Carl Hempel (teljes nevén: Carl Gustav Peter Hempel) (Oranieneburg, Németország, 1905. január 8. – Princeton, New Jersey, Amerikai Egyesült Államok, 1997. november 9.) német filozófus, logikai empirista, a Bécsi kör tagjaként tudományfilozófiával foglalkozott.
Életpályája
Tanulmányait a Göttingeni, a Heidelbergi és a Berlini egyetemen folytatta, ahol fizikát, matematikát és filozófiát tanult. Doktori címét a Berlini egyetemen szerezte 1934-ben, disszertációjának témája a valószínűség elmélet volt. A Bécsi körrel is itt került kapcsolatba egy kongresszus alkalmával 1929-ben, ahol megismerkedett Rudolf Carnappal. Az egyre szélsőségesebbé váló Németországból 1934-ben Belgiumba menekült Paul Oppenheim segítségével, akinek később szerzőtársa is volt a Der Typusbegriff im Lichte der neuen Logik(1936) című logikai témájú mű megírásában. 1938-ban az Egyesült Államokba menekült, ahol Carnap mellett asszisztensként működött a Chicagói Egyetemen. 1997-ben bekövetkezett haláláig a Bécsi kör számos tudósához hasonlóan az Egyesült Államokban élt és tanított. Asszisztensi minőségén kívül a Chicagói Egyetemen tevékenykedett még a City College of New York-nál (1939-1948), a Yale Egyetemen (1948-1955), a Princeton egyetemen és két évig (1964-66) a jeruzsálemi Héber Egyetemen. 1977-ben kinevezték a Pittsburg-i Egyetem filozófia professzorának, és ezt a pozíciót 1985-ig megőrizte.
Filozófiája Hempel saját magát logikai empiristának nevezte, és elvetette a logikai pozitivista megnevezést (amivel a Bécsi kör tudósait emlegették), mely szerinte ez Auguste Comte nyomán olyan materialista metafizikai felhangokat tartalmaz, melyeket munkássága alapján elfogadni nem szükséges. Gondolkodására nagy hatást gyakorolt David Hilbert programja, hogy a matematika axiómáit logikaiakra vezesse vissza és a korai Wittgenstein írásai, főként a Tractatus, melyben azonban véleménye szerint találhatóak olyan állítások, amiket csak a metafizika segítségével lehet alátámasztani. Gondolkodásának középpontjában a tudomány megalapozása, módszerének kritikája és kidolgozása állt, kiemelten a racionális tudományok természetének kutatása. Működésének évtizedei alatt több szempontból is körüljárta ezt a témát. Először, mint logikai empirista, majd később Kuhn hatására, aki felvetette a tudomány történetiségében rejlő sajátosságait (Thomas S. Kuhn – The nature of scientific revolutions) nézetei felülvizsgálására kényszerült, és hangsúlyozta a felfedezés kontextusa, és az igazolás kontextusa közötti különbségtételt, és megpróbálta összeegyeztetni a logikai empirizmus tételeit a tudományos historizmus tételeivel. Az ezzel kapcsolatban felmerült problémára, hogy a tudomány nem csak racionális, hanem a-racionális és irracionális elemeket is tartalmaz, is megpróbált választ adni: „Vannak bizonyos általános normák, amelyekhez minden józan tudományos állításnak alkalmazkodnia kell. Ezek nagyrészt a priori alapokra helyeződnek, az ismeretek tudományos keresésének esszerű alapjainak logikai analízise és rekonstrukciója által. És kifejezhetőek pontos állításokkal, mint például egy tisztán logikai leírása a kapcsolatnak a tudományos hipotézis és a tényállítás között, melyek igazolják vagy cáfolják őket.”
Az idézet jól mutatja Hempel filozófiai tevékenységének témáját, amely célirányosan a tudományos hipotézisek kidolgozásának és igazolásának vizsgálatára irányult.
A Hempel-paradoxon Híres paradoxona a Hempel-paradoxon (vagy más néven a holló paradoxon), amely kimutatja, hogy az indukciós módszer ellentmond a természetes intuíciónknak, ha explicitté teszünk benne egy bizonyos logikai implikációt.
1. Minden holló fekete Az implikáció törvénye szerint ez a következőt jelenti:
2. Minden, ami nem fekete, az nem holló.
Ha az 1. igaz, igaz a 2. is, és fordítva, ha 2. hamis, 1. is az. (Ha valami nem fekete lenne és mégis holló, akkor ellent mondanánk magunknak)
3. "Sohamár" nevű hollóm fekete.
Ez induktív módon alátámasztja az 1. tételt, mint bizonyíték és vizsgálati eredmény. A probléma a 2. tételt alátámasztó bizonyíték bemutatásakor kerül elő
4. Ez a zöld (tehát nem fekete) dolog egy alma (tehát nem holló)
Ilyen módon a 4. tételhez hasonló állítások (pl. hogy egy adott alma zöld) mind alátámasztanák azt az állítást, hogy „Minden holló fekete” - ami természetesen abszurd.
Ez az elmélet Hempel munkásságának mérföldköve, amellyel a tudományos módszer pusztán induktív formáját kritizálja. Azonban kritikai hozzáállása nem csak negatív eredményt hozott. Az ő nevéhez kapcsolódik a deduktív-nomologikus modell kidolgozása, melyben társa volt Paul Oppenheim (és közvetetten Popper), mely a tudományos magyarázatok egyfajta formalizálása természetes nyelven. Ez a modell a tudományos magyarázatokat dedukcióként kezeli, melyeknek premisszái közé legalább egy természeti törvény van iktatva.
A deduktív-nomologikus modell A deduktív-nomologikus modell: (a görög νóμος – nomos, „törvény” szóból) A modell úgy mutatja be a tudományos magyarázatokat, mint érvelések. Legyen a p a magyarázandó („explanandum”) – az az állítás, amit meg kívánunk magyarázni. Legyen az s1 s2 … sn a magyarázó („explanans”), amely magyarázza P-t. A deduktív-nomologikus modellben legalább egy állításnak „törvény-szerűnek” kell lennie. A törvényszerűség itt azt jelenti, hogy például „Minden X Y.”. A magyarázóknak kielégítően igazolhatónak vagy megfigyelhetőnek kell lenniük, azaz kell empirikus tartalommal rendelkezniük. Ha a premisszák mind igazak és az érvelés érvényes, akkor a következők megalapozzák „p” helyes deduktív-nomologikus magyarázatát:
s1 s2 … sn , tehát p.
Egy példa erre leegyszerűsítve a fizikai jelenséget leírását praktikus okokból. Vegyük azt az esetet, hogy kezembe veszek egy hógolyót, az elolvad, a kezem pedig lehűl.
Az egymással érintkező testek hőt közölnek egymással, azaz termikus kölcsönhatásba lépnek, és sűrűségükkel és térfogatukkal arányosan hőmérsékletük egymáshoz közelít. A kezem és a hógolyó egymással érintkező testek. A kezem melegebb, mint a hógolyó. A kezem és a hógolyó hőmérséklete egymáshoz közelít, tehát a kezem lehűl, a hógolyó pedig felmelegszik.
Főbb művei 1936 Über den Gehalt von Wahrscheinlichkeitsaussagen 1936 Der Typusbegriff im Licht der neuen Logik mit Paul Oppenheim 1942 The Function of General Laws in History 1943 Studies in the Logic of Confirmation 1959 The Logic of Functional Analysis 1965 Aspects of Scientific Explanation 1966 Philosophy of Natural Science, 1967 Scientific Explanation
Külső hivatkozások IEP
Jegyzetek
Kategória:Német filozófusok Kategória:Tudományfilozófusok Kategória:Tüdőgyulladásban elhunyt személyek Kategória:1905-ben született személyek Kategória:1997-ben elhunyt személyek