A Gemini–6A (vagy hivatalos NASA megjelölése szerint a Gemini VIA) az amerikai Gemini-program negyedik emberes küldetése volt. Érdekesség volt, hogy sorszáma ellenére a startja a Gemini VII után következett, amelyet azonban speciális körülmények és megfontolások alakítottak ki. Ahogy a Gemini–program lépdelt előre az Apollo-programhoz szükséges űrműveletek kipróbálásának útján, ez a repülés az űrrandevú tényleges kipróbálását kapta feladatul a Gemini–7 űrhajóval karöltve.
Eredetileg Gemini VI jelzéssel az lett volna a feladata, hogy egy Agena célrakétával találkozzon a műveleti tervnek megfelelően, ám az Agena felbocsátásakor valamilyen probléma támadt és a célrakéta a pályára állásakor felrobbant. Ekkor merült fel a szakemberekben, hogy akár egy másik ember vezette Gemini űrhajó is lehetne céltárgy. Az elképzelés kidolgozása nyomán a NASA meghozta döntését, miszerint a Gemini VII fog szolgálni céltárgyként a Gemini VI számára. Ezért a Gemini VII korábban szállt fel, mint a sorban őt megelőző repülés (a Gemini VI jelölést pedig megváltoztatták Gemini VIA-ra) és a másodikként felszálló űrhajó ezzel kísérelte meg a világon elsőként az űrbeli találkozást.
A repülésre Wally Schirra parancsnokot és Tom Stafford pilótát jelölték ki, akik korábban szerteágazó szimulátoros kiképzést kaptak a műveletekre. Egyben a Gemini VI volt az utolsó olyan űrhajó, amely – lévén csak viszonylag rövid repülési idő volt előirányozva számára – akkumulátorokkal felszerelt űrhajó volt. A repülés legnagyobb kihívása volt, hogy a Gemini VII startját követően milyen gyorsan tudja a földi személyzet ismét szolgálatba állítani a 19-es indítóállást. A tervek szerint erre kilenc nap volt szükséges, amelyet teljesített is a cape-canaveral-i csapat. Ám az ominózus kilencedik napra kitűzött start meghiúsult: a Titan II rakéta egyik elektromos csatlakozója idő előtt kihúzódott, ami a startfolyamat automatikus leállásához vezetett az utolsó másodpercben. Szerencse volt a szerencsétlenségben, hogy az ilyen esetekre a műveleti utasításban előírt katapultálás nem ment végbe, mivel az azt irányító parancsnok nem húzta meg a kart.
A második, immár sikeres startra 1965. december 15-én került sor. Az űrhajósok azt a feladatot kapták, hogy a negyedik keringésük végére hajtsák végre a randevút. Ehhez a röppályájukat úgy választották meg, hogy lényegében magától menjen végbe a megközelítés legnagyobb része, és csak a legutolsó műveleteket kellett az űrhajósoknak finomhangolniuk. Schirráék maradéktalanul végrehajtották a feladatukat, és a megjelölt időre a Gemini VIA a Gemini VII mellé manőverezett, és órákon keresztül ott is maradt (a távolság 30 centiméter és 90 méter között változott a kötelékrepülés során). Ezzel újabb akadály hárult el a holdra szállás útjából. A Gemini VIA végül 1 nap 1 óra és 51 perc repülés után szállt le az Atlanti-óceánon.
Előzmények Gemini kezdetek
A Gemini-program lényegében egy technikai program volt, szinte önálló célkitűzések nélkül, amely azért jött létre, hogy támogassa az Apollo-programot, hogy megalapozza a holdra szállást. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió között a hidegháború részeként az 1950-es évek végén és az 1960-as évek elején elindult az űrverseny. Ez az inkább politikai, ideológiai csata arról szólt, hogy kinek fejlettebb a gazdasága, a tudományos és kutatási potenciálja, ki tud előbb végrehajtani az akkori idők csúcstechnológiai ágazatában, az űrtevékenységben valamilyen teljesítményt. A szovjetek a Szputnyik–1 1957. október 4-i felbocsátásával megnyerték az űrverseny „első futamát”, majd onnantól kezdve egy sor más eredménnyel előzték meg az amerikaiakat (pl. állatok felbocsátása, a Hold elérése űrszondával, stb.). Az amerikaiak hiába összpontosították erőforrásaikat (és alapították meg a NASA-t, hogy visszavágjanak, sőt átvegyék a vezetést az űrben, a világ első űrhajósát, Jurij Gagarint is a szovjetek juttatták fel a Vosztok–1 fedélzetén 1961. április 12-én.
Az amerikai közvélemény azt várta el a mindenkori kormányzattól, hogy vágjon vissza az ellenlábas szovjeteknek és Amerika előzze meg a szovjeteket az űrtevékenységben. A Gagarin repülésével elszenvedett minden korábbinál nagyobb presztízsveszteségre az újonnan feláll Kennedy adminisztráció azt a megoldást találta, hogy kell egy olyan bombasztikus cél az űrtevékenységben, amelynek teljesítésével automatikusan eltörlik annak emlékét, hogy az első műholddal, vagy az első emberrel a szovjetek valaha vezető szerepet szereztek és Amerikát helyezik a vitathatatlan vezető szerepbe. Több elgondolásból a holdra szállást választották, méghozzá egy évtizeden belül ilyen teljesítményként. Azonban az Apollo–program Kennedy elnök általi bejelentésekor az USA űrpotenciálja fényévekre állt attól, hogy a cél teljesíthető legyen. Anyagok, eszközök, eljárások tucatjait kellett még feltalálni, hogy ember juthasson a Holdra. Többek között bizonyítani kellett, hogy két űrhajó képes találkozni az űrben (űrrandevú), össze tud kapcsolódni (dokkolás), az űrhajósok ki tudnak szállni az űrhajóból és ott munkát tudnak végezni (űrséta), illetve az emberi szervezet kibír egy akár a holdutazáshoz szükséges időtávval kalkuláló űrrepülést (hosszú távú repülések). A NASA úgy döntött, hogy ezen kérdések megválaszolását nem hagyja a szerteágazó fejlesztésekkel elindult Apollo-programra, hanem olcsóbb és hatékonyabb egy párhuzamos program, a Gemini–program elindítása és ezen művelet általa való kikísérletezése. 1961. december 17-én tehát útjára indult a Gemini–program, amelynek feladata az lett, hogy lépésről-lépésre kikísérletezzék a Hold eléréséhez szükséges űrműveleteket.
A program érdemi része, a repülések először két, automata üzemmódban végrehajtott tesztrepüléssel indultak el egy viszonylag rövid fejlesztési időszakot követően. A tesztsorozatot a Mercury repülések tapasztalatai alapján már igen rövidre lehetett fogni. A Gemini–1 néven indított legelső repülésre 1964. április 8-án került sor. A próba során először szerelték össze a Mercury űrhajót a Titan II rakétával és először tesztelték éles körülmények között a rakéta/űrhajó integritását a felszállás során. Maga az űrhajó nem volt teljes értékű, helyette inkább egy műszerekkel teletömött életnagyságú makett volt, mert inkább repülési adatokra volt szükség. A repülés hivatalos programja mindössze három Föld körüli fordulatig tartott és a mérnökök nem is tervezték, hogy az űrhajó irányítottan visszatér, éppen ezért még lyukakat is fúrtak a hőpajzsba, hogy a visszatéréskor könnyebben átégjen és szétessen a szerkezet, amelyre négy nappal a start után sor is került. A tesztet teljes sikerként értékelték. A Gemini–1 után következhetett a Gemini–2 repülése, amelyen az űrhajó visszatéréskori viselkedését vizsgálták. ezúttal már egy teljes értékű űrhajó startolt Cape Kennedy-ről, amelyet azonban nem terveztek orbitális pályára juttatni, hanem megelégedtek egy űrugrással, amelynek végén az űrhajó a lehetséges legnagyobb sebességgel tért vissza az atmoszférába és terhelte meg a vizsgálandó hőpajzsot. A repülésre 1965. január 19-én került sor (egy korábbi, 1964. december 9.-i sikertelen felbocsátási kísérletet követően), amely végül teljes sikert hozott. A rakéta 3422 kilométerre juttatta a déli Atlanti-óceánra az űrhajót, amely rendben leszállt. A kiemelése és az adatok kiértékelése után ezt a tesztet is teljes sikernek ítélték a NASA illetékesei.
Az emberekkel vezetett repülések során az alapcélok szerinti műveleteket vették sorra a repülések során. Gemini VI elé az űrrandevút tűzték ki megvalósítandó célként.
Voszhod-program
A Szovjetunióban is a Geminihez hasonló továbblépésen dolgoztak – bár teljesen titokban –, a Vosztok-program sikerei után a Szergej Koroljov vezette szovjet űrkutatás átlépett a Voszhod-programba, amelynek ugyanúgy a holdi műveletek lehetőségeinek (többszemélyes, manőverezhető űrhajó, űrrandevú, dokkolás, űrséta, stb.) kidolgozása volt a célja. Mindemellett azonban a szovjetek továbblépése más tervezési elveken alapult és a Voszhod űrhajó nem volt manőverezhető, inkább a Vosztok űrhajó kisebb fokú átalakításából született, amely korlátozások árán, de lehetővé tette, hogy több űrhajós is helyet foglalhasson benne, illetve ráillesztettek egy légzsilipet, amellyel az űrsétá(ka)t tervezték végrehajtani. Ám az eredményeik tükrében az amerikaiak ezt nem tudták, teljesen nyíltnak vélték a versenyt.
A Voszhod–program első próbálkozása több űrhajós felbocsátása volt, a Voszhod–1 1964. október 12-én startolt megelőzve bármiféle Gemini űrhajót. A repülés sikeres volt, az űrhajóban Vlagyimir Komarov parancsnok, Borisz Jegorov orvos és Konsztanytyin Feoktyisztov fedélzeti mérnök (egyébként az űrhajó egyik tervezője) egy napos, 16 keringéses repülést teljesített. Ezzel ismét egy újabb űrbeli elsőséget (ti. az első többszemélyes űrhajó repülését) biztosítva a Szovjetunió számára. Amerikában ezt újabb lemaradásnak könyvelhették el. Majd ezután 1965. március 18-án, öt nappal megelőzve a Gemini–3-at Bajkonurból felszállt a Voszhod–2, fedélzetén Pavel Beljajev és Alekszej Leonov űrhajósokkal, hogy egy nem különösebben hosszú – 1 nap 2 óra 2 perces időtartamú – repüléssel egy újabb űrbeli elsőséget állítsanak fel: Alekszej Leonov a világon elsőként végzett űrsétát. Amerika lemaradása látszólag még mindig fennállt a korábbi programokhoz és űrteljesítményekhez hasonlóan, a szovjetek ismét előbb mutattak be űrműveleteket, mint ők.
Amit a szovjet híradások nem adtak közre, az az volt, hogy a világ első űrsétája, illetve az azt övező űrrepülés mennyire csak félsiker volt. Leonov ugyan negyed óráig kinn volt az űrben, ám az űrhajós az űrruha kialakítása miatt alig tudott visszatérni az űrhajóba és kis híján belehalt az erőfeszítésbe (az űrruha a belső nyomástól annyira felfújódott, hogy Leonovból lényegében egy nagy Michelin-baba lett, aki nem tudott visszamászni az űrhajó zsilipjébe, ahonnan kijött, csak ha leeresztette az űrruha belső levegőjét, azt kockáztatva, hogy megfullad). A problémák később is folytatódtak: az űrkabinból is szivárogni kezdett a levegő, majd navigációs problémák miatt a fékezést kézi vezérléssel kellett kivitelezni. Ennek hatására a leszállás is több száz kilométerre a kijelölt helytől, Perm város közelében került sor. A mentőegységeknek negyvennyolc órájába telt, hogy a havas erdőből kimentsék az először halottnak hitt két űrhajóst. A félsiker miatt, illetve a főtervező Koroljov korai halála miatt a szovjetek nem is folytatták a Voszhod-programot a későbbiekben. Ezzel lehetőség nyílott, hogy a jóval fejlettebb Gemini űrhajókkal az amerikaiak átvegyék a vezetést az emberes űrhajózási projektek teljesítményeit illetően.
Embervezette Gemini repülések
A sikeres Gemini–1 és –2 teszt után következhetett a program érdemi része, az űrhajósok részvételével történő repülés és a valós célok végrehajtása. Ehhez azonban még egy, afféle a Mercury kezdeti és a Gemini fejlettebb repülései közötti hidat képző repülést kellett beiktatni, ami tekinthető volt az űrhajó berepülésének is. A NASA a Gemini–3-ra osztotta ezt a szerepet. Ennek a repülésnek egyetlen célja volt, bizonyítani az űrhajó és a hordozórakéta képességeit teljes kiépítésben. A Gus Grissom parancsok és John Young pilóta alkotta legénységgel 1965. március 23-án szállt fel a Gemini–3, mindössze három Föld körüli keringéses repülésére. Ennek során az űrhajósok sikerrel tesztelték az űrhajó fő tervezési követelményeinek megfelelő manőverezőképességet: a Molly Brown hívójelet kapott űrjármű sikerrel változtatott pályasíkján és pályagörbéjén, amely alkalmassá tette, hogy a világűr tetszőleges pontját elérje – nyilvánvalóan a hajtóanyag mennyisége által állított korlátok között –. A 4 óra 55 perc 14 másodperces út csak apróbb problémákat hozott, de alapvetően bizonyította a NASA és a külvilág számára, hogy az űrhajótípus érett a feladatokra, az űrügynökség bátran belevághat a kitűzött komolyabb feladatokba.
Gemini IV