III. Benedek pápa (; Róma, ismeretlen időpontban – Róma, 858. április 17.) Róma püspöke és a katolikus egyház pápája volt 855-től haláláig. IV. Leó utódaként választották meg, de felszentelését választási válság előzte meg, mivel a császári párt egy része Anasztázt, IV. Leó által korábban kiközösített római klerikust támogatta ellenpápaként.
Benedek római származású pap volt, apját Péternek hívták. A források tanultságát, jámborságát és aszketikus életmódját emelik ki. IV. Leó idején a római San Callisto-templom presbiter-bíborosa volt. Megválasztását a római klérus és a nép nagy része támogatta, míg ellenfelei rövid időre fogságba vetették. A válság végül Benedek elismerésével zárult, és 855. szeptember 29-én, más források szerint október 6-án pápává szentelték.
Rövid pontifikátusa főként egyházfegyelmi, joghatósági és restaurációs ügyekben volt jelentős. Bírálta a frank püspökök tétlenségét az egyházi visszaélésekkel szemben, fellépett Hucbert és Ingeltrude ügyében, kapcsolatban állt Hinkmar reimsi érsekkel, és nem hagyta jóvá automatikusan Gergely szirakúzai püspök konstantinápolyi letételét. Folytatta a 846-os szaracén támadás után megsérült római egyházi épületek helyreállítását. Pontifikátusát a későbbi Johanna nőpápa-legenda miatt is gyakran említik, de a modern történeti kutatás III. Benedeket IV. Leó történeti utódának tekinti.
Származása és egyházi pályája
Benedek korai életéről kevés adat maradt fenn. Rómában született, apját Péternek nevezték. A Liber Pontificalis hagyománya tanult, fegyelmezett és jámbor római klerikusként mutatja be. A későbbi életrajzi összefoglalók szerint a római egyházi környezetben nevelkedett és a papság soraiban emelkedett fel.
IV. Leó alatt a San Callisto-templom presbiter-bíborosa lett. A „bíboros” ebben a 9. századi összefüggésben nem a késő középkori és újkori bíborosi kollégium szervezett testületét jelenti, hanem egy római tituláris templomhoz kapcsolódó vezető presbiteri tisztséget. Benedek római kötődése és helyi tekintélye fontos szerepet játszhatott abban, hogy IV. Leó halála után a klérus és a nép jelentős része őt támogatta.
A források kevés konkrétumot őriztek meg pápasága előtti működéséről, ezért nem indokolt nagyívű politikai programot tulajdonítani neki már megválasztása előtt. Annyi azonban valószínű, hogy a római egyházi közösségben tekintélyes, tanult és fegyelmezett papként ismerték.
Megválasztása és az Anastasius-féle válság
IV. Leó halála és a római választás
IV. Leó 855. július 17-én halt meg. Halála után a római klérus és nép új püspököt választott. Egyes beszámolók szerint először Adriánt, a későbbi II. Adorjánt kérték fel, ő azonban visszautasította a tisztséget. Ezután Benedekre esett a választás.
A 9. század közepén a pápaválasztás nem pusztán helyi egyházi ügy volt. A Karoling császári hatalom a 824-es Constitutio Romana óta igényt tartott arra, hogy a választás után a pápai felszentelés előtt értesítsék, illetve a választás császári megerősítést kapjon. Ez a gyakorlat egyszerre fejezte ki a császári védnökséget és a római pápaság korlátozott politikai mozgásterét.
Benedek megválasztása után követeket küldtek a császári udvarhoz, hogy megszerezzék a választás elismerését. A válság abból alakult ki, hogy a követek és a császári küldöttek egy része Anasztáz támogatása felé fordult.
Anastasius Bibliotecarius ellenpápai fellépése
Anasztáz, akit a későbbi hagyomány Bibliothecarius, azaz könyvtáros melléknévvel említ, IV. Leó alatt már súlyos egyházi fegyelmi konfliktusba került. A római zsinatok korábban kiközösítették és letették, mert elhagyta római egyházi szolgálatát, és nem engedelmeskedett a pápai felszólításoknak. Ennek ellenére művelt és befolyásos római klerikus maradt, akinek támogatói voltak egyes arisztokrata és császárpárti körökben.
Az olasz és latin hagyomány részletesebben is ismerteti a konfliktust. Eszerint Anasztáz és támogatói 855 szeptemberében erőszakkal léptek fel Benedek ellen. Anasztáz behatolt Rómába, elfoglalta a lateráni központot, Benedeket pedig megfosztották pápai jelvényeitől és őrizet alá helyezték. A válság azonban nem tartott sokáig, mert a római klérus és nép többsége továbbra is Benedek mellett állt.
A császári küldötteknek végül tudomásul kellett venniük a római közösség ellenállását. A lateráni gyűlésen Benedek támogatottsága bizonyult döntőnek, Anasztáz pedig elvesztette esélyét arra, hogy tartósan elfogadtassa magát. Benedeket ezután pápává szentelték, a leggyakrabban elfogadott dátum szerint 855. szeptember 29-én; egyes források október 6-át adják meg.
A válság jelentősége
A válság nem azt jelentette, hogy a császári befolyás egyszer s mindenkorra megszűnt volna a pápaválasztásokban. Ez túlzó következtetés lenne. Az eset inkább azt mutatta meg, hogy a császári jóváhagyás igénye mellett a római klérus és nép támogatása továbbra is döntő tényező maradt Róma püspökének megválasztásában.
Benedek a győzelme után viszonylag mérsékelten járt el Anasztázzal szemben. Ellenfelét elítélték, de Benedek lehetővé tette számára a laikus közösségbe való visszatérést. Ez a döntés nem gyengeséget, hanem a római egyházi egység helyreállítására irányuló politikai és lelkipásztori megfontolást tükrözhetett.
Pontifikátusa
Kapcsolata a Karoling uralkodókkal
Benedek pápasága a Karoling világ politikai bizonytalanságának időszakára esett. I. Lothár római császár 855-ben meghalt, birodalmát fiai között osztották fel. II. Lajos Itáliát és a császári címet tartotta meg, II. Lothár Lotaringiát kapta, míg Provence és Burgundia déli része Provence-i Károlyhoz került. A birodalmi megosztottság a nyugati egyházkormányzatra is hatással volt.
A pápaválasztási válság ellenére Benedek nem folytatott nyílt császárellenes politikát. A fennmaradt adatok inkább azt mutatják, hogy egyszerre igyekezett megőrizni a római pápai választás és kormányzat tekintélyét, valamint fenntartani a működő diplomáciai kapcsolatot a Karoling uralkodókkal.
A 9. századi pápaság ebben az időben még nem volt független államfői hatalom a modern értelemben. Róma püspöke egyszerre volt egyetemes egyházi tekintély, római városi vezető és olyan politikai szereplő, akinek a Karoling-védnökséggel is számolnia kellett. Benedek rövid pontifikátusa ezt a hármas helyzetet jól szemlélteti.
A frank egyházi ügyek
Benedek levelet írt a frank püspököknek, amelyben bírálta hallgatásukat és tétlenségüket a birodalomban tapasztalható egyházi és erkölcsi visszaélések miatt. A levél szövege a Capitularia regum Francorum gyűjteményben maradt fenn, nem pedig önálló „Capitularia regum Francorum” című pápai iratként.
A pápa a püspökök felelősségét hangsúlyozta: a világi hatalmasságok és a magas rangú egyházi személyek visszaélései nem csupán azok személyes bűnei voltak, hanem részben azoknak a főpapoknak a mulasztása is, akik nem léptek fel velük szemben. Ezzel Benedek a római püspök erkölcsi és fegyelmi felügyeletét is érvényesíteni próbálta.
Ezek az ügyek előrevetítik azt a tágabb 9. századi folyamatot, amelyben Róma egyre határozottabban jelent meg fellebbviteli és fegyelmi fórumként. Benedek ebben a tekintetben nem annyira új korszakot nyitott, mint inkább folytatta IV. Leó irányát, és előkészítette utóda, I. Miklós pápa erőteljesebb fellépését.
Hucbert és Ingeltrude ügye
A frank világ egyik visszaélésekkel terhelt szereplője Hucbert, II. Lothár király rokona volt. A források szerint kolostorokat fosztogatott, és nem tartotta tiszteletben az egyházi fegyelmet. Benedek kiközösítéssel fenyegette meg, hogy visszatartsa a további erőszaktól.
Benedek Ingeltrude ügyében is fellépett. Ingeltrude Boso gróf felesége volt, de elhagyta férjét, és II. Lothár udvarában tartózkodott. Benedek ragaszkodott ahhoz, hogy visszatérjen férjéhez. Az ügy nem pusztán magánéleti kérdésként jelent meg, hanem a házassági fegyelem, a nemesi erkölcs és az egyházi rend szempontjából is jelentős volt.
A két ügy jól mutatja, hogy Benedek pontifikátusának egyik fő vonása a magas rangú világiak és klerikusok fegyelmezésére irányuló pápai igény volt. A „világi hatalmak elleni harc” megfogalmazás helyett pontosabb úgy fogalmazni, hogy Benedek több konkrét ügyben a kánoni rend és a püspöki felelősség érvényesítését sürgette.
Hinkmar és a soissons-i zsinat
Benedek kapcsolatban állt Hinkmar reimsi érsekkel, a kor egyik legbefolyásosabb frank főpapjával. Hinkmar a reimsi érseki tekintélyt és a metropolitai jogokat igyekezett érvényesíteni, de ügyei gyakran római jóváhagyást vagy felülvizsgálatot igényeltek.
Hinkmar kérésére Benedek jóváhagyta a 853-as soissons-i zsinat határozatait, amelyek Hinkmar reimsi igényeit támogatták. Jóváhagyása azonban feltételes volt: a pápa fenntartotta az Apostoli Szentszék jogait, és nem mondott le arról, hogy a vitás ügyeket Róma felülvizsgálhassa.
Ez a megoldás jellemző Benedek egyházkormányzati stílusára. Nem egyszerűen minden helyi főpapi döntést megkérdőjelezett, de nem is fogadta el, hogy a metropoliták döntései automatikusan véglegesek legyenek. A római jóváhagyás és fellebbviteli jog fenntartása rövid pontifikátusának egyik fontos eleme volt.
Anglia és az angolszász kapcsolatok
Benedek idején Rómába zarándokolt Æthelwulf wessexi király és fia, a későbbi Nagy Alfréd. Alfréd római kapcsolata részben már IV. Leó pontifikátusához kötődik, de Benedek uralkodása alatt is folytatódtak az angolszász-római kapcsolatok.
A Schola Anglorum, vagyis az angolszász zarándokok és közösség római intézménye korábban tűzkárt szenvedett. Benedek alatt folytatódott vagy befejeződött helyreállítása. Ez a római angolszász jelenlét nem pusztán diplomáciai érdekesség volt, hanem a pápaság és az északi keresztény királyságok közötti kapcsolat egyik fontos csatornája.
Benedek tiltakozott az ellen is, hogy Angliában világiak püspököket megfelelő egyházi eljárás nélkül mozdítsanak el. Ez a fellépés ugyan kevéssé ismert, de jól illeszkedik pontifikátusa fő témájához: a püspöki hivatal jogszerűségének és a kánoni eljárásnak a védelméhez.
Konstantinápoly és Gergely szirakúzai püspök ügye
Benedek pontifikátusa alatt tovább élt az a joghatósági feszültség, amely IV. Leó idején is megjelent Konstantinápoly és a szicíliai egyházi ügyek kapcsán. A vita középpontjában Gergely szirakúzai püspök és Ignatiosz konstantinápolyi pátriárka állt.
Ignatiosz letételi döntésének római megerősítését kérte. Benedek azonban nem hagyta jóvá automatikusan Gergely letételét, hanem fenntartotta magának a jogot a bizonyítékok megvizsgálására. Ez a magatartás nem pusztán „keleti ügybe való beavatkozás” volt, hanem a szicíliai egyházak joghatósági helyzetével és Róma fellebbviteli igényével függött össze.
Az ügy későbbi jelentőségét az adja, hogy a 9. század második felében a római és konstantinápolyi egyház közötti joghatósági viták egyre érzékenyebbé váltak. Benedek álláspontja előzménye annak a határozottabb római politikának, amely I. Miklós idején vált látványossá.
Római építkezések és restaurálások
Benedek folytatta azokat a restaurálási munkákat, amelyek IV. Leó alatt a 846-os szaracén támadás után kezdődtek. A korabeli latin forrásokban „szaracénoknak” nevezett muszlim portyázók a falakon kívüli római bazilikákat és több egyházi épületet súlyosan megrongáltak. IV. Leó főként a város és a Vatikán védelmének megerősítésével vált ismertté, Benedek pedig rövid pápasága alatt a templomok és egyházi intézmények helyreállítását folytatta.
A források szerint Benedek több római templomot restauráltatott. Az olasz szakirodalmi hagyomány említi a Santa Maria Maggiore keresztelőkápolnájának helyreállítását és a San Marco temetőjének újjáépítését. Pontifikátusa idején a Tevere áradásai is károkat okoztak, amelyek helyreállításában a pápai kormányzat részt vett.