right|250px|thumb|A Michael hadművelet során elfoglalt területek egy német térképen
A Michael hadművelet (németül: Michael-Schlacht, angolul: Operation Michael) az első világháború során, a nyugati fronton 1918 márciusában indított német tavaszi offenzíva vagy Kaiserschlacht első ütközete volt. A támadást a Hindenburg-vonalban összevont német csapatok indították a franciaországi Saint-Quentin város közelében 1918. március 21-én. A támadás célja a szövetségesek vonalainak áttörése, illetve a támadást északnyugati irányban folytatva a La Manche-csatorna partján fekvő kikötők elfoglalása volt, amellyel lényegében elvágták volna az Európában tartózkodó brit erőket az utánpótlástól.Kitchen, 83-84. o. Azonban két nappal a támadás megindítása után, a kezdeti sikereket látva a német főparancsnok, Erich Ludendorff tábornok megváltoztatta a terveket és a Somme folyótól északra található teljes brit front ellen frontális támadást indított. Ludendorff ezzel szerette volna szétválasztani a brit és francia csapatokat, megakadályozva, hogy utóbbiak erősítést küldjenek erre a frontszakaszra. Ez azonban jelentős erőket vett el a kezdeti áttörés támogatásától és a Michael hadműveletet végül Villers-Bretonneux környékén megállították a szövetséges csapatok, mielőtt a németek el tudták volna foglalni egyik fő utánpótlási bázisukat, Amiens-t. A támadás kifulladásában szerepet játszottak a német rohamcsapatok által elszenvedett súlyos veszteségek, illetve az előrenyomuló csapatok utánpótlásának nehézségei, illetve a szövetséges tartalékok beérkezése is. Ennek ellenére a németek pár hónap alatt visszafoglalták azokat a területeket, amelyeket az 1916-os somme-i csata során a britek csak nagy nehézségek és áldozatok révén tudtak elfoglalni.Kitchen, p.99
A hadművelet után a német hadvezetés még négy nagyobb támadást indított a nyugati fronton, de ezeket a szövetségesek, a beérkező amerikai csapatok segítségével, egyenként megállították. A tavaszi offenzíva során a németek jelentős területeket foglaltak el, de az elszenvedett súlyos veszteségeket nem tudták már pótolni a háború végéig és ezután már lényegében csak védekező harcot vívtak.
Előzmények A tavaszi offenzíva terveinek kidolgozása 1917 októberében kezdődött Ludendorff tábornok irányítása alatt. A támadás végső célja a francia főváros, Párizs elfoglalása, illetve a La Manche-csatorna partján található kikötők elfoglalása volt. A sikeres támadás révén a német vezérkar előnyös tárgyalási pozíciót akart kivívni és ebből a helyzetből béketárgyalásokat kezdeményezni. A támadáshoz kezdetben 30, majd 67 német hadosztályt terveztek bevetni. Ludendorff 1917. november 11-én látogatást tett a nyugati fronton, de nem sikerült egyhangúlag eldönteni a tervezett támadás színhelyét és ekkor utasítást adott több támadási terv kidolgozására.
1917 decemberére két fő támadás körvonalai bontakoztak ki: északon a brit főerők ellen (Operation Georg) és délebbre a britek déli szárnya ellen, amely elválasztotta volna a brit és francia frontot (Operation Michael). Ludendorff azonban 1918 januárjában lefújta az északi támadást, mivel az nagyon függött a száraz időjárástól: Flandriában a csapadékos tavasz és a járhatatlan utak miatt akár májusig is el kellett volna halasztani a komolyabb hadműveleteket. Ehelyett minden erejüket az Operation Michael-re összpontosították, amely Luddendorff elképzelése szerint a döntő csapás (Vernichtungsslacht) lett volna a szövetségesek ellen, mielőtt azok számbeli fölénybe kerültek volna a beérkező amerikai csapatok révén.
Ludendorff tábornok a breszt-litovszki béke megkötése után jelentős erőket tudott átcsoportosítani a keleti frontról: 1918 februárjára 50 német hadosztály érkezett a nyugati frontra, ahol a németek számbeli fölénybe kerültek: összesen 241 német hadosztályból 177 (más források szerint 190)Utóbbi francia adat. hadosztály állomásozott Franciaországban és Belgiumban. A német hadosztályok közül 110 az első vonalban várta a támadás megindítását és további 67 volt tartalékban, a britek ellen 50 első vonalbeli és 31 tartalékban lévő hadosztályt vetettek be. A számbeli fölény azonban csak időleges lehetett, mivel az Egyesült Államok 1918 elejére főt szállított Európába, és augusztus elejéig további katona követte ezeket.
Haditerv A németek a tavaszi offenzíva során négy nagyobb támadást terveztek: a Michael, Georg, Gneisenau és Blücher hadműveleteket. Ezek közül a Michael hadművelet lett volna a legnagyobb, míg Ypres környékén és a Lys folyó völgyében, illetve délen a champagne-i fronton elterelő támadásokat terveztek. Bár a brit felderítés értesült arról, hogy a németek támadást terveznek, de nem tudták felbecsülni, hogy mekkora erőket fognak bevetni ellenük – a szövetséges parancsnokok 1918-ra meg voltak győződve arról, hogy Németországnak nincs ereje nagyobb támadást indítani.
Ludendorff haditerve egyszerű volt: a Somme-tól északra áttörni a brit vonalakat, majd a német csapatokat északnyugatra fordítva a briteket bekerítéssel fenyegeti. Ezt elkerülendő a briteknek csapatokat kellett volna elvonni a Csatorna mellől, és az újabb német támadással elfoglalták volna a fontosabb kikötőket. A brit haderőnek, elszigetelve és bekerítve, nem lett volna más választása, minthogy megadja magát. Ezt az egyszerű tervet azonban a végrehajtás során nem sikerült pontosan követni.
Taktikai újítások
right|200px|thumb|Brit tüzérség visszavonulása a Michael hadművelet alatt 1918-ra a német hadvezetés kifejlesztett egy új támadási harceljárást, amelyet a keleti fronton is sikerrel alkalmaztak és az úgynevezett rohamcsapatok (németül: Stoßtruppen) alkalmazásán alapult. Az Oskar von Hutier tábornok által kidolgozott eljárás szerint könnyű fegyverzettel ellátott, gyorsan átcsoportosítható egységek hatolnak be az ellenséges vonalak mögé, elkerülve a megerősített állásokat, amelyeket a második hullámban érkező reguláris csapatok számolják fel. Eközben a rohamcsapatok közvetlenül az ellenséges parancsnoki állásokat, tüzérségi csapatokat és a mélységben található utánpótlási bázisokat támadják. A német hadsereg alakulatai a legjobb katonákat választották a rohamcsapatokba, amelyek időleges előnyt adtak a német csapatoknak. Az első rohamok veszteségei azonban különösen súlyosan érintették a rohamcsapatokat, a többi egység harcértéke pedig rohamosan csökkent, ahogy a legjobb katonákat folyamatosan a rohamcsapatokhoz vezényelték át.
A támadás során egy másik újítást is alkalmaztak, a Georg Bruchmüller alezredesBruchmüller biography. által kifejlesztett Feuerwalze-t, vagyis a mozgó tüzérségi zárótüzet.D T Zabecki, The German 1918 Offensives: A Case Study of The Operational Level of War, Taylor & Francis, 2005, p 56 Az eljárás során rövid ideig tartó, de igen hatásos tüzérségi támadásokat intéztek három hullámban, először az ellenség parancsnoki pontjai és kommunikációs eszközei ellen, majd az ellenséges tüzérség ellen és végül az ellenséges lövészárok ellen. Ezek a támadások olyan rövid ideig tartottak, hogy a szövetségesek nem tudtak megfelelő óvintézkedéseket bevezetni, másrészt 1918-ra a németek olyan nagyszámú tüzérségi eszközt és lőszert halmoztak fel a nyugati fronton, hogy annak bármelyik részén hatásos tűzcsapást tudtak mérni az ellenségre a tüzérségi eszközök mozgatása nélkül (amely elárulta volna a támadás pontos helyét).
Brit problémák A britek 1918 elejére kezdték átvenni és elsajátítani a németek által kifejlesztett új védelmi eljárást, a mélységben való védekezést. A korábbi gyakorlattal ellentétben a britek három védelmi vonalat igyekeztek kiépíteni az általuk elfoglalt frontszakaszon: az első vagy előretolt vonalban ("front line" vagy "forward line") csak a mesterlövészek, géppuskások és a járőrök tartózkodtak, akik a támadás kezdetén visszahúzódtak a második vonalba. A második vonalban ("battle line") tartózkodtak a főerők és itt kellett volna a támadást megállítani. A tartalék vagy hátsó vonalban ("rear line") voltak a tartalékok, amelyeket csak egy esetleges áttöréskor vagy ellentámadás során vetettek be.
A valóságban azonban nem mindenhol sikerült kiépíteni mind a három vonalat, és egyes frontszakaszokon a briteknek nem volt elegendő katonája ahhoz, hogy megfelelően feltöltsék a vonalakat. Az első német támadást Saint-Quentin körzetében indították, és ezt a frontszakaszt a britek a franciáktól vették át 1917 decemberében és nem volt idejük a megfelelő védműveket kiépíteni. A brit „frontvonal”" ebben a zónában számos elszigetelt állásból, résekkel leválasztott lövészárkokból és felégetett, semmilyen fedezéket nem nyújtó „senki földjéből” állt.
A másik problémát az emberhiány jelentette: a korábbi harcok és a kemény tél során olyan sok katonát vesztettek a britek, hogy egyes zászlóaljakban 1000 katona helyett csak 4-500 volt. A brit alakulatokat is ennek megfelelően szervezték át, egy lövészhadosztály ekkor három ezredből, egy ezred 3 (a szokásos 4 helyett) zászlóaljból állt. A brit kormány 1918-ban megvizsgálta a kérdést és nem szavazta meg a brit erők főparancsnoka, Sir Douglas Haig által kért erősítéseket.
Csatarend
A német támadásban részt vevő csapatokat egy kb. 70 km széles frontszakaszon vonták össze Arras, St. Quentin és La Fère térségében.Commonwealth War Graves Commission, p.63 A támadásban 74 német hadosztály vett részt, 6600 tüzérségi eszköz és 3500 mozsár, valamint 326 repülőgép támogatásával. A támadásban Otto von Below parancsnoksága alatt a 17. hadsereg, Georg von der Marwitz parancsnoksága alatt a 2. hadsereg, Oskar von Hutier parancsnoksága alatt a 18. hadsereg és a 7. hadsereg egy hadteste (Gruppe Gayl). A német hadosztályok állománya 1918-ban 12 300 fő, felszerelése 48 db tábori tüzérségi eszköz, 120 mozsár, 78 nehézgéppuska, 144 könnyű géppuska és 6–12 utánpótlás-szállító teherautó volt.„Kaiserschlacht 1918 - The Final German Offensive”, by Randal Gray
A támadásra kijelölt frontszakasz északi részén két német hadseregCommonwealth War Graves Commission, p.66 a cambrai-i csata során kialakult kiszögellést támadta, majd Arras felé kellett volna fordulniuk, és a város elfoglalása után északnyugat felé fordulva bekerítéssel fenyegetni a briteket. Délebbre a 18. hadsereg Saint-Quentin várost két oldalról megkerülve támadta a brit állásokat, majd a Somme folyó vonaláig kellett volna előrehatolnia és azt megtartani egy esetleges francia ellentámadás ellen. A tervezés során azonban ezt a támadást kiegészítették a folyón való átkeléssel, amelynek sikere aztán a teljes hadművelet egyensúlyát felborította.
Ezen a frontszakaszon két brit hadsereg állomásozott: északon Julian Byng parancsnoksága alatt a brit 3. hadsereg,Commonwealth War Graves Commission, p.65 amely Arrastól délre a Flesquieres kiszögellésig terjedő frontszakaszt védte. Délre Hubert Gough parancsnoksága alatt a brit 5. hadsereg,Commonwealth War Graves Commission, p.64 amelynek állásai délre Barisis-ig húzódtak, ahol a francia csapatokkal találkozott a brit vonal. A kettő közül az 5. hadsereg volt a gyengébb, amely jelentős veszteségeket szenvedett 1916-ban a somme-i csata során, és összesen 12 hadosztállyal, 1650 tüzérségi eszközzel, 119 harckocsival és 357 repülőgéppel rendelkezett. Egy átlagos brit hadosztály személyi állománya 1918 elején 11 800 fő volt, felszerelésük 48 tábori tüzérségi eszköz, 36 mozsár, 64 nehéz és 144 könnyű géppuska és 14 teherautó.
1918. március 18–20.