A Szabad Demokraták Szövetsége (rövidítve: SZDSZ) magyar párt volt, amely 1990 és 2010 között tagja volt az Országgyűlésnek. Politikai ideológiáját liberálisként határozta meg. 1994 és 1998, valamint 2002 és 2008 között a kormánykoalíció kisebbik pártja volt. Ifjúsági tagozata az Új Generáció volt.
Története
A demokratikus ellenzék korszaka
Az SZDSZ története a Kádár-rendszer demokratikus ellenzékéhez nyúlik vissza.
A csoportosulás a 1970-es évektől kezdődően működött a rendszerrel illegális formában szemben álló, kis létszámú mozgalomként. Elsősorban az ún. szamizdatok (a. m. önkiadvány) nyomtatásával és terjesztésével foglalkoztak, ami nem volt épp veszélytelen. A mozgalom tagjai részvételükkel az állásuk elvesztését, útlevelük kiadásának megtagadását, a titkosrendőrség általi zaklatásukat és egyéb retorziókat kockáztattak. A demokratikus ellenzék tevékenységének első viszonylagos nyilvánosságot kapott állomása az 1977-ben a csehszlovákiai Charta ’77 vezetőivel szolidaritást vállaló, 34 értelmiségi által aláírt tiltakozó levél volt. Ennek nyomán a csoport tagjait folyamatosan megfigyelték, telefonjaikat lehallgatták, de a mozgalom inkább csak erősödött.
A következő fontos állomás az 1985-ös monori találkozó más elszigetelt ellenzéki csoportokkal. Külön szervezete volt a Szegényeket Támogató Alap (SZETA), amely a szocializmusban hivatalosan nem létező nyomorgókon igyekezett segíteni.
1981-ben jelent meg a Beszélő című szamizdat folyóirat első száma, amelyet ettől kezdve stencilezett formában nyomtattak, és terjesztettek. A rendszerváltásig illegálisan kiadott lap szerzői és szerkesztői közt volt a későbbi SZDSZ számos meghatározó politikusa, például Kis János, Kőszeg Ferenc, Haraszti Miklós, Solt Ottilia, Tamás Gáspár Miklós, Bauer Tamás, Pető Iván, Magyar Bálint, meg a szamizdatok illegális nyomtatását és terjesztését szervező Demszky Gábor. A Beszélő és a demokratikus ellenzék másik szamizdatkiadványa, a Demszky által alapított Hírmondó a hivatalos sajtóban tabunak számító témákkal: a rendszer jogtipró jellegével, a gazdaság valódi helyzetével, az MSZMP-ben zajló folyamatok elemzésével, az ’56-os forradalommal, a határon túli magyar kisebbség helyzetével, a hazai vallási kisebbségek üldözésével és az izgatási perekkel foglalkozott. 1987-ben a Beszélőben adták közre a Társadalmi szerződés címet viselő tanulmányt, amely egyértelműen kijelentette: „Kádárnak mennie kell.”
A rendszerváltás és a négyigenes népszavazás
A Beszélő körül szerveződő értelmiségiek az 1988-ban már különböző „alternatív” szervezetekként jelentkező ellenzéki csoportok kapcsolattartásának elősegítésére 1988. május 1-jén megalakították a , melynek alapító okiratát kétszázan írták alá, s felállítottak egy ötven fős Ideiglenes Koordinációs Tanácsot is. Az SZKH féléves működés után alakult párttá a szervezet 1988. november 13-i gyűlésén a budapesti Jurta Színházban, ahol az 1100 résztvevő közül 998-an szavaztak a Szabad Demokraták Szövetségének létrehozására. A gyűlés elfogadta a párt Elvi Nyilatkozatát, és megválasztotta a párt kilenc ügyvivőjét. Az SZDSZ programját 1989. március 19-én és április 16-án fogadta el a Corvin Moziban tartott első közgyűléseken. 1989. október 27-29-én, a párt második küldöttgyűlésén már tizenegy tagú ügyvivői testületet választottak.
Az 1989. március 23-án megalakult Ellenzéki Kerekasztal tagjaként vett részt a rendszerváltozást előkészítő, az átmenet sarkalatos törvényjavaslatairól folytatott háromoldalú nemzeti kerekasztal-tárgyalásokon. Az SZDSZ részben már az EKA megalakulása előtt megalkotta saját választási programját, amelynek a „Rendszerváltás programja” címet adták, és alapvetően a liberális értékekre támaszkodik.A „Rendszerváltás programja”, Nézőpont IntézetMagyarországi pártprogramok 1988–1990, ELTE-Eötvös Kiadó, 2005. 261–349. o.
Az EKA megállapodását szeptember 18-án nem írta alá az SZDSZ, mert nem értett egyet a köztársasági elnök parlamenti választás előtti, közvetlen megválasztásával, attól tartva, hogy ez az MSZMP jelöltjének, Pozsgay Imrének kedvezne, s ezzel az állampárt kezében hagyná ezt a pozíciót. A pártállam lebontásának – és az elnökivel szemben a parlamentáris demokrácia megteremtésének – érdekében ezért kezdeményezte a „négyigenes” népszavazást. Az aláírásgyűjtés és az 1989. november 26-án lebonyolított referendum - amely a köztársasági elnök választásának kérdésében 50,7, a másik három kérdésben 95%-os arányban döntött az SZDSZ által javasolt változat mellett - döntő mértékben erősítette meg a pártot.
Parlamenti pártként 1990–1994 bélyegkép|jobbra|250px|Az SZDSZ egykori, Gizella úti székháza thumb|jobbra|250px|Az SZDSZ választási plakátja 1990-ben Budapesten a Mexikói úton, a Millenniumi Földalatti vasút végállomás mellett. Előtérben Pető Iván, Rajk László és Magyar Bálint Az 1990-es országgyűlési választáson az SZDSZ – részben a négyigenes népszavazás sikerének köszönhetően – a második legjobb eredményt érte el (az MDF után); 92 mandátumot szerzett, ezzel a legnagyobb ellenzéki párttá vált. Ugyanakkor mandátumot szerzett két Fidesz–SZDSZ és egy Fidesz–KDNP–SZDSZ közös jelölt is. Az SZDSZ országgyűlési frakciójának vezetője Tölgyessy Péter lett, akit azonban októberben Pető Iván váltott fel e tisztségében.A váltás okairól ld. például Tamás Gáspár Miklós: A Tölgyessy utca (Beszélő, 1990. október 27.): „Péter ragyogó elméje néha arra késztette tulajdonosát, hogy mindent maga próbáljon megoldani, elintézni, kodifikálni, megtárgyalni; nem nagyon tette lehetővé, hogy megossza a munkáját másokkal, átengedjen föladatokat. Néha az volt az ember érzése, hogy Tölgyessy kebléhez szorít kétszáz dossziét, száguld az Országház folyosóján, és az egész párt lihegve rohan utána, hogy megkérdezhesse: mi is áll bennük. A kommunikáció az Országház és az SZDSZ Mérleg utcai irodája között pocsék volt, de parlamenti frakciónk vezetése is gyakran meglepve állt Tölgyessy – egyébként legtöbbször remek – politikai húzásai előtt, parlamenti politikánk néha frappáns rögtönzések áthatolhatatlan szövevényének tetszett. Ez a kimérten tervezni szerető pártvezetőség és Tölgyessy között komoly konfliktusokhoz vezetett, és megmérgezte az SZDSZ vezető köreiben a légkört. Némi merevség talán Kis Jánosnak és többünknek is fölróható, de a kialakult lehetetlen helyzetért talán Tölgyessy a leginkább felelős.”
A választás után, 1990. április 21–22-én tartott kétnapos rendkívüli küldöttgyűlésén az SZDSZ elnökének választotta Kis Jánost (aki február 23. óta megbízott elnökként vezette a pártot). Április 29-én kötötte meg a párt az MDF-fel az MDF–SZDSZ paktumként emlegetett politikai egyezményt, amelynek célja a demokratikus intézmények megszilárdítása és a kormányzás stabilitásának biztosítása volt.„Ha az MDF nem rendezné viszonyát az SZDSZ-szel, a Magyar Köztársaság első választott kormánya talán az őszt sem érné meg. Lássuk világosan: ez nemcsak a kormányalakító párt számára volna végzetes; az lenne az egész induló demokráciára is. Végképp szétfoszlana a demokratikus rendbe vetett – amúgy is gyönge – hit, megnyílna az út a tekintélyelvű diktatúra hívei előtt. Közös érdek, hogy ezt az utat eltorlaszoljuk, hogy a demokratikus rend megszilárduljon.” Kis János: A megállapodás (Beszélő, 1990. május 5.) A paktum értelmében az SZDSZ jelölhette a harmadik magyar köztársaság első köztársasági elnökét: Göncz Árpádot, aki korábban az SZDSZ Ügyvivői Testületének tagja volt.Az Országgyűlés 1990. augusztus 3-án választotta köztársasági elnökké, majd mandátuma lejártakor, 1995-ben újabb öt évre megválasztotta. Göncz a közvélemény-kutatások szerint mindkét ciklus túlnyomó részében az ország legnépszerűbb politikusa volt. Az SZDSZ sürgősségi indítvánnyal nyújtotta be törvényjavaslatát „a volt politikai rendőrség (III/III-as osztály) kötelékébe tartozó titkos ügynökök közéleti szereplésének korlátozására”, hogy még az önkormányzati választás előtt ki lehessen zárni a titkosügynököket (szigorúan titkos tiszteket és hálózati személyeket) a közéletből, ám a parlament a sürgősségi indítványt nem fogadta el. A párt az 1990. szeptember 30-án és október 14-én tartott önkormányzati választáson a tízezernél több lakosú településeken első helyen végzett; jelöltjét, Demszky Gábort Budapest főpolgármesterévé választották – majd 1994-ben, 1998-ban, 2002-ben és 2006-ban is újraválasztották.
Az SZDSZ 1991. november 23-24-én tartott közgyűlése Tölgyessy Pétert választotta meg elnöknek a tisztségéről leköszönni kívánó Kis János helyett. Az SZDSZ Tölgyessy konzervatív-liberális irányzatával egyet nem értő korábbi vezetői erre nem jelöltették magukat a párt operatív irányítását végző Ügyvivői Testületbe, s a frakcióvezetőségről lemondott Pető Iván helyébe december 2-án Tardos Márton került. A Tölgyessy-éra csaknem pontosan egy évig tartott: a következő, 1992. november 13-15-én lezajlott közgyűlésen két évre Pető Ivánt választották az SZDSZ elnökévé. Az SZDSZ – bár egyre romlott a viszonya az időközben politikai irányváltást végrehajtó Fidesszel – választási szövetségre lépett a többi liberális párttal: 1994. február 22-én az SZDSZ, a Fidesz, a Liberális Polgári Szövetség - Vállalkozók Pártja és az Agrárszövetség a parlamenti választás második fordulójára érvényes együttműködésről állapodtak meg.
1994–1998 A párt az 1994-es országgyűlési választáson 69 mandátummal – köztük a Fidesz konzervatív fordulatát követően lemondott három volt fiatal demokratáévalA Fidesz átalakulását követően három képviselője Fodor Gábor, Ungár Klára és Molnár Péter 1993-ban lemondott mandátumáról, majd a '94-es választáson az SZDSZ jelöltjeként indult és került a parlamentbe. – ismét a második helyen végzett, ezúttal az abszolút többséget szerzett MSZP mögött. A liberális tábort élesen megosztotta a szocialistákkal kötendő koalíció kérdése – hiszen a párt addig antikommunistának vallotta magát; végül azzal magyarázták a koalíció megkötését, hogy az SZDSZ mint politikai párt nem térhet ki a „kormányzati felelősség vállalása” elől. A koalíciókötés melletti érvként hozták fel, hogy az MDF-ben egyre erősödő jobboldali radikálisokkal szemben szerintük „az MSZP inkább hajlamos és rászorítható az alkotmányos rend tiszteletben tartására”, s hogy „a koalícióban lévő SZDSZ hatékonyabban szegülhet szembe a kádári nosztalgiákat élesztgető gazdasági populizmussal”, illetve „elősegítheti az MSZP belső, pozitív irányú evolúcióját”.Lásd például Végül június 5-én a párt rendkívüli küldöttgyűlése felhatalmazást adott a koalíciós tárgyalások megkezdésére; a koalíciós megállapodást június 24-én írták alá.Kuncze Gábor a Horn-kormány belügyminisztere és koalíciós miniszterelnök-helyettes, Fodor Gábor, majd Magyar Bálint oktatási, Lotz Károly pedig közlekedési és vízügyi miniszter lett.
Ez a koalíció sokaknak meglepetést okozott. Az MSZP-nek a kormányalakításhoz nem lett volna szüksége az SZDSZ-re, mivel önmagában is 54,14% százalékot szerzett, így az MSZP gyakorlatilag tetszőleges feltételeket szabhatott a kormányzásban részt venni kívánó SZDSZ-nek. Az SZDSZ a szavazatok 30,68%-át kapta, amelynek eredményeképp a mandátumok 24,09%-ához jutott, vagyis az MSZP-hez képest 75% szavazattal és 57%-os mandátumaránnyal a koalíciós tárgyalások eredményeképp a 26 miniszteri posztból összesen hármat kapott, a belügyminiszteri, a közlekedési és az oktatásügyi tárcákat. Az alulreprezentáltság miatt az SZDSZ-nek csekély befolyása volt az ország kormányzására, és a ciklus alatt szinte állandósultak a súrlódások a két kormánypárt között. A feszültségek oka legtöbbször az egyeztetések meghiúsulása volt.
1997. április 14-én Pető Iván a Tocsik-ügy miatt lemondott a pártelnöki és a frakcióvezetői tisztségről. Pártelnöknek május 24-én a rendkívüli közgyűlés Kuncze Gábort választotta, a frakcióvezető pedig Szent-Iványi István lett.