A Városliget (németül: Stadtwäldchen, becenevén Liget, régebben viccesen Lizsé)A magyar szó francia kiejtéssel Tarján Vilmos szerint. (Lizsé, varosliget.info) Budapest egyik városrésze, egyben a második legnagyobb közparkja, a XIV. kerületben. Időrendben a világ egyik első közparkja.https://kultura.hu/vilag-egyik-elso-181206/ Területe definíciótól függően 100–120 hektárMapDevelopers.com (a síkidom területe a kijelölés belsejébe kattintva jelenik meg) (1–1,2 km²). Ebből mintegy 81 hektár a tulajdonképpeni park, és abban kb. 6500 fa áll. További 19 hektárját a Fővárosi Állat- és Növénykert, illetve a múzeumok és egyéb épületek teszik ki.
A főváros kedvelt pihenőhelye és kulturális centruma, amiben vagy amelynek határain számos nevezetesség, látványosság található. Városrész minőségében hivatalosan néhány lakó-, illetve irodaházat is hozzászámolnak a peremén.
Története A középkorban A Városligetet először Rogerius nagyváradi kanonok említi Carmen Miserabile (Siralmas Ének) című művében, amely a tatárjárás pusztításait írja le. A mű szerint IV. Béla a Rákos-mezőn, valamint a mai Városliget területén állomásozott a tatárok ellen összehívott seregével. A jó ivóvizű, vadban gazdag fás legelő (ligetes sztyepp) egykor Újbécshez tartozott; a Rákos-patak egyik ága a jelenlegi Petőfi Csarnok és Városligeti-tó között kanyargott. A tatárjárás idején egy kisebb ütközet színhelye volt: 1241. március 17-én Sejbán tatár vezér könnyűlovasai megsemmisítő vereséget mértek Ugrin kalocsai érsek seregére.
1259-ben IV. Béla Újbéccsel együtt az akkor alapított Nyulak-szigeti dominikánus apácakolostornak adta. A következő két évszázadban az itt tartott országgyűlésekre érkező urak szolgaserege folyamatosan lepusztította a vidéket: az apróvadat kiirtották, a növényzetet letiporták. A Duna hordalékát megkötő vegetáció letaposása után a fölszabadult homokot szél hordta, áradás marta, és a vidék lassan elmocsarasodott. A helyzet csak Mátyás korában javult egy kicsit, mert a király gyakran az itt létesített vadaskertbe vonult vissza pihenni. Itt volt a király agarasa, vagyis az agarainak tanyája is; a homokbuckák között összegyűlt tavacskát Agaras-tónak nevezték.Pesti László – Tarjányi Ferenc: A Városliget , kia.hu
1526-ban II. Lajos innen indult a középkori magyar állam temetőjéhez, Mohácsra. A török uralom alatt elhagyott zsombékosra Pest városa és a domonkos apácák jogutódai, a klarisszák is igényt tartottak. I. Lipót a területet kisebb pereskedés után Pestnek adta.
A 18. században bélyeg|350px|A Városliget 1760-ban (Buda és Pest környékének térképe, Kiscelli Múzeum)
Az akkoriban Ökrösdűlőnek nevezett terület legelő, illetve homokpuszta volt, benne egy mocsárral és annak két szigetével. A maláriaveszély csökkentésére a város fel akarta számolni a mocsarat, és 1755-ben fűzfákat (Salix sp.) ültettek a környéken. Az akció teljes kudarc volt, mert a fácskákat a város nem gondozta, nem védte, így aztán a csemetéket a közeli legelőkről átránduló marhák apránként felfalták. Ebből a telepítésből egyetlen fa sem maradt meg.
1770-ben Mária Terézia ErdőrendtartásaTóth Mónika: Mária Terézia erdőrendtartása (erdőtörvénye) előírta, hogy ahol kiirtották a fákat, az erdőt újra kell telepíteni. Az új ültetések gondozását kötelezővé tette, egyúttal ezeken a területeken megtiltotta a legeltetést. A rendelet végrehajtását Pest mintegy másfél évtizeden át módszeresen elszabotálta, mert a városnak amúgy is kevés volt a legelője.
II. József már szigorúan megkövetelte a rendtartásban foglaltak betartását. 1785-ben Hüllf Farkas Móric, a király feltétlen híve lett a város vezetője, aki azonmód terveket dolgoztatott ki a Városerdő csatornázására és újrafásítására. Ezzel Stolcz János (néhol Stolc) selyemhernyó-tenyésztőt és selyemtenyésztési felügyelőt bízta meg. Stolcz az akácok mellett eperfák (Morus spp.) ültetésére is utasította Tréfa János erdőkerülőt – az azokon tenyészteni remélt hernyók selymével kívánta ellátni Budapest terézvárosi (Valero) selyemgyárát. Az eperfa azonban kevésbé alkalmas a homok megkötésére, mint az akác, így az 1794-ben befejezett telepítés csak részben volt sikeres. Közben kialakítottak egy sétálóutat is a mai Városligeti fasortól az Erzsébet királyné útjáig. Az ettől délre eső részről egy árokkal lecsapolták a vizet; a terület apránként visszaerdősült. Az utolsó, Stolcz által telepített fűzfa 1913-ban, 135 évesen pusztult el.
1794-ben Boráros János városbíró, a várost irányító belső tanács tagja javasolta, hogy az egyre kedveltebb kirándulóhellyé váló Városerdőt alakítsák mulató- és üdülőhellyé. A tanácsnak látszólag tetszett az ötlet, a több tucat napszámossal elkezdett munkát azonban lépten-nyomon kicsinyes gáncsoskodásokkal hátráltatták.
E helyett a tanács 1799-ben 24 évre bérbe adta a leendő ligetet Batthyány József hercegprímásnak, aki bérleti díjat nem fizetett, de vállalta a terület tervszerű fásítását, kiépítését. A város pedig vállalta, hogy az elkészült gazdasági épületeket és fogadókat a 24 év elteltével napi áron átveszi. Vállalta továbbá, hogy megépíti az „Angol királytól” a Városerdőbe vezető utat, annak két oldalát fasorrá képezi ki a hercegprímástól kapott fákkal, majd azokat és az utat gondozza, karbantartja.
A Batthyány-féle bérlet bélyegkép|Batthyány József hercegprímás, aki kibérelte a Városerdőt
A munkálatokkal Batthyány Witsch Rudolf mérnököt, a bánáti német határőrezred földmérőjét bízta meg, aki kétezer emberrel fogott hozzá. Irányításával csatornákból táplált, négyszögöl területű, nyílt víztükrű tavat hoztak létre, és a kitermelt földből a mocsárban két szigetet töltöttek fel: a Mocsár-szigetet a mai Széchenyi gyógyfürdő helyén, a Drót-szigetet a mai Vajdahunyad vára helyén (ezt 1861-ben Széchenyi Istvánról Széchenyi-szigetre keresztelték át). A tavat Witsch olyan szakszerűen alakította ki, hogy a betelepített halak megnőttek, és elszaporodtak.
Egyúttal sétányokat alakítottak ki; az 500 öl hosszú és 10 öl széles, úgynevezett „főallé” 1808-ra készült el. A sétányok mellé akác- (Robinia pseudoacacia) és platánfákat (Platanus x acerifolia) ültettek. Batthyány József még abban az évben (1799) meghalt, és ezzel a birtok öccsére, Batthyány Tódorra szállt. Ő a vállalt feltételeknek nem tett eleget, sőt elkezdte kitermeltetni a fákat. 1805 októberében, amikor a városi tanács végképp megunta a gróf viselt dolgait, az akkorra már Batthyány-erdőnek nevezett Városerdőt földesúri jogánál fogva visszavette tőle. Batthyányi Tivadar a döntés ellen ún. felségfolyamodványt nyújtott be, de azt a kancellária elutasította.
1800-ban Rumbach Sebestyén orvos vásárolta meg a mai Podmaniczky utca és Munkácsy utca sarkán kialakított telket, hogy a homokos területen szőlőt termesszen – kútásás közben azonban vastartalmú forrásra bukkant. Ezért megváltoztatta eredeti tervét, és inkább gyógyfürdőt építtetett szállodával és vendéglővel. 1806-ban nyitotta meg Pest első gyógyfürdőjét, amit értelemszerűen főleg gyógyulni és üdülni vágyó betegek látogattak.
Ugyancsak 1806-ban a városi tanács bizottságának javaslatára a tó vízszintjét szabályozó csatornát átépítették, és egyben új irányba vezették, így a tóból már északnak és délnek is egy-egy csatorna vezetett ki.
A 19. század első felében József nádor 1808 októberében (hét évnyi előkészület és huzavona után), végre meg tudta alapítani a Királyi Szépítő Bizottmányt.
1813-ban a Bizottmány – a nádor javaslatára – pályázatot írt ki „a város minden osztálya” számára egyaránt hasznos és kellemes mulatóhely megtervezésére – közülük (a magyar forrásmunkákban általában Nebbien Henrik néven említett) Heinrich Nebbien műkertész elképzeléseit fogadták el. Nebbien valódi népkertet kívánt teremteni, és ennek tervein közel három évig dolgozott. Aprólékosan feltérképezte az akkor m²-es területet, talajmintákat gyűjtött, felmérte a Liget fáit és bokrait.
Kéziratban ránk maradt tanulmányában vázolja a korszerű kertművészet követelményeit, ismerteti a Városliget adottságait, és a kertészeti kiképzés részletes tervét a talajminőség és a vízellátás alapján állítja össze. Nebbien annyira hitt abban, hogy itt valami maradandót alkothat, hogy a pályadíjat azon nyomban felajánlotta a terv megvalósítására, egyben díjazás nélkül elvállalta a munkálatok igazgatását és felügyeletét. Elképzelései túlzóaknak tűntek – a teljes kiépítés koronába került volna, és ennyi pénze se a városnak, se a Bizottmánynak nem volt. Ezért a nélkülözhetőnek tűnő látványelemek (amfiteátrum, díszes főbejárat) elhagyásával a költségvetést koronára csökkentették. A Liget rekonstrukcióját 10 évre nyújtották el, majd József nádor adakozásra szólította fel a város polgárait és a magyar főurakat, de mindössze koronát sikerült összekalapoznia; ezt is úgy, hogy 6000-et ő maga adott. Az adomány nagyobbik részét, mintegy koronát a polgárság adta; a nagyobb arisztokrata családok – a Batthyányak, Pálffyak és a Grassalkovichok – nem áldoztak erre a közösségi célra. Ezért a városi tanács az első évre , a második évre korona kölcsönt vett fel, amit a liget várható jövedelméből (a halászat, csónakáztatás, a kocsma bérlete, a mutatványosok bérleti díjai, valamint a Városliget melletti telkek értékesítése) kívánt visszafizetni.
Ehhez kellő alapot adott az a tény, hogy a város belső részeiről az építkezések miatt kiszoruló mutatványosok olyan helyet kerestek maguknak, ahol felverhetik sátrukat – és erre mi sem lehetett alkalmasabb az egyre kedveltebb kirándulóhellyé váló Ligetnél. Az első mutatványos Grossinger Lipót volt, aki 1810-ben 400 forint befizetése ellenében két évre bormérési jogot kapott a Városerdőben – emellett vállalta azt is, hogy saját költségén körhintát állít fel és működtet nagyjából a mai Állatkert helyén, és ezért további évi 50 forintot fizet a Bizottmánynak.
1815-ben települt ki a központból a tiroli Aloys Schmidt, és házikót épített mutatványai számára. Őt követve egyre több mutatványos és csepűrágó vert tanyát az István út (ma Ajtósi Dürer sor) és Aréna út (ma Dózsa György út) sarkához közel. Azért ott, mert ez a hely közel volt a Nebbien tervei szerint elkészült Rondóhoz (Rundó, Roundó), a Városliget ekkor legrendezettebb részéhez.
A munkák évekig tartottak, mert a homokos talaj megkötése nem volt egyszerű. A mocsár helyén tavat formáltak, és kiépítették a Páva-szigetet, majd a későbbi Hattyú- és a Nádor-szigetet. Faiskolát ültettek, megnagyobbították a régi kocsmát. Utakat alakítottak ki, mindenfelé fákat ültettek. Megépítették a Rondót, a Hattyú-szigeten pedig a Majorságot.
A jelenleg álló legöregebb platánokat 1818 és 1830 között telepítették át a Ligetbe József nádor alcsúti arborétumából. A fákat télen, havas úton, ökrös szánokkal szállították mostani helyükre.
1826-ban Anton Frigyes bécsi szitásmester építette meg (5978 forintért) a Liget első (nem földmunka jellegű) műszaki alkotását, a kisebbik (Páva) szigetet a szárazfölddel összekötő hidat. Ez volt az első, vas tartószerkezetű híd Pesten: 22 m távot hidalt át, szélessége 1,8 m volt. A függesztő műves szerkezet fapadlós pályáját kétoldalt két-két drótkötélre függesztették; innen kapta a Dróthíd nevet.
1827-ben Dorffinger József András kamarai tisztviselő összefoglalót készített a Szépítési Bizottmány terveinek végrehajtásáról. Ebben 24 pontja volt a „Városliget létrehozása szabályszerű terv alapján”; értékelése: részben teljesítve.
A Ligetet a reformkorban Városerdőnek nevezték, és a pestiek igen kedvelt szórakozóhelye volt annak ellenére, hogy a hozzá vezető főútvonalat elcsúfították 1830-ban, amikor a rendkívül hideg télben József nádor engedélyt adott a Fasor fáinak kivágására.
1830 körül már volt céllövölde és csúszda, itt láthatták az emberek Antóniót, a kardnyelőt, itt állhattak ki birkózni Horánszkyval, az erőművésszel.
1832-ben megindult Pest első omnibuszjárata, aminek a Páva-szigeten volt az egyik végállomása.