A Jézus Társasága (; rövidítve SJ vagy S.J.), más néven a jezsuita rend, a katolikus egyház pápai jogú, apostoli férfi szerzetesrendje. Közvetlenül az Apostoli Szentszék alá tartozik. A rend honlapja szerint 2021-ben a Társaság volt a katolikus egyház legnagyobb létszámú férfi szerzetesrendje. A 2010-es évek végén 112 országban mintegy 16 000 tagja volt. A rend 2025 áprilisában közölt adatai szerint akkor világszerte 13 768 jezsuita tartozott a Társasághoz: 9987 pap, 718 testvér, 2439 skolasztikus és 624 novícius.
Loyolai Szent Ignác és hat társa 1534. augusztus 15-én a párizsi Montmartre egyik kápolnájában szegénységi és tisztasági fogadalmat tettek. A közösséget III. Pál pápa 1540. szeptember 27-én a Regimini militantis Ecclesiae kezdetű bullával hagyta jóvá.
A jezsuiták az imádságot és az apostoli munkát nem választják el egymástól. lelkigyakorlatokat vezetnek, prédikálnak, gyóntatnak, tanítanak, kutatnak, missziókban dolgoznak és szociális szolgálatot végeznek. A professzus papok külön fogadalmuk értelmében a pápa missziós feladatra küldheti őket; a kötelezettség kizárólag ezekre a küldetésekre vonatkozik.
A Társaság iskoláival, igehirdetésével és lelkigondozásával vett részt a 16–17. századi katolikus megújulásban és az ellenreformációban; a felekezeti vitákban a katolikus tanítást és a pápai tekintélyt védte a protestantizmus különböző irányzataival szemben. A korai jezsuita szövegekben gyakran szerepeltek katonai metaforák: a rendtagokat „Krisztus harcosainak” nevezték, a Társaságot pedig hadsereghez hasonlították. Ezek a képek a korabeli keresztény vallásos nyelvből származtak; a rend jogilag nem volt katonai szervezet.
Jos Colijn egyháztörténeti munkájában abszolútnak nevezi az elöljárók hatalmát. A Konstitúciók pontosan meghatározzák a rendfőnök jogkörét, előírják a tanácskérést, döntéseit pedig az egyházjoghoz kötik. A rend korai belső iratai is kitérnek a despotizmus és a túlzott szabályozás veszélyére. A Rendalkotmány 727. pontja arra inti az elöljárókat, hogy „a szükséges határozottságot és szigort a kedvességgel és szelídséggel” párosítsák. Colijn szerint az Isten nagyobb dicsőségére elv a gyakorlatban a katolikus egyház szolgálatát jelentette.
1548-ban Messinában nyílt meg az első olyan jezsuita iskola, amely nem rendtag növendékeket is fogadott. A messinai iskola sikere nyomán a rend az oktatást állandó tevékenységei közé vette. Az 1599-es Ratio Studiorum („tanulmányi rend”) egységesítette a tananyagot, az osztályrendszert, az ismétlést, a vitagyakorlatokat és a számonkérést. Európán kívül a Társaság missziós hálózatot hozott létre.
A 18. században több katolikus monarchia kiűzte a jezsuitákat. XIV. Kelemen pápa 1773-ban a Dominus ac Redemptor kezdetű brévével feloszlatta a rendet. Az Orosz Birodalomban fennmaradt közösségek miatt a Társaság folytonossága nem szakadt meg; VII. Piusz pápa 1814-ben az egész egyházban helyreállította. Ferenc pápa (2013–2025) volt az első jezsuita a pápai trónon.
Elnevezés, jelmondat és jelképek
A rend hivatalos latin neve Societas Iesu, vagyis „Jézus Társasága”. Ignác és társai e névvel Jézus küldetéséhez kötötték közösségüket. A „jezsuita” szót a 16. században eleinte kívülállók is használták, olykor gúnyos értelemben; később ez lett a rendtagok általános megnevezése. Nevük után az SJ rövidítés áll.
A rend legismertebb jelmondata az Ad maiorem Dei gloriam („Isten nagyobb dicsőségére”), röviden AMDG. Ignác írásaiban több változatban fordul elő. A „nagyobb” az adott helyzetben Istent és az emberek javát leginkább szolgáló választásra utal.
A rend címerének közepén az IHS Krisztus-monogram áll. Az IHS a görög ΙΗΣΟΥΣ név első betűinek latin átírása, és már a jezsuiták előtt elterjedt a nyugati kereszténységben. A jezsuita változatban a monogram fölött rendszerint kereszt, alatta pedig három szeg jelenik meg, Krisztus kereszthalálára utalva. A sugarakkal vagy napkoronggal övezett embléma Jézus nevére utal.
A 32. általános rendgyűlés (1974–1975) a jezsuita küldetést „a hit szolgálata és az igazságosság előmozdítása” formulával határozta meg. A 2019–2029-re meghirdetett Egyetemes Apostoli Preferenciák az ignáci lelkiségre, a szegények szolgálatára, a fiatalok támogatására és a teremtett világ védelmére irányulnak.
Alapítás és ignáci lelkiség
Loyolai Ignác megtérése és tanulmányai
bélyegkép|190px|Loyolai Szent Ignác
Ignác 1491 körül született az észak-spanyolországi Azpeitia közelében fekvő loyolai várkastélyban, baszk kisnemesi családban. Fiatal korában udvari és katonai pályára készült. 1521-ben Pamplona francia ostromakor egy ágyúgolyó súlyosan megsebesítette a lábát. Hosszú lábadozása idején Krisztus életéről és a szentekről szóló könyveket olvasott. Önéletrajza szerint a világi dicsőségről szőtt ábrándok után ürességet, a szentek követésének gondolata után tartósabb békét tapasztalt. E felismerésből bontakozott ki a lelkek megkülönböztetésének ignáci módszere.
1522-ben Montserrat bencés kegyhelyén virrasztott, majd Manresában csaknem egy évet töltött imádsággal, böjttel, betegek szolgálatával és lelki tapasztalatainak rendezésével. A Manresában és a későbbi években formálódó jegyzetekből állt össze a Lelkigyakorlatok könyve. A Lelkigyakorlatok a harmincnapos lelkigyakorlat vezetőjének kézikönyve; rövidebb, a mindennapi élethez igazított változata is követhető. Négy – nem feltétlenül naptári – „hétre” tagolódik, és a gyakorlatozót a bűn és az irgalom szemlélésétől Krisztus életén, szenvedésén és feltámadásán át a szeretetben hozott döntésig vezeti. Fő elemei az imádságos képzelet, a napi visszatekintés, a lelki mozgások megkülönböztetése, a rendezetlen ragaszkodások felismerése és a „választás”.
Ignác 1523-ban eljutott a Szentföldre, de a ferences helyi elöljáró nem engedte, hogy tartósan ott maradjon. Ekkor felismerte, hogy apostoli terveihez rendszeres tanulmányokra és egyházi felhatalmazásra van szüksége. Barcelonában latin nyelvet tanult, majd Alcalában és Salamancában folytatott tanulmányokat. Felszentelés nélkül végzett lelki beszélgetései miatt többször kihallgatták; eretnekségben nem marasztalták el, de tanulmányai befejezéséig korlátozták tevékenységét. 1528-ban Párizsba ment. A Párizsi Egyetemhez tartozó Collège de Montaigu és Collège Sainte-Barbe hallgatójaként filozófiát tanult, 1533-ban licenciátusi, 1535-ben magiszteri fokozatot szerzett, és maga köré gyűjtötte első társait.
A montmartre-i fogadalom és az első társak
1534. augusztus 15-én Ignác, Xavéri Szent Ferenc, Fáber Szent Péter, Diego Laínez, Alfonso Salmerón, Nicolás Bobadilla és Simão Rodrigues a párizsi Montmartre egyik kápolnájában szegénységi és tisztasági fogadalmat tettek. Jeruzsálembe készültek apostoli munkára; úgy határoztak, hogy ha tervük egy éven belül meghiúsul, Rómában a pápa rendelkezésére állnak. A fogadalmi misét az egyetlen már felszentelt társ, Fáber Péter végezte. A csoporthoz később Claude Le Jay, Jean Codure és Paschase Broët csatlakozott.
A társak 1537-ben Velencében találkoztak, ahol a még nem pap tagokat felszentelték. A Velence és az Oszmán Birodalom közötti háború miatt nem tudtak a Szentföldre hajózni, ezért Észak-Itáliában prédikáltak, kórházakban szolgáltak, majd Rómába indultak. Ignácnak a hagyomány szerint a Róma melletti La Storta kápolnában látomása volt, amelyben megértette, hogy az Atya Krisztus mellé helyezi őt és társait. Ez erősítette meg a „Jézus Társasága” név választását.
1539-ben a társak több hónapos tanácskozásban, az úgynevezett „első atyák megfontolásában” döntötték el, hogy a szétszóródás ellenére tartós közösséget alkotnak, és egyiküknek engedelmességet fogadnak. E döntésből született a rend alapformulája. III. Pál pápa 1540. szeptember 27-én jóváhagyta a rendet; az első bulla még hatvan főben korlátozta a professzus tagok számát, ezt a korlátozást az 1543/1544-ben kiadott Iniunctum nobis bulla megszüntette. Ignácot 1541-ben választották meg az első általános rendfőnöknek.
A Lelkigyakorlatok szemlélete
A Lelkigyakorlatok kezdő tétele, az „Alapelv és fundamentum” szerint az ember azért teremtetett, hogy Istent dicsérje, tisztelje és szolgálja, és ezáltal eljusson üdvösségére; a teremtett dolgokat ennek megfelelően kell használni. Az ignáci „közömbösség” belső szabadságot jelent: a gyakorlatozó ne ragaszkodjon előre egészséghez vagy betegséghez, gazdagsághoz vagy szegénységhez, tisztelethez vagy megvetéshez, hosszú vagy rövid élethez, hanem azt válassza, ami közelebb viszi céljához. Ez a belső szabadság különböző földrajzi és kulturális környezetben is megkönnyítette a szolgálat vállalását.
A lelkigyakorlat vezetője nem erőltetheti saját döntését a gyakorlatozóra; ismerteti a gyakorlatokat, és segíti a gyakorlatozó Istennel való közvetlen kapcsolatát. Az ignáci hagyomány az engedelmesség mellett a lelkiismeret felelős működését is hangsúlyozza. Az engedelmesség és a személyes lelkiismeret viszonya a rend történetében feszültségeket is okozott. A Konstitúciók ezért előírják, hogy a döntéseknél mérlegeljék az érintett képességeit, egészségét, tapasztalatait és küldetését.
A „tevékeny szemlélődés” ignáci eszménye az imádság és az apostoli munka egységét fejezi ki. A monasztikus közösségektől eltérően a rend nem ír elő közös kórusimát, és eredetileg saját szerzetesi ruhát sem határozott meg. A tagok ezért könnyebben vállalhattak tanítást, utazást, lelkipásztori szolgálatot vagy missziót.
Rendi alkotmány, fogadalmak és képzés
Ignác az 1550-es évekre dolgozta ki a Konstitúciókat, a rend részletes szabályzatát. A szabályzat a felvételt, a képzést, a küldetéseket és a kormányzatot rendezi. A szabályokhoz fűzött „nyilatkozatok” leírják, hogyan igazíthatók az előírások a körülményekhez. A Konstitúciók ezzel a szétszórtan élő rendtagok közös rendjét is meghatározzák.
A rendtagok hagyományos fogadalmai a szegénység, a tisztaság és az engedelmesség. A köznyelvben gyakran „negyedik fogadalomként” említett kötelezettséget azonban nem minden jezsuita vállalja. Az ünnepélyes fogadalmas papok – a professzus atyák – a rendbe való végleges felvételkor külön engedelmességi fogadalmat tesznek a pápának „a missziók ügyében”. A fogadalom alapján a pápa a keresztény világ bármely részére misszióba küldheti őket. A kötelezettség kizárólag a missziós küldésre vonatkozik, és nem változtat a helyi püspökök egyházjogi jogain.
A rend korai irataiban gyakoriak a katonai képek. A Regimini militantis Ecclesiae címében szereplő „küzdő egyház” (ecclesia militans) a földi egyház hagyományos teológiai neve volt. A kép a keresztény ember lelki küzdelmére utalt. Ignác korábbi fegyveres élete és az „Úr zászlaja alatt” végzett szolgálat képe is hatott a rend szóhasználatára. A Társaságot választott elöljárók vezetik a Konstitúciók és az egyházjog szabályai szerint. Az általános rendfőnök széles jogkörrel rendelkezik, de a Konstitúciók, az általános rendgyűlés és az egyházjog szabják meg hatalmának határait; munkájáról be kell számolnia, nagyobb döntései előtt pedig tanácsot kér.
A szegénység rendi formája kezdettől megkülönböztette a professzusházakat és az oktatási intézményeket. A professzusházak nem tarthattak fenn állandó jövedelmet, az ingyenes oktatást végző kollégiumok viszont alapítványi javakat fogadhattak el tanáraik és növendékeik ellátására. Az alapítványi javakból újabb iskolákat tudtak fenntartani; kezelésük később vagyonjogi vitákat is okozott.
Képzés és rendi tagság
A jelölt a kétéves noviciátusban, a próbaidő alatt ismeri meg a rend életét. A novícius elvégzi a teljes Lelkigyakorlatokat, közösségi és lelkipásztori szolgálatot vállal, majd szegénységi, tisztasági és engedelmességi örök fogadalmat tesz. A fogadalmak után a papságra készülő skolasztikus filozófiát és más humán tudományokat hallgat. Ezt rendszerint a magisztérium követi, amikor két-három évig iskolában vagy más intézményben dolgozik. A teológiai tanulmányok és a papszentelés után néhány év apostoli munka következik, majd a képzést a tercia, a záró próbaidő fejezi be.