right|245px|thumb|I. Pszuszennész halotti maszkja Taniszból A harmadik átmeneti kor Egyiptom történelmében a XXI. dinasztiától számítódik. A korszak végének jelölésében a források nem egységesek. A szerint a Kr. e. 656-ig uralkodó XXV. dinasztiabeli Tanutamon a kor utolsó fáraója. A XXIV. dinasztia utolsó királyával, Piye fáraóval Kr. e. 712-ben zárja ezt az érát. Allesandro Bongioanni: Ókori civilizációk. Egyiptom c. munkája i. e. 664-re, Taharka (Taharkó) uralkodásának végére teszi ennek az átmeneti korszaknak a befejezési időpontját. Szabó R. Jenő: Egyiptom című könyvében pedig nem is különíti el a későkortól mint önálló történelmi időszakot, mivel a korszakot – ellentétben az első és a második átmeneti korral – nem követte egy fellendülési periódus. De valamennyi forrás egyetért abban, hogy Egyiptom hanyatlása a XXI. dinasztiával, i. e. 1069/1070-től kezdődött. Ekkor Szmendész lett a fáraó, aki felesége révén formálhatott jogot a trónra. Szmendész a fővárost áthelyezte Per-Ramszeszből Taniszba (ma Szan el-Hagar ) és erőfeszítéseket tett ugyan az egységes hatalom helyreállítására, de Thébában Ámon főpapja, Herihór vezetésével a papság ragadta meg a hatalmat és terjesztette ki fennhatóságát a Nílus-völgyben el-Híbától Asszuánig. A fáraók a Nílus-deltában gyakorolhatták csak tulajdonképp a jogaikat. Tanisz korábban nem számított jelentős központnak, s a fáraó székhelyének átköltözését a vízi utak eliszaposodása is indokolhatta. A korszakban a hatalmi helyzetet bonyolította a líbiai tábornokok befolyásának erőteljes növekedése is, akik közül e korszakban több fáraó is kikerült. A harmadik átmeneti kor eseményeinek általános jellemzője volt a thébai Ámon-papság és a fáraók küzdelme a tényleges hatalomért, e harcban Egyiptom mint hatalmi tényező fokozatosan gyengült és elvesztette politikai befolyását a szomszédos országokban.

A birodalom gyengülése left|250px|thumb|Hórusz, Ozirisz és Hathor Taniszból a Louvreban XI. Ramszesz halálával letűnt a történelmi porondról a XX. dinasztia. Thébában Herihor, Ámon főpapja megragadta az alkalmat, hogy megszerezze a királyi címet. De tényleges hatalomra csak Thébában tudott szert tenni, mert Taniszban is megjelent egy új király, Szmendész, aki a XX. dinasztia oldalági leszármazottja volt és a felesége révén formálhatott jogot a fáraók kettős koronájára. A központi hatalom gyengülésével óriásira nőtt a közigazgatás szerepe, s ennek vezetője a vezír lépett elő első számú vezetővé. Így lett Szmendész, az alsó-egyiptomi vezír fáraóvá. Egyiptom kifelé igyekezett egységes állam képét mutatni. E célból a taniszi királyi ház és a thébai főpapi ház többször összeházasodással is lépéseket tett a hatalom egyesítésére, de nem sok sikerrel. A thébai főpapok névleg ugyan a taniszi fáraó vazallusai voltak, a fáraók időszámítását használták, ténylegesen azonban önálló állami létet teremtettek az általuk ellenőrzött Felső-Egyiptomban. Amon főpapjainak emelkedése rangban és hatalomban háttérbe szorította a többi isten kultuszát, amely egyre inkább csak arra szolgált, hogy Amon nagyságát növelje. Ebben az időben jobbára úgy tekintettek az istenekre, mint Amon teremtő erejének kisugárzására. Ebből a korból származó halotti papiruszok már nem a halál istenének, Ozirisznak, hanem Amonnak tulajdonítják azt a hatalmat, hogy elbírálja, az istenek közé emelje a túlvilágra érkezőt. Mivel mind az Amon papság, mind a fáraók a hadseregre támaszkodva akarták hatalmukat növelni, a tábornokok ráébredtek kivételes helyzetükre. Ennek eredményeként a XXI. dinasztia 5. uralkodója, a líbiai eredetű I. Oszorkon (Oszokhor*) , aki i. e. 984-től 978-ig uralkodott. Személye már egy új éra előfutáraként értékelhető. Bár a Taniszban feltárt, a Királyok völgyének pompájához nem hasonlítható királysírokból s a thébai nekropoliszban megbolygatott királyi múmiák újratekercselését és ceremoniális elhelyezését leíró jegyzőkönyvekből ismert a XXI.dinasztia uralkodóinak és főpapjainak neve, a dinasztia végződéséről mégis kevésbé tudunk, mint eredetéről. Az utolsó király, II. Pszuszennész Amon főpapja volt, aki személyében egyesítette a két királyságot, anélkül azonban, hogy azokat egységes egésszé alakította volna.

A líbiai fáraók right|200px|thumb|Egy líbiai Egyiptomból Amit a líbiai törzsek nem értek el fegyverrel Egyiptommal szemben, azt elérték az egyiptomi hadseregen belül. III. Ramszesz második líbiai hadjárata után nem támadtak többé Egyiptomra, hanem felajánlották szolgálataikat, mint zsoldosok. Fizetség gyanánt földet kaptak, s így katonai kolóniákat hoztak létre, melyeknek vezetői a „Me-k nagy főnökei” címet kapták. A Me annak a mesnues nevű törzsnek a rövidítése, amely a „tengeri népekkel” együtt érkezett Líbiába, s több rohamban ostromolta Egyiptom határait. Átvették az egyiptomi szokásokat, elfogadták a vallást, csak líbiai nevüket őrizték meg, s a hajukban kettős tollat hordtak, amiről fel lehetett ismerni eredetüket. A XXI. dinasztia utolsó éveiben megnőtt a líbiai katonai vezetők befolyása. II. Pszuszennésznek nem született fia, ezért a líbiai katonai vezetők közül választott utódot. Így lett a következő fáraó I. Sesonk (Sosenk), a XXII. dinasztia megalapítója (ur. i. e. 945-924). I. Sesonk egy bubasztiszi (ma Tell-Baszta) líbiai családhoz tartozott, melynek már a hatodik generációja élt Egyiptomban és már legkevesebb egy emberöltővel Sesonk hatalomra jutása előtt is nagy tekintélynek örvendett. I. Sesonk nem a hadseregben, hanem a heracleopolisi papi rendben emelkedett magasra, s házassága révén került kapcsolatba a királyi családdal. A XXII. dinasztiával Egyiptom történetében új korszak köszöntött be, a líbiai fáraók kora, amikor is Egyiptomban idegen királyok uralkodtak. I. Sesonk székhelyének Bubasztiszt tette meg. Théba és Bubasztisz egyidejű fennhatósága azonban kezdettől fogva kényes egyensúlyon alapult, s a főváros továbbra is Tanisz maradt, és a fáraók ide is temetkeztek. I. Sesonk megszilárdította hatalmát, s a thébai főpapi ág kihalását saját javára fordítva, elérte egyik fiának, Juputnak thébai főpapi beiktatását, ezzel megkísérelve Egyiptom újbóli központosítását. Másik fiát, Nemaretet pedig Hérakleopolisz főparancsnokának nevezte ki. I. Sesonk – karnaki domborművek tanúsága szerint – hadjáratot vezetett Palesztinába. Ázsiában valószínűleg Sziamon (ur. i. e. 978-959) nyomdokain haladt, de hozzá képest nagyobb vállalkozás keretében. A Bibliából tudjuk, hogy kihasználva az izraeli királyság megosztottságát Salamon halála után, rajtaütött Jeruzsálemen (i. e. 930) , s magával vitte Salamon minden kincsét és egészen Megiddóig vonult. Mindeközben felelevenítette a kapcsolatokat Egyiptom hagyományos kereskedelmi partnerével, a föníciai partokon fekvő Büblosszal, s azok a következő nemzedékeken át is fennmaradtak. A jeruzsálemi zsákmányból újra elkezdődtek az építkezések, amelyek azonban méretükben vagy kivitelükben meg sem közelítették a korábbi dicsőséges korok alkotásait, bár a király a Karnaki templomban oszlopsort építtetett, melyen megörökítette hadjáratát.

A XXII. (bubasztiszi) dinasztia fáraói tehát átmenetileg megerősítették a központi hatalmat, elsősorban a Deltában letelepített katonai telepesek (görög zsoldosok) és a thébai papság erejére támaszkodva. Végbement a termelőerők jelentős fejlődése. Tökéletesedett a fémfeldolgozás, textilipari központok jöttek létre (Memphisz, Achmim), a kereskedelem és az ipar fellendülése az ezüstpénz növekvő forgalmához vezetett. Határozott alakot öltött a földbirtok magántulajdona. left|200px|thumb|II. Sesonk A XXII. dinasztia kora II. Takelóthtól (i. e. 860-835 vagy i. e. 850-825) a konfliktusok és a hanyatlás korszakává vált egy viszonylag békésebb időszak után. A belviszályokra a legfőbb okot Oszorkonnak, Takelóth fiának és örökösének Amon főpapjává tétele szolgáltatta, aki e méltóságon kívül katonai funkciókat is betöltött. Egy thébai feliratból tudjuk, hogy a thébaiak nem fogadták el Oszorkont, s ez volt az elhúzódó polgárháború kiváltó oka. right|200px|thumb|III. Sesonk sírja Taniszban III. Sesonk (Sosenk) uralkodásától (i. e. 835-783 vagy ie. 825-786) kezdve a királyság mindinkább a különféle trónkövetelők között darabolódott fel. III. Sesonk is nyilvánvalóan bitorolta az eredetileg bátyjának, Oszorkon főpapnak szánt trónt. Az első, III. Sesonk mellett fáraónak elismert rivális a XXIII.dinasztiából származó I. Pedubaszt (Pedubaszte) (ur. i. e. 828-803 vagy i. e. 818-793) volt. Ettől fogva megnyílt az út bármelyik kisebb hatalmasság számára, hogy valahol megszerezve a helyi lakosság támogatását, királynak neveztesse önmagát. Az i. e. 8. század vége felé már számos királyt találunk az országban, miközben – teljesen különválva a hivatalos listából kirekesztett egyéb királyoktól – a XXII-XXV. dinasztiák egyidejűleg uralkodtak.

A királyság gyengülésével párhuzamosan hasonló folyamat ment végbe az Amon-főpapság intézményeiben is. A XXIII. dinasztiához tartozó IV. Oszorkon (i. e. 777-749 vagy i. e. 730-715) Thébában lányát, Sepenvepetet helyezte az „Amon isteni hitvese” elnevezésű régi méltóságba. Ettől fogva a „hitves”, aki házasságot nem köthetett és hivatalát „örökbefogadás” útján adta tovább, a királyi család és a thébai terület legfőbb vallási személyisége volt. Ma már tudjuk, hogy később a valóságos hatalmat a névleg alárendelt férfi tisztségviselők gyakorolták, azonban Sepenvepet esetében ez még nem nyilvánvaló. A líbiai dinasztiák (XXII-XXIII.) uralkodói elsők voltak az egyenlők között, egy olyan társadalomban, amelyben – Hérodotosz, Platón és Diodórosz szerint is – feltételezhetően a foglalkozások öröklődők voltak, s létezett katonai hivatás, melyhez tartozók semmiféle más foglalkozást nem űzhettek. A katonák valamivel több, mint egy negyed hektár adómentes földet kaptak, garnizonokban éltek katonai parancsnokok vagy főpapok irányítása alatt, s évi váltásban két ezred állt testőrségként a király rendelkezésére. Ilyen körülmények között alakult ki e két dinasztia korában a kettős, esetenként többes hatalom az országban.

A napata vagy kusita korszak kezdete right|200px|thumb|Ilyen lehetett az Amon templom a Barkal hegyen A XXIII. dinasztiának Théba fölötti ellenőrzése rövid ideig tartott. Az egyiptomi kultúra hatása alatt álló Núbia sötét bőrű uralkodói, akik a thébai papi XXI. dinasztia leszármazottai voltak, jogot formáltak a fáraó koronájára is. A hatalom évezredes vonzásán túl talán a vallási kapcsolat adhatott erre okot. Az etióp főváros, Napata mellett, a Gebel Barkalon, vagyis Barkal hegyén nem messze a Nílus negyedik kataraktájától, hatalmas Amon templom emelkedett. Amon tisztelete jelezte, hogy meggyökeresedett a Thutmosziszok korától számítható, tehát mintegy hét évszázados egyiptomi befolyás. Napata városa kívül esett a núbiai alkirály alá tartozó területen, de feltételezhető, hogy kapcsolatban volt Amon isten szent városával. Ezért gyanítható, hogy a núbiaiak kényszerítették Sepenvepetet I. Amenirdisznek, Kasta leánytestvérének az adoptálására. Az így megteremtett hivatkozási alap már okot szolgáltatott arra, hogy a Núbia fejedelmei Kasta és utódja (testvére vagy fia) Piye (Pianchi, Peye) Egyiptom fáraóinak nevezzék magukat, majd elfoglalják Felső-Egyiptomot. Kasta uralkodásával kezdetét vette i. e. 760-ban a XXV. (napata vagy kusita) dinasztia kora. left|200px|thumb|I. Amenirdisz Medinet Habuban