A Didakhé (, magyarul: Tanítás), teljesebb címén A tizenkét apostol tanítása vagy Az Úr tanítása a tizenkét apostol által a nemzeteknek, névtelen ókeresztény irat. Rendszerint az apostoli atyák írásai közé sorolják, vagyis azokhoz az 1–2. századi keresztény szövegekhez, amelyek az apostoli kor és a későbbi patrisztikus irodalom között állnak. A fennmaradt keresztény irodalom egyik legrégibb egyházi rendtartása: rövid kézikönyv arról, hogyan kellett tanítani, keresztelni, böjtölni, imádkozni, eucharisztikus hálaadást tartani, prófétákat és tanítókat fogadni, valamint helyi vezetőket választani.
A mű 16 rövid fejezetből áll. Nem rendszeres dogmatikai értekezés, hanem gyakorlati közösségi útmutató. A keresztségre készülőknek erkölcsi tanítást ad, a megkeresztelt közösségnek pedig liturgikus és fegyelmi szabályokat. A szöveg végső összeállítását sokan az 1. század végére vagy a 2. század elejére teszik; a benne levő „két út” tanítása és egyes liturgikus imák ennél korábbi hagyományokat is őrizhetnek. A Didakhé nem lett az Újszövetség része, de több ókori egyházi szerző tanító és olvasásra alkalmas iratként ismerte.
Címe és műfaja
A kézirati hagyományban két címváltozat szerepel. A rövidebb cím: Διδαχὴ τῶν δώδεκα ἀποστόλων („A tizenkét apostol tanítása”). A hosszabb cím: Διδαχὴ Κυρίου διὰ τῶν δώδεκα ἀποστόλων τοῖς ἔθνεσιν („Az Úr tanítása a tizenkét apostol által a nemzeteknek”). A cím nem közvetlen apostoli szerzőséget állít, hanem azt jelzi, hogy a közösség a benne összefoglalt tanítást apostoli eredetű egyházi hagyományként fogta fel.
A Didakhé műfaja egyházi rendtartás. Ez gyakorlati szabálygyűjteményt jelent: nem hittani traktátust, hanem a közösség mindennapi életéhez, beavatási gyakorlatához, liturgiájához és fegyelméhez adott útmutatást. Hasonló műfajúak a későbbi egyházi rendtartások is, például a Didascalia Apostolorum és az Apostoli Konstitúciók, amelyek a liturgia, az egyházi fegyelem és a közösségi vezetés későbbi állapotát tükrözik.
A művet a mai kézikönyvek nem az újszövetségi apokrif evangéliumok, hanem az apostoli atyák és az ókeresztény egyházi rendtartások körében tárgyalják. Tartalma nem titkos kinyilatkoztatás vagy apostolnév alatt írt regényes irat, hanem közösségi használatra szánt tanítás. A szöveg nem magyarázza részletesen Krisztus személyének vagy a Szentháromságnak tanát; a keresztség, az Úr neve, az eucharisztia és az Úr eljövetele már ismert hitbeli valóságként jelenik meg benne.
Keletkezése
A Didakhé keletkezési helyét gyakran Szíriához, illetve a szír–palesztin térséghez kötik. Más feltevések Egyiptomot vagy más keleti keresztény környezetet is szóba hoznak. A szöveg több rétegből állhat: egy régebbi erkölcsi részből, keresztény liturgikus formulákból és közösségi-fegyelmi rendelkezésekből. A „két út” tanítása zsidó eredetű erkölcsi hagyományokra támaszkodik; a keresztségi, eucharisztikus és egyházi rendtartási részek már kifejezetten keresztény közösségi helyzetet mutatnak.
A keltezésnél több adatot szoktak mérlegelni. A keresztségi előírás egyszerű formát ismer, a böjti és imarend közel áll zsidó vallási szokásokhoz, a helyi tisztségek még nem a 2. század közepére jellemző részletes egyházi szerkezetben jelennek meg. A vándorló apostolok, próféták és tanítók említése is korai állapotra utal. Több kutató ezért a végső összeállítást Kr. u. 80–120 köré helyezi. Mások korábbi hagyományrétegeket, sőt a 70 előtti keresztény gyakorlat nyomait is feltételezik.
A lehetséges időhatárok az újszövetségi iratok lezáródásának idejéhez, valamint a jeruzsálemi templom Kr. u. 70-es pusztulása utáni korszakhoz kötik a művet. A zsidó és keresztény közösségek viszonya ekkor még sok helyen átmeneti állapotban volt. A Didakhé olyan Krisztus-hívő csoportot tükrözhet, amelyben zsidó és pogány eredetű tagok is jelen voltak.
Felfedezése és kézirati hagyománya
A teljes görög szöveget Philotheosz Brüenniosz nikomédiai görög ortodox metropolita találta meg 1873-ban Konstantinápolyban. A kézirat a Jeruzsálemi Szent Sír-kolostor könyvtárához tartozott, és ma Codex Hierosolymitanus 54, röviden H54 néven szokás említeni. A kódexet 1056-ban másolták. A szöveget Brüenniosz 1883-ban adta ki.
A felfedezés azért keltett nagy figyelmet, mert a művet addig csak ókori utalásokból ismerték. A H54 nemcsak a Didakhé szövegét tartalmazta, hanem több más korai keresztény iratot is: Barnabás levelét, Római Szent Kelemen első és második korintusi levelét, valamint az Antiochiai Szent Ignác-levelek hosszabb recenzióját.
A teljes görög szöveg mellett kisebb töredékek és fordítási tanúságok is fennmaradtak. Ismertek latin, kopt és etióp hagyományok, illetve a későbbi egyházi rendtartásokba beépült átdolgozások. Az Apostoli konstitúciók VII. könyve a Didakhé anyagának jelentős részét átdolgozott formában közli.
Szerkezete
A mű 16 fejezetből áll. A következő felosztás terjedt el:
Fejezetek Tartalom Fő téma 1–6. A két út tanítása Erkölcsi katekézis az élet útjáról és a halál útjáról 7–10. Keresztség, böjt, imádság, eucharisztikus hálaadás Beavatás és liturgikus rend 11–15. Apostolok, próféták, tanítók, vándorok, püspökök és diakónusok Közösségi fegyelem és egyházi szolgálatok 16. Éberség, hamis próféták, végső jelek Eszkatológiai intés
Ez a felépítés beavatási rendet is sejtet. A keresztség előtti tanítás a „két út” erkölcsi útmutatása; ezután következik a keresztség, a böjt és az imádság rendje, majd az eucharisztikus közösség és az egyházi fegyelem szabályozása.
Tartalma és tanítása
A két út
Az 1–6. fejezet az élet útját és a halál útját állítja szembe. Ez a forma bibliai és zsidó bölcsességi hagyományokhoz kapcsolódik. Az élet útja Isten szeretetével, a felebarát szeretetével és az aranyszabállyal kezdődik. A szöveg ezután Jézus tanítására emlékeztető parancsokat sorol: az ellenség szeretetét, az üldözőkért való böjtöt és imádságot, a bosszú kerülését, az alamizsnát és a szelíd magatartást.
A halál útja bűnlistában jelenik meg. A felsorolásban szerepel a gyilkosság, házasságtörés, paráznaság, lopás, bálványimádás, mágia, varázslás, hamis tanúság, képmutatás, kevélység és a szegények elnyomása. A szöveg tiltja a magzat elpusztítását és a megszületett gyermek megölését is. Ez az ókori görög-római világban éles erkölcsi határjel volt. A korabeli társadalomban a magzatelhajtás és a gyermek kitétele ismert gyakorlat volt; a Didakhé ezzel szemben a keresztény közösség erkölcsi tanításának részévé tette az élet védelmét.
A „két út” szakasza a vagyon, munka és szegények ügyét is érinti. A tanítványt arra inti, hogy ne forduljon el a rászorulótól, és ne nevezze kizárólag sajátjának azt, amije van. Draper a Didakhé közösségi-gazdasági szemléletét a javak megosztásával, a szegények támogatásával és a családi-háztartási viszonyokkal együtt elemzi. A szövegben a közösségi megosztás eszménye együtt szerepel a gyermekekre és szolgákra vonatkozó, korabeli háztartási rendet tükröző előírásokkal.
Keresztség
A 7. fejezet a keresztség módját írja le. A szöveg élő, vagyis folyó vízben történő keresztelést említ, az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ha ilyen víz nincs, más víz is használható; ha pedig sem elég hideg, sem meleg víz nem áll rendelkezésre, a keresztelő háromszor vizet önthet a keresztelendő fejére ugyanazzal a szentháromságos formulával.
A szakasz egyszerre őriz normát és gyakorlati alkalmazkodást. A folyó víz az ideális forma, de a közösség nem teszi a keresztséget lehetetlenné olyan helyzetben, ahol ez nem áll rendelkezésre. A keresztség előtt a keresztelendőnek, a keresztelőnek és lehetőség szerint másoknak is böjtölniük kell.
Böjt és imádság
A 8. fejezet a böjt és az imádság rendjét adja. A közösség ne a „képmutatókkal” együtt böjtöljön hétfőn és csütörtökön, hanem szerdán és pénteken. Ugyanez a fejezet a Miatyánk mátéi formájához közel álló szövegét is közli, és napi háromszori imádkozását írja elő.
A „képmutatók” megnevezése nem a zsidóság egészére vonatkoztatható. Doering szerint a szó inkább egy meghatározott zsidó, valószínűleg farizeusi vagy proto-rabbinikus gyakorlathoz kötött csoporttal szembeni elhatárolást jelöl. A böjti napok és a napi imarend így határjelölő szokások: a közösség zsidó vallási formákból él, de saját Krisztus-hívő gyakorlatot alakít ki. A napi háromszori imádság zsidó imarendre emlékeztet; a Didakhé esetében ennek középpontjában a Miatyánk áll.
Eucharisztikus hálaadás és szeretetlakoma
A 9–10. fejezet eucharisztikus hálaadó imákat tartalmaz. A szöveg előbb a kehelyért, majd a megtört kenyérért ad hálát, ezután pedig a jóllakás utáni hálaadás imáját közli. A sorrend eltér a későbbi liturgikus formáktól, és az utolsó vacsora intézményi szavai sem szerepelnek benne. Emiatt a 9–10. fejezet értelmezése vitatott: egyesek korai eucharisztikus imákat látnak bennük, mások szerint ezek a keresztény szeretetlakoma, az agapé asztali áldásaihoz kapcsolódnak.
A szeretetlakoma a korai keresztény közösségi étkezések egyik formája volt. A zsidó étkezési áldásokkal, különösen az étkezés utáni hálaadással is mutat párhuzamot. A Didakhé imái a hálaadást, az életet, a tudást, a hitet, az örök életet és az egyház összegyűjtését emelik ki. A kenyérről mondott ima képe szerint a szétszórt gabonaszemekből lett egy kenyér mintájára gyűljön egybe az egyház a föld határairól.
A 10. fejezet záró felkiáltása a közösség szentségi és bűnbánati fegyelmét is érzékelteti: „Aki szent, jöjjön, aki nem az, térjen meg! Maran athá! Ámen!” A 14. fejezet már az Úr napján tartott gyülekezetről beszél. A hívek összejönnek, megtörik a kenyeret, hálát adnak, előtte pedig bűnvallomást tesznek, hogy áldozatuk tiszta legyen. A szöveg Malakiás próféta szavára hivatkozik: „Mindenütt tiszta áldozatot mutatnak be nékem” (Mal 1,11–14).
A Didakhé eucharisztikus szövegei nem fejtik ki a későbbi teológiai fogalmakat. Daly, Macy és Raitt elemzése szerint a 9–10. fejezet különösen az eucharisztikus közösségbe belépő vagy abból részesedő ember megtérését és szentségi alkalmasságát emeli ki; a későbbi egyházatyáknál és középkori szerzőknél a kenyér és bor átváltozásának kérdése részletesebb fogalmi formát kapott.
Vándorló apostolok, próféták és tanítók
A 11–13. fejezetek a vándorló szolgálatokkal foglalkoznak. Aki az Úr nevében érkezik és az addigi tanítást adja tovább, azt be kell fogadni. A közösségnek mégsem kell feltétlenül mindenkiben megbíznia. A szöveg gyakorlati próbákat ad: az apostol legfeljebb egy vagy két napig maradhat, szükség esetén háromig; távozáskor kenyeret vihet, pénzt nem kérhet. Ha pénzt kér, hamis próféta.
A vándorokról szóló rész a mű egyik legéletszerűbb része. A korai keresztény közösség vendégszeretetet gyakorolt, de nem akarta eltartani azokat, akik a vallási tekintélyt megélhetésre használták. A letelepedő jövevénynek dolgoznia kellett. Ha nem akart dolgozni, a szöveg „Krisztus-kufárnak” nevezi, vagyis olyan embernek, aki Krisztus nevéből húz hasznot.
A próféták helyzete sajátos. A Lélekben szóló prófétát nem szabad könnyen megítélni, de az életmódja alapján meg lehet ismerni. Ha nyereséget keres vagy olyan dolgokat tanít, amelyek nem illenek az Úr tanításához, a közösségnek el kell utasítania. A próféták ugyanakkor részesedhetnek az első termésekből; ha nincs próféta, a javakat a szegényeknek kell adni.
Püspökök, diakónusok és helyi szolgálat
A 15. fejezet a helyi tisztségviselők kiválasztását írja elő. A közösség válasszon magának püspököket és diakónusokat: szelíd, nem pénzsóvár, igazmondó és kipróbált férfiakat. A szöveg szerint ők a próféták és tanítók szolgálatát látják el a közösségben.
Szolgálat típusa Képviselői Szerep a Didakhé közegében Jellemző Vándorló karizmatikus szolgálat apostolok, próféták, tanítók tanítanak, prófétálnak, közösségeket látogatnak átmeneti jelenlét; ellátásuk vendégszeretetből történik Helyi közösségi szolgálat püspökök, diakónusok a próféták és tanítók szolgálatát végzik helyben állandó, kipróbált, a közösség által választott tisztségviselők