bélyegkép|A Szent Jobb, Szent István király ereklyéje a budapesti Szent István-bazilikában Az ereklye vagy relikvia olyan testi maradvány, tárgy vagy tárgyi emlék, amelyet egy vallási közösség valamely szent személyhez, üdvtörténeti eseményhez vagy szent helyhez fűződő kapcsolata miatt különleges tiszteletben részesít. A szó szűkebb, keresztény használatban elsősorban Jézus Krisztushoz és Szűz Máriához kapcsolt tárgyakat, valamint a szentként vagy boldogként tisztelt személyek testi maradványait, ruháit, használati tárgyait és az ezekhez érintett tárgyakat jelöli. Tágabb vallástörténeti értelemben ereklyének nevezhetők más hagyományok kiemelkedő vallási személyeinek maradványai és kultikus tárgyai is. A köznyelvben és a muzeológiában a kifejezés vallási jelentés nélkül is használatos olyan tárgyakra, amelyek történelmi személyekhez, eseményekhez vagy közösségi emlékezethez kapcsolódnak.„Relics”, in: New Catholic Encyclopedia, 2. kiadás, 12. kötet, Detroit, Gale, 2003, 49–55.
Az ereklye vallási tisztelete nem azonos az adott tárgy történeti hitelességének feltétlen elfogadásával. A keresztény egyházakban az egyes ereklyék eredetére vonatkozó hagyományok történeti bizonyossága különböző fokú lehet: egy újkori szent dokumentáltan azonosított maradványai és egy ókori, megszakadt eredettörténetű tárgy nem azonos bizonyító erejű. A katolikus és ortodox teológiai értelmezés szerint az ereklyének adott tisztelet nem az anyagot mint önálló természetfölötti hatalommal bíró tárgyat illeti, hanem arra a személyre irányul, akihez kapcsolódik, végső iránya pedig Isten dicsőítése. A protestáns hagyományok többsége ezzel szemben elutasítja vagy erősen korlátozza az ereklyék kultikus tiszteletét.
Etimológia és terminológia
A magyar ereklye szó a latin reliquiae – „maradványok, hátrahagyott dolgok” – szóból származik; ennek alapja a relinquere („hátrahagyni”) ige. A latin kifejezést az ókorban általában az elhunytak maradványaira és valamely dolog fennmaradt részeire alkalmazták, vallási szakkifejezéssé a keresztény szóhasználatban vált. Görög megfelelője a λείψανα (leípszana), amely szintén maradványt jelent.Magyar Katolikus Lexikon, „ereklye” és „ereklyetisztelet” szócikk.
A magyar ereklye és relikvia részben szinonim. A vallási szaknyelvben az ereklye gyakoribb, míg a relikvia a művelődéstörténeti, muzeológiai és régészeti nyelvben is használatos. A két szó között azonban nincs minden helyzetben merev jelentéshatár: a Szent Korona például vallási, történeti és nemzeti jelentése miatt egyaránt nevezhető szakrális tárgynak, történelmi relikviának vagy nemzeti ereklyének, noha nem egy szent testi maradványa.
A keresztény forrásokban az ereklye átvitelére használt latin kifejezés a translatio, ünnepélyes felemelésére és oltárra vagy ereklyeszentélybe helyezésére az elevatio. A szent testének vagy ereklyéinek új helyre vitele a késő ókorban és a középkorban gyakran önálló liturgikus ünneppé vált. Az ereklyék őrzésére szolgáló tárgy az ereklyetartó vagy relikviárium; formája lehet ládika, mellkereszt, monstranciaszerű tartó, szobor, mellszobor, illetve valamely testrészt utánzó úgynevezett antropomorf ereklyetartó.
Vallástörténeti összefüggések
Az elhunytak testének, sírjának és személyes tárgyainak megkülönböztetett kezelése számos kultúrában megfigyelhető, de az egyes hagyományok teológiai jelentése eltérő. Az emlékezés, a személyes közelség érzése, a közösségi identitás és a szentként értelmezett erő jelenléte gyakran kapcsolódik testi maradványokhoz vagy tárgyakhoz. E hasonlóságok azonban önmagukban nem bizonyítanak közvetlen történeti átvételt egyik vallásból a másikba.
Az ókori görög világban a hősök sírjai és maradványai városi és politikai kultuszok középpontjai lehettek. Thészeusz, Oidipusz és más héroszok feltételezett csontjainak birtoklását egy-egy város védelmével és tekintélyével hozták kapcsolatba. Az ilyen kultuszok és a keresztény szentkultusz között vannak formai párhuzamok – sír, zarándoklat, ünnepi megemlékezés, közbenjáró vagy védelmező szerep –, de a keresztény értelmezés a vértanút Krisztus követőjeként, nem önálló istenségként tisztelte.Peter Brown: The Cult of the Saints: Its Rise and Function in Latin Christianity. Chicago, University of Chicago Press, 1981.
A buddhizmusban Gautama Buddha hamvainak és más testi maradványainak tisztelete a hagyomány szerint közvetlenül halála után kialakult. A maradványokat több közösség között osztották szét, és sztúpákban helyezték el; a későbbi buddhista hagyomány Asóka királynak tulajdonította szélesebb körű újraelosztásukat. A buddhista ereklyékről szóló tanítás és gyakorlat nem egységes: testi ereklyék, hamvakban talált kristályszerű saríra-szemcsék, használati tárgyak, szent szövegek és szent helyek egyaránt betölthetnek ereklyeszerű szerepet. A sztúpa körüljárása, az adományozás és a zarándoklat a Buddha tanításának és megvilágosodásának emlékezetéhez kapcsolódik.John S. Strong: Relics of the Buddha. Princeton, Princeton University Press, 2004.Kevin Trainor: Relics, Ritual, and Representation in Buddhism: Rematerializing the Sri Lankan Theravada Tradition. Cambridge, Cambridge University Press, 1997.
Az iszlám különböző irányzataiban eltérően ítélik meg a prófétai és szent személyekhez kapcsolt tárgyak tiszteletét. A történeti szunnita és szúfi hagyományban Mohamed hajszálait, köpenyét, lábnyomát vagy más hozzá kapcsolt tárgyakat áldáshordozó emléknek tekintették; jelentős gyűjtemény található például az isztambuli Topkapı palotában. A síita vallásosságban az imámok és vértanúk sírhelyei, különösen Huszein ibn Ali kerbalai sírja, kiemelt zarándokhelyek. A szalafita és más reformirányzatok ugyanakkor a sír- és ereklyetisztelet számos formáját vallási újításnak vagy az egyistenhit veszélyeztetésének tartják. Az iszlám gyakorlat ezért nem írható le egységes „ereklyekultuszként”.Josef W. Meri: The Cult of Saints among Muslims and Jews in Medieval Syria. Oxford, Oxford University Press, 2002.
A hinduizmus egyes irányzataiban a szentként tisztelt guruk és aszkéták testi maradványait nem feltétlenül hamvasztják el; sírjuk vagy szamádhi-emlékhelyük zarándokhellyé válhat. Más közösségek a hamvakat, ruhákat, lábbeliket, hajtincseket vagy személyes tárgyakat őrzik. Ezek a gyakorlatok nem alkotnak a keresztény kánonjoghoz hasonló egységes rendszert.Axel Michaels: Hinduism: Past and Present. Princeton, Princeton University Press, 2004.
Az ereklye a kereszténységben
Bibliai előképek és hivatkozások
A keresztény ereklyetisztelet bibliai megalapozásában hagyományosan több olyan szakaszt idéznek, amelyben emberi maradványokhoz vagy személyes tárgyakhoz isteni cselekvés kapcsolódik. Mózes magával vitte József csontjait Egyiptomból (Kiv 13,19); egy halott életre kelt, amikor teste Elizeus csontjaihoz ért (2Kir 13,20–21); Jézus ruhájának érintéséhez gyógyulás kapcsolódik (Mk 5,25–34); az Apostolok cselekedetei szerint betegek gyógyulását kapcsolták Péter apostol árnyékához és Pál apostol testét érintett kendőkhöz (ApCsel 5,15; 19,11–12). E szövegek nem írnak elő későbbi értelemben vett ereklyekultuszt, de a katolikus és ortodox hagyomány annak bibliai előképeit látja bennük.Schütz Antal: Dogmatika. A katolikus hitigazságok rendszere, II. kötet. Budapest, Szent István Társulat, több kiadás; a szentek és ereklyék tiszteletéről szóló rész.
Az Ószövetség halottakkal kapcsolatos tisztasági előírásai ugyanakkor tartózkodó viszonyt alakítottak ki az emberi maradványokkal szemben. A korai kereszténység ereklyegyakorlata ezért nem vezethető le egyszerűen egyetlen bibliai parancsból: a mártírok emlékezete, a feltámadásba vetett hit, a keresztény temetkezés és a késő antik közösségi gyakorlat együtt alakította ki.
A korai keresztény gyakorlat
A keresztény ereklyetisztelet legkorábbi fennmaradt, egyértelmű tanúságainak egyike a Szmirnai Polikárp 2. századi haláláról szóló Polikárp vértanúsága, amely maradványainak összegyűjtéséről is beszámol. A mű keletkezési idejéről és szövegtörténetének egyes részleteiről folyik tudományos vita, de a benne megőrzött szmirnai hagyomány a korai vértanú-emlékezet alapvető forrása. A közösség a csontokat értékesnek nevezte, méltó helyen temette el, és a vértanúság évfordulóját – a vértanú „égi születésnapját”, dies natalis-át – a sírnál kívánta megünnepelni. A mű egy konkrét kis-ázsiai közösség gyakorlatát tanúsítja; nem bizonyítja, hogy minden 2. századi keresztény közösség azonos rítust követett, de világosan megkülönbözteti a Krisztusnak járó imádást a vértanúnak adott tisztelettől.The Martyrdom of Polycarp, 17–18; in: Michael W. Holmes szerk.: The Apostolic Fathers: Greek Texts and English Translations, 3. kiadás. Grand Rapids, Baker Academic, 2007.
A 3–4. században a vértanúk sírjainál tartott megemlékezések és a maradványok tisztelete egyre szélesebb körben váltak ismertté. A konstantini fordulat után a Római Birodalomban templomok épültek a jelentős vértanúsírok fölé, és a szentek teste a helyi egyházi közösség liturgikus emlékezetének középpontjába került. Milánói Szent Ambrus, Hippói Szent Ágoston, Nüsszai Szent Gergely, Aranyszájú Szent János és más egyházatyák beszámolói a 4–5. századra már fejlett ereklyetiszteletről tanúskodnak. A gyakorlatnak ellenzői is voltak: Vigilantius például bírálta a vértanúsíroknál gyújtott fényeket és a maradványok tiszteletét, amire Szent Jeromos külön vitairatban válaszolt.Hippolyte Delehaye: Les origines du culte des martyrs. 2. kiadás. Brüsszel, Société des Bollandistes, 1933.
A keresztény Kelet és Nyugat gyakorlata nem mindenben azonosan fejlődött. Keleten már a 4. században gyakori volt szentek testének átvitele és részekre osztása. Rómában és a latin Nyugat egyes területein a római sírjog és a holttest sérthetetlenségének eszméje hosszabb ideig korlátozta a sírok felnyitását. Ezért ott gyakran úgynevezett kontaktusereklyéket – a sírhoz vagy a test közelébe helyezett kendőket, olajat, port vagy más tárgyakat, latinul brandea – osztottak szét. A 8–9. századtól Nyugaton is általánosabbá vált a testereklyék átvitele és megosztása.
Teológiai értelmezés
A katolikus és ortodox ereklyetisztelet három fő keresztény tanítással kapcsolódik össze: a megtestesüléssel, a test jövőbeli feltámadásával és a szentek közösségével. A kereszténység szerint az anyagi világ nem eleve ellentéte a lelki valóságnak: Isten Fia valóságos emberi testet vett fel, a szentségi élet pedig érzékelhető jeleket – vizet, olajat, kenyeret, bort és kézrátételt – használ. A szent teste a katolikus megfogalmazás szerint a Szentlélek temploma volt, és a feltámadásra rendeltetett. Az ereklye ezért nem pusztán életrajzi emléktárgy, hanem a megváltás testi és történeti jellegére utaló emlék.Szenttéavatási Ügyek Kongregációja: Relics in the Church: Authenticity and Preservation, instrukció, 2017. december 8.
A klasszikus latin teológia az Istennek járó imádást latria, a szenteknek adott tiszteletet dulia néven különbözteti meg. Az ereklyének adott tiszteletet „relatív tiszteletnek” nevezik, mert nem a csont, ruha vagy tárgy anyagi mivoltánál áll meg, hanem a szent személyére irányul. Aquinói Szent Tamás szerint az emberek természetes módon megbecsülik mindazt, ami ahhoz tartozott, akit szeretnek; a keresztény tisztelet ehhez hozzákapcsolja a test megszentelésének és feltámadásának tanát.Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae, III, q. 25, a. 6.