Démokritosz (görög betűkkel: Δημόκριτος), (Abdéra, I. e. 470 és I. e. 460 között – Abdéra, I. e. 370 körül), ókori görög atomista filozófus, az antik materializmus kiemelkedő képviselője. Leukipposszal az széles körben az atomelmélet megalapítójáként emlegetik. Valószínűleg Szókratész kortársa volt, de őt magát a preszókratikusok közé sorolják.
Démokritosz életéről nagyon kevés biztosra vehető dolgot tudunk, a rengeteg, különböző ókori források által neki tulajdonított műből pedig szinte semmi nem maradt fent, és ezek szerzősége, illetve létezése is kétséges.
Ókori életrajzírói szerint nemcsak általános atomelméletéről és kozmológiáiról írt, hanem az érzéki észlelésről, a biológiáról, a zenéről és számos más tárgyról is. Etikai rendszert is kidolgozott, mely lényegében megegyezett a később Epikurosz által képviselt etikával.
Atomelméletét szinte kizárólag Arisztotelész interpretációjában ismerjük; a neki tulajdonított etikai művek szerzője pedig egy Démokratész nevű filozófus, akit csak a tizenkilencedik században azonosítottak először Démokritosszal (bár nem bizonyosan tévesen).
Élete és munkássága Démokritosz életéről bőséges adattal rendelkezünk, ezek közül azonban sok valószínűtlen. Megbízhatóbb forrásokból úgy tűnik, hogy jómódú szülők gyermeke volt, aki fiatalkorában sokat utazott, bejárta Egyiptomot és a Közel-Keletet.
Hatása az ókorban rendkívül nagy volt, neve alatt számos más munkát is terjesztettek, de már az ókorban tudták, hogy ezek túlnyomó többségét Bólosz írta. Hitelesnek tartott műveit Thraszüllosz a Kr. u. 1. században tizenöt tetralógiára osztotta, azonban ezek között is akadt olyan, amelyik nem tőle származott. E jegyzék alapján több, irodalommal foglalkozó művének címe is ránk maradt, így például a „Peri rhüthmón kai harmoniasz” (A ritmusokról és a dallamról) vagy a „Peri Homéru é orthoepeiész kai glosszeón” (Homéroszról avagy a helyes beszédről és szóalkalmazásról).
Atomista filozófusoktól fennmaradt jelentősebb, hitelesnek tekinthető töredékeket olvashatunk Arisztotelésznél, főként a metafizika című műben, Szimplikiosz Arisztotelész fizikájának a kommentárjában, Diogenész Laertiosz életrajzaiban, Aethios: Placita philosophorum-ban és Theophrasztosz: Az érzékekről című művében. Érdekesség, hogy Platón, annak ellenére, hogy kortársak voltak, egyetlen művében sem említi Démokritosz nevét. Ezt többféleképpen is szokás magyarázni: vagy nem ismerte őt, mint ahogyan a milétoszi filozófusokat sem ismerte, vagy ahogyan Diogenész Laertiosznál olvasható, semmibe vette őt, és megpróbálta megsemmisíteni Démokritosz műveit. Arisztokszenosz a Történeti feljegyzéseiben említi, hogy Platón el akarta égetni Démokritosz valamennyi művét, amit csak össze tudott gyűjteni, ám két püthagóreus, Amüklasz és Kleiniasz visszatartották ettől, mondván, hogy értelmetlen volna a dolog, mivel a könyvek már közkézen forognak. Világos jele ennek, hogy Platón csaknem az összes régi filozófusról megemlékszik, ám Démokritoszt még ott sem említi, ahol ellentmondania kellene neki. Arisztotelész azonban sokszor említi, mindig a legnagyobb elismerés hangján, és Theophrasztosz is sokszor idézi.
Démokritosz valószínűleg ismerte Szókratészt, az azonban nem ismerte őt, így ír erről Diogenész Laertiosz: Azt mondják – folytatja Démetriosz – Athénba is elment és nem törte magát, hogy ismertté váljék, mert megvetette a hírnevet. Hogy Szókratészt is ismerte, de az nem ismerte őt, arról maga számol be, mikor ezt mondja: >> Elmentem Athénba, és senki sem ismert.<< Diogenész Laertiosz: Híres filozófusok élete IX. 36
Az utókor az ő személyét is számtalan legendával övezte, nemegyszer varázslónak, mágusnak ábrázolják. Talán életigenlése az oka annak, hogy a „nevető filozófus”-nak nevezik, Horatius is így emlegeti költeményeiben. Az egyik legfurcsább róla szóló monda a római Laberius egyik töredékében maradt ránk, eszerint Démokritosz vak volt, a nap fényét pajzsával a szemébe tükrözve vakította meg magát, hogy „ne lássa, hogyan élnek a gonoszok”.
Művei thumb|right|250px|Démokritosz ábrázolás Diogenész Laertiosz elmondása szerint Thraszüllosz, akárcsak Platón műveit, Démokritosz műveit is tetralógiákba rendezte: tizenhárom tetralógiát állított fel (amely ötvenkét önálló műből épült fel) a következőképpen: etika (2 tetralógia), természetfilozófia (4 tetralógia), matematika (3 tetralógia), zene – ide értve az irodalmat és a nyelvet is – (2 tetralógia), technikai témák (2 tetralógia). Ezeken a műveken kívül még Diogenész Laertiosz más „besorolatlan” műveket (szám szerint 9+9) is a démokritoszi hagyományhoz sorol, de eredetiségük nem bizonyos. Mindezekből nem maradt fenn egyetlen sem, csupán 298 töredék (legtöbbjük etikai), amelyek egyikéről sem lehet megállapítani, hogy melyik műből származik.
Tanítása az atomokról
Démokritosz tanítása nem választható el tanítója, Leukipposz tanításától, így számos elméletről nem tudni, hogy az ő gondolkodását vagy a tanítójáét tükrözi-e.
Annak kísérletére, hogy feloldják a parmenidészi elméletnek a csak az Egy létező okozta problémáit, nevezetesen a keletkezés-pusztulás, a mozgás és a létezők sokféleségének a problémáját, Démokritosz azt állította, hogy a létező végtelen sokaságú parányi, és épp ezért az érzékszervek által fel nem fogható részecskékből, atomokból épül fel. Továbbá elutasította Zénónnak azt az állítását, amellyel a sokaság tagjairól kimutatja, hogy végtelenül oszthatóak, és ezért abszurd konzekvenciáknak vannak kitéve. Elfogadta, hogy az oszthatóság – akár a „mindenfelé”, akár az „egy bizonyos pontig” lehetséges oszthatóság – fogalma tűrhetetlen, és ennek megfelelően kijelentette, hogy az ő részecskéi végtelen sokaságának egyik darabja sem osztható, hanem mindegyikük valóban egy.
„Démokritosz … a helyet ezekkel a nevekkel illeti: ‘az üres’, ‘a semmi’, ‘a határtalan’, míg az egyes szubsztanciákat ezekkel: ‘a tömör’, ‘a létező’. Nézete szerint a szubsztanciák oly kicsinyek, hogy kibújnak az észlelésünk alól, mindenféle formáik és mindenféle alakjaik és nagyság szerinti eltéréseik vannak. Ezekből immár mint elemekből származtatja és állítja össze a szemmel látható, illetve az érzékelhető tömegeket.” Arisztotelész: Meteorológia
Az atomok természetüket tekintve szilárd részecskék, önmagában mindegyik egy parmenidészi Egy (azt, hogy mégsem láthatjuk kicsinységükkel magyarázható: olyan kicsinyek, hogy érzékszervekkel nem hozzáférhetőek), amelyek nem tartalmaznak magukban semmiféle ürességet, azonban súllyal, kiterjedéssel rendelkeznek, önmagukban színtelenek, íztelenek és szagtalanok. Az atomok alakjukban is különböznek, létezik: homorú, domború, horgokkal ellátott és sok másféle. Az atomok, mint nevük is jelzi (gör. a-tomos, oszthatatlant jelent) matematikailag oszthatatlanok, nem keletkeztek és nem is pusztulnak el soha: örök létezők. Ezen a ponton az atomista filozófusok megőrzik azt az eleai hagyományt, miszerint a létező keletkezés nélküli és el nem pusztítható. Formájukat és nagyságukat tekintve több fajtájuk is létezik, és ez határozza meg a dolgok természetét.
Az atomoknak több fajtája is létezik, ugyanis különbség tehető köztük forma és nagyság szerint, ami nemcsak a testek külalakját határozza meg, hanem azok ízét és színét is. Az atomok formájukat és nagyságukat tekintve a következő ízeket és színeket határozta meg: a szögletes, érdes (sokkanyarulatú), kicsi és ritkás atomok összessége adja a fanyar ízt. Ezeknek az atomoknak a „sokkanyarulatú” tulajdonságuknak köszönhetően a másik jellegzetes vonásuk az, hogy képesek egymásba úgy kapcsolódni, hogy közöttük maradhat üres tér, azaz űr. Az atomisták pedig úgy gondolták, hogy ez az atomok közé zárt űr az a tényező, ami melegséget hoz létre a testekben: minél nagyobb méretű és számú az atomok közti űr, annál inkább képes a test felmelegedni.
thumb|left|250px|Démokritosz szobra (Léon-Alexandre Delhomme alkotása, a Lyoni Szépművészeti Múzeum kertjében)
Az édes dolgok, kerekded és kicsiny méretű atomokból állnak. Ezek a fajta atomokból álló testek lágyak, és lágyságuk következtében képesek a többi testeken áthatolni, beleszűrődni, és azok ízét megzavarni. Az édes atomok a többi atom közé hatolva, benedvesítik azokat, aminek következtében azok rendezettsége felbomlik és összetódulnak a hasüregben, ugyanis ott van a legnagyobb üresség. A savanyú íz atomjai nagy és sokszögletű, kevésbé kerekded atomok, a keserű ízűek pedig kicsiny, kerekded atomok, amelyeken horgocskák vannak. Ezzel magyarázható az, hogy a keserű dolgok tapadósak és enyvesek is.
A nagy és nem kerekded atomok köteléke adja a sós íz érzetét. Ezek lehetnek egyenletlen és egyenletes felszínűek egyaránt, de az egyenletes felszínűek száma van túlsúlyban. Theophrasztosz értelmezése szerint az atomisták a „kanyarulatos” kifejezéssel azt szeretnék jelezni, hogy ezek az atomok képesek egymásba illeszkedni. A csípős, kicsiny kerekded, szögletes atomokból áll, melynek felülete nem egyenetlen. Az atomok alakjukat és nagyságukat tekintve nincsenek ennyire elkülönülve egymástól: az összefonódásokban nemcsak egyfajta atomok találhatóak, hanem egymásközé ékelődve többméretű és formájú van. Hogy éppen melyik ízt érezzük, annak köszönhető, hogy épp melyik fajtájú atomok vannak túlsúlyban a keverékben. Ezzel magyarázták azt a tényt, hogy ugyanaz a dolog egy ember számára édes másik ember számára savanyú lehet.
Démokritosz a színek természetét ugyancsak az atomok alakjának és méretének különbségeivel magyarázta, és csak négy színt tekintett létezőnek. Ezek közül a fehér színt alkotó atomok homogén alakzatba tömörült, sima felületűek, ugyanis az érdességgel magyarázzák az árnyék keletkezését. Mivel nem vetnek árnyékot, ezért az ilyen dolgok mindig fényesek. A dolgok keménysége és lágysága szerint a fehér színt különböző atomok adják: a kemény dolgok esetében, mint például a gyöngyház, „árnyéktalan, csillogó, nyitott pórusúak”, a törékeny és porladó fehér dolgok meg kerek, párosával elrendezett, ferdén elhelyezkedő atomokból épülnek fel. Az ilyen dolgok törékenysége az atomok kerek formájával magyarázható: mivel kerekdedek, kicsi az a felület, ahol egymáshoz tapadhatnak. A fekete színt a fehér szín ellentétének tekintette, tehát atomjai is ellentétesek a fehér atomoknak. Ezek szerint a fekete atomok érdesek és egyenetlen felületűek, nem homogén alakokat képeznek. Az érdességük következtében árnyékosak, pórusaik nem nyitottak és nem is átlátszóak. A fekete atomok kiáramlásai nagyon lassú tempóban mennek végre.
A vörös szín atomjait a meleg érzetét adó atomokhoz hasonlítják, különbség csak a méretben van: a piros színt adó atomok nagyobb méretűek. A melegség kapcsolatát a vörös színhez valószínűleg olyan megfigyelésekre támasztották, mint például a vasat ha felmelegítjük vöröses színű lesz, vagy ha melegünk van, az arc piros színű lesz. Minél nagyobbak ezek az atomok, annál vörösebb színűek. A zöld színt nem egy atomfajta alkotja, hanem a szilárd atomok és az űr keveréke adja, a szín fokozatai pedig e keverék alkotóinak elhelyezkedésétől és előfordulási arányától függ.
Minden más szín e négy szín atomjainak a keverékéből jön létre, példaként az aranyat és a rezet adják, amelyek a fehér és a vörös keverékéből jönnek létre. Az atomisták által a legszebb szín is keveredés révén jön létre, mikor a vörös atomok bejutnak a fehér atomok üregeibe, és ráadásként ezekhez még zöld is kerül. További keverék színek: a bíbor, barna, indigókék, amiknek keveredési arányait Theophrasztosz részletesen ismerteti, hozzáfűzve, hogy az atomisták ezeken a keverékszíneken kívül még számos más keverékszínt tartottak számon.