1917 az első világháború negyedik éve. A tengeralattjáró-háború fokozása és az Egyesült Államok hadba lépése bélyegkép|jobbra|300px|Tengeralattjáró-háború: az U 35 jelzésű német tengeralattjáró elsüllyeszt egy brit kereskedelmi hajót a Földközi-tengeren. Az U 35 a történelem legsikeresebb tengeralattjárójának számít 226 elsüllyesztett hajóval bélyegkép|jobbra|300px|Ausztria-Magyarország egyik legsikeresebb tengeralattjárója, az U 4 1917. január 8-án és 9-én a legfelsőbb hadvezetés (OHL) hosszas sürgetés után (1916 tavasza óta, decembertől ultimátumszerűen követelve) megszerezte a császár hozzájárulását a korlátlan tengeralattjáró-háború meghirdetéséhez február 1-ei kezdettel. Az előtte az antant-hatalmak irányába tett békeajánlat és annak (előre várt) elutasítása hozzájárult ennek a lépésnek a bel- és külpolitikai előkészítéséhez. De csak az antantnak Woodrow Wilson amerikai elnök december 18-ai közvetítési ajánlatára tett válaszának január 12-ei megismerése eredményezett belpolitikai egységet Németországban. Wilson ebben többek között a mindenkori háborús célok meghatározását kérte a harcoló felektől.

Még az amúgy erősen kormánykritikus Berliner Tageblatt napilap főszerkesztője, Theodor Wolff is a következőket jegyezte meg január 12-13-án: „Az antant Wilsonnak küldött válaszjegyzékét nyilvánosságra hozták. Ez ismerteti az antant háborús célkitűzéseit. A korábban meghódított provinciák és területek elszakítása Németországtól, Ausztria-Magyarország teljes felszámolása a nemzetiségi elv alapján, Törökország elűzése Európából stb. hatalmas jelentőséggel bír. Mély megrökönyödést váltott ki az össznémeteknél és hasonló elemeknél. Senki nem állíthatja már, hogy az antant nem a megsemmisítő háborúra törekszik és kész lenne a tárgyalásokra. […] A császár az antant válaszának következtében szózatot intézett a néphez. A korlátlan tengeralattjáró-háború előkészítéséről szól most minden.” A központi hatalmak elutasították Wilson elnök közvetítői ajánlatát és január 31-én ezzel együtt tudatták az Egyesült Államokkal, hogy ismét – immár ténylegesen is – megkezdik a korlátlan tengeralattjáró-háborút. Erre válaszul az Egyesült Államok a Németországgal való diplomáciai kapcsolatok megszakításával válaszolt.

Az Egyesült Államok 1917. április 6-án üzent hadat a Német Birodalomnak,AZ USA formális hadüzenete Németországnak: Formal U.S. Declaration of War with Germany, 6 April 1917. (angol: Wikisource). miután Wilson elnök négy nappal korábban a kongresszust a „békeszerető” demokráciák keresztes háborújában való részvételre szólította fel a Föld „katonailag agresszív” autokráciáival szemben. A kongresszus mindkét házának túlnyomó többsége hozzájárult a hadüzenethez.Woodrow Wilson: War Messages, 65th Cong., 1st Sess. Senate Doc. No. 5, Serial No. 7264. Washington, D.C. 1917, 3–8. o., passim. A hadba lépés mögött valójában az állt, hogy az USA és Németország háború utáni világrendről alkotott képe nem volt összeegyeztethető egymással. A németek európai hegemóniára való törekvése és az amerikaiak világpolitikai ambíciói alapvető érdekkülönbséget eredményeztek. Már a háború előtt is egyre inkább az a nézet uralkodott az Egyesült Államokban, hogy a Tirpitz-tervhez kapcsolódó politikai stratégia hosszútávon sérteni fogja az amerikai érdekeket, többek között a Monroe-doktrínát is. Ezen felül a 20. század elején az amerikai tudományos élet képviselői és a politikusok bizalmatlanul tekintettek a németek kulturális fölényérzetére és a németek elképzeléseire az állam szerepét illetően. A háború kezdete óta egyre jobban kiépülő gazdasági összefonódás az antanthatalmakkal, a vélt vagy valós német háborús rémtettekről érkező hírek (mint pl. a Bryce-jelentés) és az amerikai áldozatokat is követelő hajóelsüllyesztések (pl.: Lusitania), mind erősítették a németellenes hangulatot. Az USA a háború kitörésekor megkezdett fegyverkezésével eredetileg azonban nem a háborúba való belépésre, hanem az ezt követő potenciális háborúra készült. A választási kampány során Wilson 1916. november 7-én még arra helyezte a hangsúlyt, hogy az Egyesült Államok semlegességét meg kell őrizni, ami Wilson győzelme után még hasznos is volt a német kormányzat számára, mivel így keményebb módon folytathatta a háborút. Az USA hadba lépése szempontjából döntő jelentőségű volt Wilson 1916. december 18-ai békekezdeményezésére adott német reakció (lásd feljebb). A német békefeltételek bizalmas és ugyanakkor relativizált közlése – ami lényegében az amerikai közvetítésre tett javaslat elutasítása volt – a korlátlan tengeralattjáró-háború újbóli felvételének bejelentésével egyidőben történt. Németország közölte azt is, hogy a semleges államok hajói – így az Egyesült Államokéi is – a meghatározott háborús övezetben el lesznek süllyesztve.Heinrich August Winkler: Geschichte der Weltkriege. Die Zeit der Weltkriege 1914–1945. Lizenzausgabe für Bundeszentrale politische Bildung, Beck Verlag, München 2011, , 53. o.

Wilson a német bejelentést először kétkedve fogadta, majd mély csalódottsággal vette azt tudomásul. Habár Wilson tanácsadóinak többsége – mindenek előtt Robert Lansing és Edward Mandell House – a hadba lépést sürgették, Wilson február 3-án egyelőre csak a diplomáciai kapcsolatokat szakította meg Németországgal és előbb ki akarta várni, hogy a német vezetés valóra váltja-e a fenyegetését. Február 24-én az amerikai kormányzat tudomást szerzett a német külügyminisztérium államtitkára által küldött és elfogott üzenetről, a Zimmermann-táviratról, melynek tartalmát március 1-én a The New York Times leközölte. Ebben Németország a mexikói kormányzatnak szövetségi ajánlatot tett háború esetére és jelezte, hogy „bőséges pénzügyi segítséget nyújt és megértést tanúsít” abban az esetben, ha Mexikó „Texasban, Új-Mexikóban és Arizonában korábban elveszített területeket visszaszerez.”Megjegyzés: a mexikói-amerikai viszonyt az amerikaiak által végrehajtott mexikói expedíció erősen lerontotta. Ezen információk után az amerikai lakosság harckészsége felől már nem lehetett kétség, amit tovább erősített, hogy március folyamán a német tengeralattjárók támadásainak következtében újabb amerikai állampolgárok veszítették életüket. 1917 decemberében az Egyesült Államok Ausztria-Magyarországnak is hadat üzent.Ragnhild Fiebig-von Hase: Der Anfang vom Ende des Krieges: Deutschland, die USA und die Hintergründe des amerikanischen Kriegseintritts am 6. April. In: Michalka: Der Erste Weltkrieg. Wirkung – Wahrnehmung – Analyse. 1997, 125 ff.

Téli éhínség Németországban 1916-1917 telén több tényező is közrejátszott abban, hogy Németországban (és szövetségeseinél) felütötte a fejét az éhínség, aminek egyik fő okozója a kedvezőtlen időjárás miatti gyenge terméshozam volt a földeken. Ezt a szűkös telet német nyelvterületen Steckrübenwinter („karórépatél”) néven emlegetik. Az árak anomáliái (lásd feljebb) azt hozták magukkal, hogy a termelőknek jobban megérte a krumplit és a kenyérgabonát állati takarmányként hasznosítani vagy szeszfőzdéknek eladni. Februárban az átlagos napi tápanyagbevitel kilokalóriára csökkent, miközben az egy lakosra jutó átlagos értéknek kilokalóriának kellett volna lennie. Az élelmiszerellátás nehézségei eszkalálódtak. Az 1917-es téli éhínség ezzel együtt mélyen megrendítette a társadalmi szolidaritásról alkotott képet (a termelők és fogyasztók relációjában) és az államnak az élelmiszerellátási gondok kezelésében való képességeit illetően.Ein verhängnisvolles Jahr. In: Basler Zeitung 2016. augusztus 17.

Forradalom Oroszországban

bélyegkép|jobbra|300px|A petrográdi tömegdemonstrációk (a képen) váltották ki a februári forradalmat bélyegkép|300px|A Kerenszkij-offenzíva térképe

Az első „ipari” háború követelményei egyre inkább meghaladták a főként mezőgazdasági jellegű Oroszország képességeit és ez hozzájárult az amúgy is súlyos szociális problémák kiéleződéséhez. Ehhez jött még a Balti- és a Fekete-tenger blokádja a központi hatalmak részéről, ami döntő jelentőséggel bírt Oroszország kimerüléséhez a háborúban. A Balti-tengeren az import 70%-a, a maradék 30% túlnyomó része a Fekete-tengeren át érkezett az országba. A háborús terhek, a növekvő infláció és mindenekelőtt az erős élelmiszerhiány miatt a munkások és a katonafeleségek és első alkalommal parasztfeleségek részvételével 1917. március 8-ra (orosz naptár szerinti feb. 23.) Petrográdban tömegdemonstrációkat szerveztek, amihez már március 11-én (feb. 26.) csatlakozott a petrográdi helyőrség. Ebből nőtte ki magát a februári forradalom. A munkástanácsok az 1905-ös megmozdulásokhoz hasonlóan tanácsokat (szovjeteket) hoztak létre, melyek a demonstrálók követeléseit képviselték és megpróbálták ezeket politikai úton keresztülvinni. A tanácsok élén egy végrehajtóbizottság állt, ami eleinte többnyire mensevikekből és szociálforradalmárokból (eszerekből) tevődött össze. 1917. március 14-én (márc. 1.) a petrográdi szovjet kiadta az 1-es számú parancsát, aminek értelmében a kormányzatnak csak azon parancsait lehetett végrehajtani, melyek nem mondtak ellent a szovjetekéinek. Ezt az akaratát a szovjet keresztül tudta vinni. A dumában képviselettel rendelkező polgári pártok ezzel párhuzamosan átmeneti kormányzatot hoztak létre Georgij Lvov miniszterelnök vezetésével és rá tudták venni a cárt a lemondásra (1917. március 16./március 3.). Ennek következtében egy „kettős hatalom” jött létre az átmeneti kormány és a szovjetek között. Az orosz lakosság nagy része csalódottan vette tudomásul, hogy az átmeneti kormányzat a háború folytatása mellett döntött. A szovjetek ekkori összetétele is támogatta ebben a kormányzatot. Szövetségesei az oroszországi fejleményeket többnyire pozitívan ítélték meg, mivel Oroszország antidemokratikus államként problémát jelentett a saját propagandájuk számára, mely folyamatosan a demokrácia harcát hangsúlyozta az önkényuralom ellen. A német vezetés lehetővé tette, hogy 1917. április 3-án Lenin és 30 másik bolsevik vezető – időnként egy német vonaton utazva – a svájci emigrációból Finnországon keresztül visszatérjen Oroszországba. Oroszország Szociáldemokrata Munkáspártjának bolsevik („többségi”) szárnya – melynek vezetői az 1905-ös forradalom óta többnyire emigrációban éltek – a háború kezdete óta a saját kormányzat háborúpárti politikája ellen próbált mozgósítani és „a jelenlegi imperialista háború polgárháborúvá tételét”Heinrich August Winkler: Geschichte des Westens: Von den Anfängen in der Antike bis zum 20. Jahrhundert. C.H. Beck, 2011, 1180. o. propagálta, de eleinte nem sok sikerrel. Az Alexander Parvus közvetítő révén a Svájcban élő Leninnel kapcsolatot tartó német kormányzat ezt követően a forradalmárokat nagy pénzösszegekkel (vélhetőleg több millió márkával) támogatta, hogy ezáltal az orosz államot destabilizálja.Dimitri Wolkogonow: Lenin. Utopie und Terror. Econ, Düsseldorf 1994, , 110 ff.Robert Service: Lenin. Eine Biographie. Beck, München 2000, , 387 f. Közvetlenül a visszatérése után, 1917. április 20-án (ápr. 7.) Lenin közzé tette áprilisi téziseit, melyekben a forradalom további történéseivel kapcsolatos meglátásait mutatta be és a háború azonnali befejezését követelte, ami a háborúba belefáradt lakosság körében nagy támogatásra talált. A háború folytatását és a különbéke elutasítását tartalmazó Miljukov-jegyzék nyilvánosságra hozatala éppen a „Munkásmozgalom harci napján” (ápr. 18./május 1-én) a tüntető tömeg amúgy is forró hangulatát tovább fokozta és ez eredményezte az „áprilisi válságot”, ami a kormányzat átalakítását eredményezte a szovjetekben részt vevő mérsékelt-baloldali pártok bevonásával.Manfred Hildermeier: Russische Revolution. S. Fischer Verlag, Frankfurt am Main 2004, , 17 ff., 28 f.

bélyegkép|jobbra|300px|Találkozás a senkiföldjén bélyegkép|jobbra|300px|Találkozás a német szögesdrótok előtt