, acélt eleinte kavaró eljárással állítottak elő, 1871-ben termelni kezdett a „hengerde” három hengersora is, amelyeket gőzgépekkel hajtottak meg. Működött a kovácsüzem 6 tonnás gőzpörölye és két másik kalapácsa, miközben folyamatosan épültek a többi üzemrészek is. A rendszeres anyagvizsgálat az 1873-ban létesített vegyészeti laboratóriumban kezdődött el. Az acélgyártás kőszénnel fűtött kavarókemencékben történt, mígnem fontos lépésként 1879-ben megindult a martinacél gyártása is, két darab 6 tonnás Siemens-Martin-kemencében. Az acélgyártás bővítése azért volt elkerülhetetlen, mert addig a gyár vassíneket gyártott, holott külföldön már acélból állították elő ezeket. Fontos tény, hogy a téglagyárban félmillió tűzálló téglát állítottak elő, így azt nem kellett máshonnan behozni. A szakmai felügyeletet Kerpely Antal, később Teutschl (Técsey) Ferenc látta el. Érdekes adat, hogy ebben az időben – ezt Kerpely 1882-ben, az Iron and Steel című szakfolyóirat konferenciáján elhangzott előadásából tudjuk – Magyarországon 52 nagyolvasztó működött.
bélyegkép|balra|200px|Az 1870-ben épült faszéntüzelésű nagyolvasztó makettje a Kohászati Múzeumban A vasútisín-gyártás fontossága miatt a diósgyőri M. Kir. Vas- és Acélgyárat a M. Kir. Államvasutak Gépgyára Igazgatósága alá helyezték. Az acélgyártás mennyiségének növelése érdekében 1882-ben Bessemer-acélművet telepítettek. A nyersvasat generátorgáz-fűtésű lángkemencében olvasztották fel. A kialakított technológia révén Thomas-eljárás szerint is tudtak dolgozni. Az acélgyártás fejlesztésével azonban – anyagi okok miatt – nem járt együtt a nyersvasgyártási kapacitások bővítése, ezért a hiányzó nyersvasat külső forrásból kellett beszerezni. Az acélfelhasználás volumene tovább nőtt, miután 1884-ben, Técsey Ferenc vezetésével bevezették az alakos acélöntvények gyártását is. 1885. április 19-én a gyár több fontos üzemcsarnoka leégett, de a helyreállítás gyorsan megtörtént. A minőség-ellenőrzés kiszélesítése céljából 1886-ban bevezették a mechanikai és technológiai vizsgálatokat is. 1897-ben beindították a tégelyacélgyártást, majd ehhez kapcsolódva készült el a nemesacél-kovácsműhely. Ugyancsak ebben az évben indították be a nagy pontosságú és igényes felületi minőségű anyagokat előállító hántolóüzemet. A fejlődés ezt követően töretlen volt, a termelés és a kereskedelem 1898. évi számai: a magyarországi eladás tonna, ausztriai eladás 405 tonna, a balkáni eladás 707 tonna volt. A gyár ekkor már 1600 munkást foglalkoztatott. A gyárteleptől nyugatra és északra nagy lakótelepet, „gyarmat”-ot építettek a munkások és az alkalmazottak számára. Ez lett a későbbi Diósgyőr-Vasgyár, vagy vasgyári kolónia.
A jó minőségű diósgyőri termékek (a gyár kiváló minőségű szerszámacélokat, ötvözött acélokat és fegyvercsőacélt gyártott) iránti kereslet annyira megnőtt, hogy egy harmadik martinkemecét is építettek és termelésbe állítottak, 1892-ben pedig a növelt hosszúságú, méterenként 42,8 kilogrammos fővonali „góliátsínek” hengerlésére alkalmas reverzáló (változtatható forgásirányú) hengersort is üzembe helyeztek, később bővítették a kovácsműhelyt 15 tonnás gőzkalapáccsal és az öntvénykikészítő részleget. 1894-ben már négy SM (Siemens-Martin)-kemence működött, majd új acélművet építettek, amelyben két 12 tonnás, majd később további két 25 tonnás kemence termelt. A minőség ellenőrzése céljából új anyagvizsgáló berendezéseket állítottak munkába. A tuskóöntésnél jelentkező fogyási üregek káros hatásának csökkentésére Obholczer Béla acélműfőnök ért el külföldön is elismert eredményeket. Az acélöntöde nagy sikere volt a pólai haditengerészet részére öntött kilogramm tömegű hadihajó-előtönk. Itt készült az Erzsébet híd 60 tonnás horgonytartója és lánctagjai is. Az Al-Duna szabályozásához készített diósgyőri fúrók – sokkal jobb minőségük okán – kiszorították az addig kizárólagosan alkalmazott Krupp termékeket.
A 20. század elején