Franciaország mint politikai entitás történelme mintegy 1200 évre nyúlik vissza. Ez a cikk kronológiai sorrendben általános áttekintést tartalmaz történetének szakaszairól, emellett a földrajzi értelemben vett Franciaország előtörténetét is bemutatja.
A mai Franciaországról szóló információk a Franciaország cikkben találhatók, ahol az állam történetének rövidített változata is fellelhető.
Előtörténet Franciaország területe az őskorban
Az emberfélék jelenlétének első jelei a Mindel-glaciális időszakából származnak, és a Homo erectushoz kötődnek. A Riss-glaciális megjelenésével nagyjából egy időben a Homo erectus körében megjelent az acheuli kultúra (Saint-Acheul lelőhelyről). Ebben a korszakban válnak az emberfélék igazán elterjedtté: számos acheuli lelőhelyet tártak fel. A neandervölgyi emberhez kötődött a Würm-glaciális első két periódusára jellemző moustier-i kultúra (Le Moustier lelőhelyéről), a középső őskőkorszak idején, amelynek szintén nagy számú lelőhelye ismert. Ekkor már általános volt a tűz használata, és ha fazekasságra még nem is, de az okker égetésére már vannak bizonyítékok ebből az időszakból. A korabeli szerszámkészítésről a pattintott szakócák tanúskodnak, a csont és fa megmunkálására vonatkozóan azonban nincsenek bizonyítékok. Bizonyos leletek – pl. barlangokban talált falmaradványok – részleges letelepedésre utalnak. A neandervölgyiek körében jelent meg a holtak eltemetésének szokása.
A Würm-korszak második felében, a felső őskőkorszak kezdetén jelent meg a modern ember a mai Franciaországban. Hozzá kötődik az i. e. 40. évezred közepén megjelenő, helyi eredetű aurignaci kultúra, illetve a vele párhuzamosan létező, kelet felől érkezett périgord-i kultúra, amelyeket nagyjából Kr. e. 19 000 táján váltott fel a solutréi kultúra. Ennek utódja az i. e. 15 000–10 000 közti magdaléni kultúra volt. Ezekben a kultúrákban már rendkívül nagy számban és változatosságban készítettek, és használtak szerszámokat. A lelőhelyek nagy többsége a Loire, a Francia-középhegység és a Pireneusok által határolt vidéken került elő, bár folyamatosan csak a Loire és Garonne közti sík vidéket lakták. A legnagyobb néptömeg Périgord vidékén, a Dordogne és a Vézère völgyében összpontosult. A korszak végén kirajzás kezdődött: az emberek ismét megvetették lábukat a Pireneusok oldalában, keleten egészen a későbbi Savoyáig és a Jura hegységig jutottak, és északon is megindultak az Ardennek irányába.
A rohamos fejlődésnek és növekedésnek a jégkorszak végeztével kezdődő éghajlati változások vetettek véget. Az időjárás felmelegedett és csapadékosabbá vált, a pusztákat pedig erdőségek váltották fel. Az emberiség lélekszáma lecsökkent, és az új, ún. azili kultúra emberei a hegységek barlangjaiba húzódtak vissza. A középső kőkorszak időszakában a terület népessége mindvégig alacsony maradt, jelentős technikai fejlődés sem köthető hozzá. Az emberek jórészt még mindig halászattal és vadászattal foglalkoztak. Művészetük nonfiguratív jellegű, és jóval kevésbé látványos, mint a paleolitikus barlangfestmények.
A korszak végén, i. e. 7. évezredből már vannak nyomai a mezőgazdaság kialakulásának: zöldségféléket termeltek, és ekkoriban kezdődött a juhok háziasítása is. A újkőkorszak során, i. e. 6000 körül jelent meg a jellegzetes edénydíszeiről szívkagylósnak nevezett kultúra Provence-ban, amely az i. e. 4. évezred közepéig az egész dél-francia vidéken elterjedt. A kultúrát gabonatermesztés, agyagművesség és kör alaprajzú házak jellemezték. A Kr. e. 5. évezredben kelet felől a vonaldíszes kultúra tört be a mai Észak-Franciaországba, amelynek lakói sertést és szarvasmarhát tenyésztettek, és négyszög alaprajzú házakban éltek. E két kultúrát a chassey-i kultúra váltotta fel a terület nagy részén, amely az idők folyamán számos regionális változattá alakult át. Ebben a korban terjedt el Bretagne-ból a dolmenek és menhirekek állításának szokása.
bélyegkép|jobbra|200px|A nîmes-i (Nemausus) amfiteátrum
Gallia A mai Franciaország határai majdnem egybeesnek a történelmi Gallia Alpokon túli területeivel, amelyeket egykor Gallia Transalpina néven ismertek. A területen különböző fejlettségű szinten álló kelta (latinul gall) törzsek éltek. Az i. e. 2. században a déli övezet (Gallia Narbonensis), az i. e. 1. században pedig egész Gallia a terjeszkedő Római Birodalom provinciája lett Caius Iulius Caesar ún. galliai háborújának (i.e. 58–52.) eredményeként. A hősiesen védekező keltákra i. e. 52-ben Alesiánál mértek döntő vereséget a légiók. Galliában több tartomány jött létre az idők folyamán: Gallia Lugdunensis Lugdunum (Lyon) központtal, illetve Aquitania a délnyugati területeken. A mai Franciaország területéhez tartoztak még a római Belgica és Germania Superior nyugati részei is.
Gallia nagyon hamar megindult a romanizálódás útján, városiasodott, és már a korai császárkorra jelentősen megnőtt gazdasági ereje (elsősorban kerámia- és üveggyártása volt jelentős). A kereszténység is terjedt: 177-ben Marcus Aurelius Lyonban végeztetett ki több vértanút (ún. lyoni mártírok). A 3. századtól Galliába is többször betörtek a germánok, ezért hadi jelentősége is megnőtt. Az itt állomásozó katonaság és a helyi arisztokrácia aktívan beavatkozott a katonacsászárok trónviszályaiba, és – többnyire a britanniai légiókkal közösen – gyakran a galliai seregek is kikiáltották a maguk uralkodóját (ld. Gall Császárság, 260–274). A helyi provinciális arisztokrácia által támogatott ellencsászárok nem egyszer jó szolgálatot tettek a Római Birodalom védelmében.
bélyegkép|balra|A Pont du Gard
A Diocletianus idején bevezetett tetrarchia egyik uralkodójának, a caesarként regnáló Constantius Chlorusnak a diocesisszé szervezett Galliában, Treviriben (Trier) volt a székhelye. A tetrarchia azonban nem bizonyult tartósnak, és Gallia ismét közönséges határterületté vált. A 4. század végén egyre több gondot okoztak a határon át-áttörő barbár törzsek. A terület nem sokkal a birodalom kettéosztása (395) után gyakorlatilag elveszett a Nyugatrómai Birodalom számára: a barbárok (elsősorban a vandálok) 406. december 31-én áttörték a rajnai határt, és a császárok kénytelenek voltak szövetségesüknek elismerni őket. A vandálok a tartományt végigdúlva Hispániába költöztek, Gallia keleti területein a burgundok, déli régiójában a nyugati gótok alapítottak királyságot (székhelyük Tolosa, a mai Toulouse őse), északkeleten, a Rajna vidékén pedig a száli frankok rendezkedtek be. Amikor 476-ban végleg elbukott a Római Birodalom, Gallia jelentős részét már vagy hetven éve germánok uralták. Az utolsó időkben egyedül az egyszerűen provincia névvel illetett mai Provence maradt meg Róma irányítása alatt.
A Frank Birodalom
A népvándorlás törzsei közül a száli frankok az 5. század elején a Rajna torkolatvidékén telepedtek le. 481-ben a Meroving-dinasztia sarja, Klodvig (meghalt 511-ben) lett a harcias törzs királya, aki felvette a keresztény hitet (méghozzá a barbár népek körében egyedülállóan nem az ariánus változatát), így egyházi áldással foglalta el a korábbi gall területeket az elkövetkező években. balra|bélyegkép|Nagy Károly A Vizigót Királyságot Hispaniába szorította vissza (507), és jól szervezett, nagy államot hozott létre, ami 534-ben a Burgund Királyságot is bekebelezte. (A Brit-szigetekről kivándorolt kelták ellenőrizte Bretagne azonban sokáig nem került királyi kézbe.) Klodvig utódai alatt azonban a királyi hatalom meggyengült, a királyság részekre szakadt (Austrasia, Neustria, Aquitania, Burgundia stb.), melyek között belharcok kezdődtek, és a 8. századra a hatalom a királyi udvartartást vezető majordomusok (udvarnagyok) kezébe került át.
bélyegkép|Nagy Károly kézjegye
Ilyen majordomus volt Martell Károly is, aki Poitiers-nél megállította az arabok betörését (732). Utódja, Kis Pipin 751-ben letette az utolsó Meroving uralkodót a trónról, és királlyá koronázták. Ezzel létrejött a Karoling-dinasztia.
Pipin segítségével alakult meg 756-ban a pápai állam, miután a frank király legyőzte a Rómát fenyegető longobárdokat, és az egyházfőnek adományozott jó néhány közép-itáliai területet. Pipint a trónon fia, Nagy Károly (768–814) követte, aki temérdek hadjáratot vezetett kelet és dél felé, melyek eredményeként a mai német területek jó részét bekebelezte, sőt a régi Pannoniáig is eljutott, illetve megdöntötte a longobárdok államait. Érdemeiért a pápa 800-ban római császárrá koronázta, és létrejött a magát rómainak tekintő és nevező Frank Birodalom. Ez azonban nem bizonyult hosszú életűnek: 843-ban a verduni szerződésben Nagy Károly unokái egymás között három részre osztották a Frank Birodalmat, melynek nyugati, II. Károly nyugati frank király kezébe került részéből alakult ki Franciaország, ami nevét a mai Île-de-France tartományról kapta.
A középkori Franciaország bélyegkép|jobbra|177px|A széttagolt Franciaországban 1154-ben A francia hegemónia alapjai
Némi megszakítással Nagy Károly leszármazottjai, a Karolingok uralták Franciaországot egészen 987-ig, a dinasztia francia ágának kihalásáig. Közben az ország számos normann, muszlim és magyar betörést szenvedett el, a birtokait eladományozó királyok hatalma pedig megrendült és hatalmas hűbéreseik befolyása alá került. Az utolsó Karoling halálakor az ország egyik legnagyobb hűbérurát, Île-de-France hercegét, Párizs grófját, Capet Hugót koronázták királlyá. Az ő leszármazottaiból alakult meg az országot uraló második nagy dinasztia, a Capetingeké, akik Franciaország trónját egyenes ágon egészen 1328-ig, a szintén tőlük származó Valois-k és Bourbonok révén pedig 1848-ig, a Francia Királyság végső megdöntéséig foglalták el.
A Capeting-királyok kitartó munkával mind több területet szereztek meg maguk számára és térítettek saját hűségükre. A különféle, gyakorlatilag független tartományok, országrészek grófjaira és hercegeire nemegyszer csak fegyveres harc árán sikerült a korona hatalmát kiterjeszteni. Harcukban a 12. századtól fogva a privilegizált városokra is támaszkodhattak. A két évszázados küzdelmet II. Fülöp Ágost (1180-1223) uralkodása tetőzte be, aki hatalmas területszerzései (Flandria, Normandia, Aquitania) kapcsán mind az Angol Királysággal, mind a Német-római Birodalommal konfliktusba került. A keresztes hadjáratokat is felhasználta saját céljai érdekében: a déli országrészekben markánsan jelen lévő eretnek katharok ellen vezetett véres háborút (1209-1229), melynek révén Auvergne és Languedoc is királyi ellenőrzés alá került.
Az 1200-as évekre megszilárdult a francia királyi hatalom, olyannyira, hogy Fülöp Ágost unokája, IX. (Szent) Lajos (1226–1270) király két hadjáratot indíthatott gyakorlatilag egymaga a muszlimok ellen. thumb|left|Az avignoni pápai palota A szentté avatott király uralkodása alatt alakult meg 1253-ban a később világhírűvé váló Sorbonne egyetem az önmagát addigra Európa legnagyobb városává kinövő Párizsban.
Lajos unokája, IV. (Szép) Fülöp (1285–1314) szintén sokat tett Franciaország megerősítéséért. Képzett, polgári származású adminisztrációs rendszert (tagjai az ún. legisták) alakított ki maga körül, feloszlatta a veszélyesen hatalmassá és gazdaggá váló templomos lovagrendet 1307-ben, a pápaságot pedig francia befolyás alá vonta, ami áttette székhelyét Avignonba (avignoni fogság, 1309–1377). Szintén IV. Fülöp vetette meg a francia rendiség alapjait: Flandria ellen indított hadjáratához pénzt kért az 1302-ben összehívott egykamarás rendi gyűléstől, amit az meg is szavazott számára, így elfoglalhatta Lille városát.
A százéves háború