thumb|300px|Mohamed születése. Középkori miniatúra (Dzsámi at-taváríh, Irán, Tabriz, 1314–15) Az iszlám története a 7. században az Arab-félszigeten kifejlődött, és onnan robbanásszerűen terjeszkedő monoteista vallás története, amely úgy történelemformáló erejénél fogva, mint hatásaiban ma is százmilliók mindennapi életét és kultúráját határozza meg. Az európai és ázsiai civilizációk alakulásában jelenléte és befolyása vitathatatlan. A vallás története egy civilizáció története, noha eszméit különböző népcsoportok alakították.
A napjainkban is élő, az évszázadok során folyamatosan újjászülető világvallás eszmeiségéről és jelentőségéről csak történelmi szerepét is vizsgálva kaphatunk teljes képet. A Mohamed próféta által egyesített arab törzsek alig egy évszázad alatt az Atlanti-óceántól az Indus völgyéig teljesítették ki hatalmukat. A muszlimok szent könyvére, a Koránra és a Próféta hagyományaira (hadísz) épülő vallásjog és teológia az iszlám közösségi elvet a jog és államrend szintjére emelte, míg érintkezése a különböző civilizációkkal azok tudományos, társadalmi, politikai, kulturális világképét is alakította.
Bonyolult viszonyrendszere más vallásokkal és társadalmakkal az iszlám koronként is eltérő megítélését eredményezte, amely számos aspektusát tekintve sokszor hibásnak bizonyult. Az iszlám történetének és fejlődésének bemutatása nélkül nehezen értelmezhető az a folyamat, amelyben az iszlám, de a napjainkban élő nagy világvallások is önálló válaszokat adnak a modern világ kihívásaira. 300px|bélyegkép|A főbb iszlám államok története a kezdetektől a 20. századig
A Mohamed előtti arab világ
thumb|300px|Az iszlám előtti közel-keleti térség 600 körül Korai történelmi emlékek
Az arab nép legrégebbi történeti emlékei az iszlám kialakulását megelőző két évszázadra tehetők. Az azt megelőző időkben Arábiának csak déli részén (Jemen, Hadramaut) fejlődött ki szervezett állami élet. Az i. e. 2. század óta itt virágzott a szábeusok, minusok, katabánok és hadramautiak birodalma. Időszámításunk kezdete körül e régi dinasztiákat a himjariták váltották Dél-Arábia egész területén, akik a kereszténységet és a zsidóságot államvallássá tették birodalmukban. 525-ben az etiópok nyomultak be Dél-Arábiába, kiszorították a Himjarita-dinasztiát és az országot etióp tartománnyá tették, míg 575-ben a régi királyi ház egyik sarjának, a szászánida perzsák segítségével, sikerült ismét hatalomra kerülnie. 600-tól kezdve a források már perzsa tartományként írnak erről a területről. Az arab illetőségű fejedelmek háttérbe szorultak a perzsa helytartó mögött, aki Dél-Arábia fölött a tényleges uralmat gyakorolta. A 7. század első harmadában találkozott az észak felől fenyegető iszlám hadsereg az önálló dél-arábiai állam utolsó maradványával, melyet 634-ben hódított meg végleg.
Az első évszázadban Arábia lakosságának jelentős része elvándorolt eredeti lakhelyéről. Többségük Közép- és Észak-Arábiában telepedett meg, míg mások tovább vándoroltak: egy ideig a Jordán keleti partján, majd innen elvándorolva, Hauránban alapítottak településeket. Ezen a területen ősi dél-arab kultúrájuk nyomait építészeti emlékek is megörökítik. Innen egy részük Mezopotámiába, más részük Észak-Szíriába vándorolt. A 2. század közepe felé, az ott élő népek között, a hatalom közelében mint a szászánidák vazallusai alapították meg a lahmida arab dinasztiát (Hírai központtal), valamint Bizánc védelme alatt a Gasszánidák birodalmát,Nomád táborhelyeket létesítettek, birodalmuknak nem volt állandó központja melyek az iszlám hódításáig álltak fenn. Ezek a nomád törzsekkel szemben ütközőállamok szerepét töltötték be, egyúttal a területen áthaladó kereskedelmi forgalmat felügyelték.
A két állam vazallusként szolgálta a Szászánidákat és a Bizánci Birodalmat, azonban a karavánutak ellenőrzésével szerzett gazdagságuk felkeltette a két nagyhatalom gyanúját, ami 600 körül mindkét állam vesztét okozta. Saját uraik semmisítették meg őket. Ez a történelmi események szempontjából meggondolatlan cselekedet volt, mivel ezek az államok természetes bástyái lehettek volna a későbbi arab inváziónak.
A törzsi élet
Kevés az ismeretünk a korai idők arab népességéről, azonban a korabeli történelmi források az Arab-félszigeten gyéren szétszórt városok lakóit említik, akik földműveléssel és kereskedéssel foglalkoztak, és karavánjaik Szíriába és Egyiptomba vitték Arábia termékeit,Ilyen karavánok vitték Egyiptomba a bibliai Józsefet is. valamint az állandó lakhellyel nem rendelkező sátoros beduinokat, akik juhtenyésztéssel foglalkozva legelőről legelőre barangolták be az Arab-félsziget térségeit.
A városok lakóit meglehetősen lenézték a sivatagi arab törzsek, a városiak viszont őket tekintették a valódi arab nemesség képviselőinek, pedig a városlakók is a beduinok egyes letelepedett rétegeiből kerültek ki, és törzsi származásuk is a sivatagi arabok törzseihez kapcsolódtak. Hűen őrzik az idegen törzsek származását, viselkedését megbecstelenítő vagy gyanúsító adatokat. Költőik ezeket használják fel az egymással való versengésben. Ez az arisztokratikus életfelfogás határozta meg a beduin szellemi és társadalmi életének mozzanatait.
A törzsszövetségek kialakulása alapvetően a legelők és a kutak birtoklására vezethető vissza. Az időszakos esőzések a törzseket folytonos vándorlásra késztették, és a területek megszerzését és megtartását a szövetségi kötelékek biztosították.o. A nomádság büszke erkölcsi alapelvei, mint a vendégjog megsértése, vagy a vérbosszú, folyamatos csatározásokra adott alkalmat. Szövetkeztek olyan törzsek is, amelyeket a származás nem kapcsolt össze, ilyenkor ünnepélyes formaságokkal vérszerződést kötöttek. Az ilyen szövetséget, mely nagyon gyakran fordult elő a kahtanita és modarita származású törzsek között is, hilfnek nevezték. A hilf tehát módot nyújtott a törzsrendszerből adódó kizárólagosság mérséklésére. De nem csak a teljes törzsnek, hanem idegen törzsből származóknak is volt módjuk valamely törzs kötelékébe lépni. Az az üldözött, aki egy szabad beduin sátrába lép, a dsárjává válik a sátor lakójának. A befogadó minden ellenség ellen köteles megvédeni őt, akárcsak vérbeli rokonát. Állandó szövetségi viszony úgy is létrejöhet, ha az idegen törzsbeli valamely arab törzs kliensévé szegődik és erre a törzsek közötti háborúk gyakran adtak alkalmat. Ezeket a viszonyokat évezredes hagyományokban gyökerező szokásjog szentesítette.
A különböző módon létrejött szövetségi kötelékek a későbbiekben hozzájárultak az arabok egységes fellépéséhez az iszlám kezdeti terjeszkedése során.
A vallás thumb|left|200px|Arab istennőszobor (al-Lát)Isten lányainak egyike, a másik kettő al-Uzza, és al-Manát. A hagyomány szerinti a sátáni versek, (Mohamed által visszavont a Korán 53:19-20 szúrájának) alakjai. a pre-iszlám időkből, a damaszkuszi Nemzeti Múzeum kertjében A sivatagi életben a vallás gyakorlására nem volt lehetőség, mivel ezek konkrét megnyilvánulási formáit háttérbe szorították a törzsi élettel összefüggő hagyományok, dogmák, másrészt a vallás állandó intézményesített háttere (templom, kegyhely) a nomád életforma miatt nem alakulhatott ki . Erre csak a városokban, nagyobb településeken volt alkalom, ahol a beduin részt vehetett az istenek tiszteletében, a bálványok imádásában. Sok istenük volt, de ezek számukra nem jelentettek többet, mint az ősök szokásainak formális tiszteletét. Mekkában a négyszögletű épület, a Kába egyik sarkában állt a Fekete Kő, amely felé imádattal fordultak, de szentként tiszteltek forrásokat, fákat, egyéb köveket, sziklákat. Némely tárgy vallásos tisztelete, még az iszlám szigorú bálványimádást tiltó rendelkezései ellenére is, máig megmaradt.o.
Az óarab vallásban jelentős szerepe volt a csillagoknak, a Vénuszt egyes források szerint al-Uzza néven imádták. Al-Uzzát a nabateusok is tisztelték Bosztrában és Irámban, és ő volt a kurajs törzs védőszentje is. Al-Láttal és al-Manáttal együtt Isten lányainak tekintették.Egy hagyomány szerint a Koránban egy Mohamed által visszavont vers is megemlékezik erről, bár ezt ma már a muszlimok nem tartják hitelesnek, az úgynevezett „sátáni versek” körébe sorolták ezeket. Démonoknak hitték a kígyókat, kutyákat, macskákat.
A vallásos élet leginkább a letelepedett, városlakó népességre jellemző. A városokban voltak az arab istenségek központi szentélyei, melyek köré a nagy, országos vásárok és búcsúk alkalmával a legtávolabbi vidékről is odasereglettek a vándorló törzsek. A legkiemelkedőbb ilyen szentélynek tekintették Mekka városában a mai napig is tisztelt Kábát, de a korai idők arab pogányságának is ez volt a legfontosabb központja.
A szabad születésű beduin arab a becsület megőrzését a vallás fölé helyezte. A törzsi értékek tisztelete fontosabbá vált számára, mint a hit a természetfeletti jelenségekben, és az ezzel összefüggő kultuszok. Maguk az istenek sem a hit és erkölcs bálványszerű megtestesülései voltak, hanem az ősi szokásokon alapultak, amelyek követése az arabok szemében a legszentebb hitvallás volt. Ez alapját képezte később az iszlámra jellemző hagyománytiszteletnek, amelyet a Próféta és társainak hagyományai, a szunna testesít meg. Hittek abban, hogy életük eseményeit egy felsőbb hatalom irányítja, amelyet időnek vagy sorsnak (ad-dahr) neveztek, de a "törzsi humanizmus"Montgomery Watt 14. o. becsületkódexét mindenek fölé emelték.
Ugyanakkor a bizánciak és perzsák, illetve csatlósaik uralta környezetben a zsidó, keresztény, és zoroasztánus vallási jelenlét is éreztette hatását. A Bar Kohba-lázadás következtében sok zsidó törzs vándorolt Arábiába (Medina lakosságának fele Mohamed előtt zsidó volt). Hitük abban, hogy ők kiválasztott nép, később jelentősen befolyásolta az iszlám vallás jellegét, és Mohamed viszonyát a zsidókhoz. A keresztény befolyás Bizáncnak köszönhetően még erősebb volt, Szíria, Palesztina, Egyiptom, Abesszína keresztény államok voltak, de nagy számban éltek keresztény nomád kereskedők Közép-Arábiában is. Mohamed sok megnyilatkozása utal arra, hogy ő maga koptok és más monofizitákKrisztus egytermészetét vallók közvetítésével ismerkedett meg a kereszténységgel. A szászánida perzsák vallása a zoroasztrizmus volt.
Mohamed és kora (570–632)
thumb|300px|„Hirdess!”, parancsolja Gábriel arkangyal Mohamednek. 14. századi miniatúra Rasíd ad-Dín Világtörténelem c. munkájából A 7. századra a városlakó arabok már eltávolodtak nomád őseik szigorú erkölcsi elveitől, és a vallási életet is közönyösség jellemezte. A városi arab kereskedők, bár büszkén vallották nomád származásukat, sokszor kereskedelmi partnereiket részesítették előnyben saját törzsük tagjaival szemben. A mekkai kultusz fenntartása és támogatása inkább volt a mekkai oligarchia gazdasági érdeke, mint a bensőséges vallási áhítat színtere. E szentély őrizetével együtt járt az a tekintély, amely ezt a tisztséget betöltő kurajs törzset övezte úgy Mekka városában, mint közvetve a teljes arabság körében. A kurajs őrizte a Kába kulcsát, ő szolgáltatta a közelében lévő régi szent kút, a Zemzem vizét, valamint tőle függött a kalendárium szabályozása is, azaz annak a meghatározása, mikor van az a három hónap, melyben a mekkai búcsúban való részvétel miatt a közbéke, a „treuga Dei” fenntartására köteles az ország folyton zavargó és nyugtalankodó beduin lakossága.