A monarchianizmus a 2–4. századi keresztény teológia egyik gyűjtőfogalma. Olyan irányzatokra utal, amelyek Isten abszolút egységét és „egyeduralmát” (görögül , monarchia) kívánták hangsúlyozni. A későbbi katolikus, ortodox és nikaiai keresztény tanítás szerint azonban ezt a Fiú és a Szentlélek helytelen értelmezésével tették, ezért tanításaikat eretnekségnek minősítették.
A szakirodalom hagyományosan két fő ágát különbözteti meg. A dinamikus monarchianizmus vagy adopcianizmus Jézus örök istenségét és preegzisztenciáját tagadta vagy gyengítette. A modalista monarchianizmus, más néven modalizmus vagy szabellianizmus, Krisztus istenségét vallotta ugyan, de az Atyát, a Fiút és a Szentlelket nem három örök isteni személyként, hanem az egyetlen isteni személy különböző megjelenési módjaiként vagy üdvtörténeti szerepeiként értelmezte.
A monarchianista viták jelentősen hozzájárultak a klasszikus Szentháromság-tan kialakulásához. A teológusokat arra kényszerítették, hogy pontosabban fogalmazzák meg, miként lehet egyszerre vallani az egy Istent, a Fiú teljes istenségét és az Atya, Fiú, Szentlélek valóságos személyes különbségét.
Elnevezés és fogalom
A monarchianizmus szó a görög monarchia kifejezésből ered. Ez önmagában nem eretnek fogalom: a keresztény teológiában Isten egyeduralmát és az isteni egységet is jelölheti. A vitatott értelem akkor jelenik meg, amikor az isteni egység védelme a Fiú örök istenségének vagy a Szentháromság belső személyes különbségeinek rovására történik.
A „monarchianus” megnevezést teológiai vitaszóként Tertullianus használta a 3. század elején. Különösen azokra alkalmazta, akik szerinte az Atya és a Fiú személyes különbségét az isteni egység védelmére hivatkozva megszüntették.
A modern kutatás hangsúlyozza, hogy a monarchianizmus nem egységes mozgalom vagy egyház volt, hanem gyűjtőfogalom. A korabeli forrásokban a kifejezés sokszor polemikus bélyegként működött, ezért óvatosan kell kezelni, hogy egyes szerzők vagy csoportok valóban tudatosan monarchianista rendszert képviseltek-e.
Történeti és teológiai háttér
A monarchianizmus a korai keresztény krisztológiai és Szentháromság-tani viták közegében alakult ki. A keresztények az Ószövetség egyistenhitéből indultak ki: Isten egyetlen. Ugyanakkor az Újszövetség és a liturgikus gyakorlat Jézus Krisztust olyan méltósággal ruházta fel, amely meghaladta egy egyszerű próféta vagy szent ember szerepét. A János-evangélium Logosz-tana, Pál apostol krisztológiai szövegei, a keresztségi formula és a doxológiák mind arra ösztönözték a teológusokat, hogy a Fiú és a Szentlélek isteni szerepét az egyistenhit sérelme nélkül fogalmazzák meg.
A monarchianizmus részben erre a problémára adott választ. Képviselői attól tartottak, hogy a Logosz-teológia vagy a Fiú Atyától való különálló isteni valóságként való leírása két isten képzetéhez vezethet. Ezért vagy Jézus istenségét értelmezték visszafogottabban, vagy az Atyát, Fiút és Lelket az egy Isten különböző megnyilvánulásaiként értették.
A későbbi nikaiai ortodoxia szerint e megoldások nem voltak kielégítők. A keresztény hitnek egyszerre kellett megőriznie Isten egységét, Krisztus teljes istenségét és az Atya, Fiú, Szentlélek valóságos különbségét.
Főbb típusai
Irányzat Más név Főbb képviselők Alapgondolat Ortodox bírálata Dinamikus monarchianizmus adopcianizmus, dinamisztikus monarchianizmus Theodotosz, Artemón, Szamoszatai Pál, részben szirmiumi Photinosz (Markellosz követőjeként) Jézus ember, akit Isten különleges erővel (, dünamisz) ruházott fel, vagy fiává fogadott. Gyengíti vagy tagadja Krisztus örök istenségét és preegzisztenciáját. Modalista monarchianizmus modalizmus, szabellianizmus, patripasszianizmus Noétosz, Praxeasz, Szabelliosz; később egyes szerzők Ankürai Markellosz némely tanítását is ide sorolták Az Atya, Fiú és Szentlélek az egyetlen isteni személy különböző megjelenési módjai vagy üdvtörténeti szerepei. Eltünteti az isteni személyek valóságos, örök különbségét.
Dinamikus monarchianizmus
A dinamikus monarchianizmus, más néven adopcianizmus, Jézus Krisztust olyan emberként értelmezte, akit Isten különleges módon kiválasztott, erővel ruházott fel, vagy fiává fogadott. E felfogás szerint Jézus nem öröktől fogva létező isteni személy, hanem az Atya által felkent és felmagasztalt ember. Egyes változatai szerint Jézus isteni fiúsága a keresztségkor, mások szerint a feltámadáskor vagy felmagasztaláskor nyilvánult meg teljesen.
A dinamikus monarchianizmus bibliai érvei között gyakran szerepelt Jézus megkeresztelkedése, ahol a mennyei hang fiának nevezi őt, valamint az Apostolok cselekedeteinek olyan szakaszai, amelyek Jézust Isten által felkent vagy felmagasztalt emberként mutatják be. Ellenfelei szerint azonban ez az értelmezés nem ad számot azokról az újszövetségi szövegekről, amelyek Krisztust preegzisztens Igének, isteni Bölcsességnek vagy az Atyával bensőséges közösségben lévő Fiúnak nevezik.
Theodotosz és Artemón
A dinamikus monarchianizmus egyik legkorábbi ismert képviselője a bizánci Theodotosz volt, akit a források gyakran „bőrműves Theodotoszként” vagy „Theodotosz tímárként” említenek. Rómában működött a 2. század végén. A hagyomány szerint I. Viktor pápa kiközösítette, mivel azt tanította, hogy Jézus csupán ember volt, akire Isten Lelke különleges erővel szállt le.
Theodotosz követői közé tartozott egy másik Theodotosz, akit „bankárként” vagy „pénzváltóként” említenek. A csoporthoz kapcsolták Nataliust is, akit egyes források szerint a közösség püspökévé tettek, de később visszatért a római egyházi közösségbe.
Artemón vagy Artemasz szintén a dinamikus monarchianizmus képviselőjeként szerepel a forrásokban. Hippolütosz azzal vádolta e csoportot, hogy a Szentírást túlzottan racionalista és hellenisztikus módon értelmezték, és tanításukat hamisan apostoli hagyománynak tüntették fel.
Szamoszatai Pál
Szamoszatai Pál, Antiochia püspöke a 3. század második felében működött. Tanítását a források általában a dinamikus monarchianizmushoz sorolják, bár egyes kutatók szerint sajátos, a Logosz önálló személyiségét tagadó krisztológiája inkább átmeneti jellegű volt az adopcianizmus és más irányzatok között.
Pál szerint a Logosz nem az Atyától különböző örök isteni személy, hanem Isten bölcsessége vagy ereje, amely különleges módon lakozott Jézusban. Ezzel Jézust rendkívüli isteni küldöttnek és Isten által felmagasztalt embernek tekintette, de nem az Atyával öröktől fogva együtt létező Fiúnak.
Pált 268 körül antiochiai zsinat ítélte el és fosztotta meg püspöki tisztségétől. Az ügyben nemcsak teológiai, hanem egyházpolitikai és vagyonjogi kérdések is szerepet játszottak. Végül Aurelianus császár beavatkozása is hozzájárult ahhoz, hogy a hivatalos egyházi közösség kapja meg az antiochiai egyházi épületeket.
Szamoszatai Pál elítélése fontos előzménye volt a későbbi nikaiai vitáknak. Megmutatta, hogy a korai egyház nemcsak a modalista személyösszemosást, hanem Krisztus örök istenségének gyengítését is veszélyesnek tekintette.
Modalista monarchianizmus
A modalista monarchianizmus nem tagadta Krisztus istenségét, hanem azt az egyetlen isteni személy megnyilvánulásaként értelmezte. Az Atya, Fiú és Szentlélek eszerint nem három örök személy, hanem ugyanazon Isten különböző nevei, működései vagy üdvtörténeti szerepei.
A modalista irányzat legismertebb későbbi neve a szabellianizmus. Nyugaton gyakran patripasszianizmusnak nevezték, mivel ellenfelei szerint tanítása azt a következtetést vonta maga után, hogy a kereszten maga az Atya szenvedett. Ez a következtetés különösen Noétosz és Praxeasz tanításával kapcsolatban jelent meg erősen; Szabelliosz esetében a források valamivel árnyaltabb rendszert sejtetnek.
Legismertebb képviselői közé tartozott Noétosz, Praxeasz és Szabelliosz. Noétosz tanítását Hippolütosz bírálta; Praxeasszal szemben Tertullianus írta az Adversus Praxean című művet; Szabelliosz pedig a 3. század elején Rómában működött, és róla kapta a modalizmus legismertebb történeti elnevezését.
Tertullianus a modalizmus elleni vitában fogalmazta meg a nyugati Szentháromság-tan egyik korai, nagy hatású latin formuláját: una substantia, tres personae („egy lényeg, három személy”).
Római Dénes és a két szélsőség elutasítása
A 3. század közepén a szabellianizmus körül új vita bontakozott ki Kürenaikában és Alexandriában. Alexandriai Dénes fellépett a modalista irányzat ellen, de ellenfelei szerint a Fiú és az Atya különbségét olyan erősen hangsúlyozta, hogy megfogalmazásai szubordinacionista irányba hajlottak. Az ügy Rómába került, ahol Dénes pápa mind a szabellianizmust, mind a Fiú istenségét gyengítő ellenkező irányú megfogalmazásokat elutasította.
Ez a döntés a későbbi ortodox Szentháromság-tan egyik korai előképe volt. Dénes pápa egyszerre utasította el az isteni személyek modalista összemosását és a Fiú Atyának való olyan alárendelését, amely Krisztus teljes istenségét veszélyeztette. A vita egyúttal a korai egyháztörténet egyik fontos példája arra, hogy Róma közvetlenül beavatkozott egy keleti teológiai kérdésbe.
Bibliai érvelés és ellenérvek
A monarchianista irányzatok bibliai érvelése Isten egységét hangsúlyozó szövegekre épült. Fontos hivatkozási pont volt az 5Mózes 6,4 („Halld, Izrael: az Úr, a mi Istenünk, az egyetlen Úr”), valamint az Izajás könyvében olvasható kijelentések Isten egyedülálló voltáról.
A modalista monarchianisták a Jn 10,30 („Én és az Atya egy vagyunk”) és Jn 14,9 („Aki engem látott, látta az Atyát”) szakaszait is úgy értelmezték, hogy az Atya és a Fiú ugyanaz az isteni személy.
A dinamikus monarchianisták más szövegekre hivatkoztak: Jézus megkeresztelkedésére, az isteni Lélek leszállására, illetve azokra a helyekre, amelyek Jézus felmagasztalását vagy Istentől kapott hatalmát hangsúlyozzák. E szövegekből azt a következtetést vonták le, hogy Jézus fiúsága és isteni küldetése történeti eseményhez kapcsolódik, nem pedig örök isteni eredethez.
A korai egyházi szerzők ezzel szemben azokat a szövegeket hangsúlyozták, amelyek a Fiú Atyától való küldéséről, az Atyához intézett imájáról, az Ige kezdetben való létéről, valamint a Szentlélek elküldéséről beszélnek. Tertullianus, Hippolütosz és Órigenész egyaránt arra törekedtek, hogy Isten egységét úgy védjék meg, hogy közben ne mossák össze az Atyát és a Fiút, illetve ne csökkentsék Krisztus isteni méltóságát.
Egyházi elítélések
A monarchianista irányzatokat több különböző helyi zsinat és egyházi döntés ítélte el. Theodotoszt a hagyomány szerint I. Viktor pápa közösségéből zárták ki. Szabellioszt a római hagyomány szerint I. Callixtus pápa alatt közösítették ki, bár az esemény részletei nem minden ponton rekonstruálhatók biztosan.
Dénes pápa a 3. század közepén a szabelliánus személyösszemosást és a Fiú istenségét gyengítő ellenkező irányú megfogalmazásokat egyaránt elutasította. Szamoszatai Pált 268 körül antiochiai zsinat fosztotta meg püspöki tisztségétől.
A 4. században a monarchianista irányzatokkal rokon vagy annak tartott tanításokat, különösen Ankürai Markellosz és Photinosz nézeteit több zsinat is elítélte. Az első konstantinápolyi zsinat első kánonja 381-ben az elutasított irányzatok között említette a szabelliánusokat, markelliánusokat és photiniánusokat is.
Hatása a Szentháromság-tan fejlődésére
A monarchianizmus elleni viták jelentős szerepet játszottak a keresztény dogmatika fejlődésében. A modalizmus arra kényszerítette a teológusokat, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek különbségét valóságosnak mondják, ne puszta névnek vagy szerepnek. A dinamikus monarchianizmus pedig arra kényszerítette őket, hogy Krisztus istenségét ne csak funkcionális vagy erkölcsi értelemben, hanem örök isteni valóságként fogalmazzák meg.