Lateráni egyezmény

A lateráni paktumok (; magyarul hagyományosan lateráni egyezmény vagy lateráni szerződés) az Apostoli Szentszék és az Olasz Királyság között 1929. február 11-én, a római Lateráni Apostoli Palotában aláírt nemzetközi megállapodások. A Szentszéket XI. Piusz pápa meghatalmazásából Pietro Gasparri bíboros államtitkár, az olasz államot III. Viktor Emánuel olasz király meghatalmazásából Benito Mussolini miniszterelnök képviselte. Az okmányok a ratifikációs iratok 1929. június 7-i kicserélésével léptek hatályba.

A paktumok lezárták az olasz egység és Róma 1870-es elfoglalása óta fennálló úgynevezett római kérdést. A politikai szerződés elismerte a Szentszék nemzetközi szuverenitását és létrehozta a Vatikánvárosi Államot; a hozzá csatolt pénzügyi egyezmény rendezte az 1870-es eseményekből eredő pénzügyi követeléseket; az ugyanazon a napon aláírt konkordátum pedig szabályozta a katolikus egyház olaszországi jogállását. A megállapodás nem azonosította egymással a Szentszéket és Vatikánvárost: a Szentszék a katolikus egyház legfőbb kormányzati szerve és régebbi nemzetközi jogalany, Vatikánváros pedig az 1929-ben létrehozott területi állam, amely a Szentszék tényleges függetlenségének intézményi és területi biztosítékául szolgál.

A politikai szerződés ma is a Szentszék és Olaszország kapcsolatának alapja. Az 1929-es konkordátumot az 1984. február 18-án aláírt, Villa Madama-i megállapodás mélyrehatóan módosította; az új szabályozás a ratifikációs okmányok 1985. június 3-i kicserélésével lépett hatályba. A módosítás megszüntette a katolicizmus olasz államvallási helyzetét, és a köztársasági alkotmány, a második vatikáni zsinat és az újabb kánonjog elveihez igazította az állam és a katolikus egyház kapcsolatát.

Elnevezés és jogi szerkezet

Az olasz Patti Lateranensi többes számú kifejezés. Magyarul a lateráni egyezmény egyes számú gyűjtőnév honosodott meg, a szakirodalomban azonban a lateráni paktumok és a lateráni egyezmények elnevezés is használatos. A „lateráni” jelző az aláírás helyére, a Lateráni bazilika mellett fekvő Lateráni Apostoli Palotára utal; az okmányokat nem magában a bazilikában írták alá.

A dokumentumcsomag jogtechnikailag két fő okmányból állt:

Okmány Szerkezet Fő tárgy Politikai szerződés preambulum, 27 cikk és négy melléklet a római kérdés lezárása, a Szentszék szuverenitásának elismerése, Vatikánváros létrehozása, területi, személyi, diplomáciai és közlekedési garanciák Konkordátum preambulum és 45 cikk a katolikus egyház olaszországi jogállása, az egyházi autonómia, a kinevezések, az oktatás, a házasságjog, az egyházi intézmények és az állami ellenőrzés szabályai

A politikai szerződés négy melléklete közül az első Vatikánváros térképét, a második az extraterritoriális mentességet, kisajátítási és adómentességet élvező ingatlanokat, a harmadik a kisajátítási és adómentességet élvező további ingatlanokat, a negyedik pedig a háromcikkes pénzügyi egyezményt tartalmazta. Emiatt a történeti összefoglalók gyakran három összetevőre — politikai szerződésre, pénzügyi egyezményre és konkordátumra — bontják a paktumokat, noha a pénzügyi egyezmény formálisan a politikai szerződés IV. melléklete és annak szerves része volt.

Történelmi előzmények

A Pápai Állam megszűnése és a római kérdés

A Pápai Állam területeinek nagy részét az olasz nemzeti egységért folytatott háborúk során 1859–1860-ban csatolták a létrejövő olasz államhoz. Róma és a környező Lazio francia katonai védelem alatt 1870-ig pápai uralom alatt maradt. A porosz–francia háború miatt visszavont francia csapatok távozása után az olasz hadsereg 1870. szeptember 20-án elfoglalta Rómát; a várost és a Pápai Állam megmaradt területét népszavazás után az Olasz Királysághoz csatolták. Róma 1871-ben az ország fővárosa lett.

IX. Piusz pápa és közvetlen utódai nem ismerték el az annexió jogszerűségét. A Szentszék álláspontja szerint a pápa világegyházi szolgálatának szabad gyakorlásához olyan jogi helyzetre volt szükség, amely nem függött egyetlen világi állam egyoldalúan módosítható belső jogától. A vita nem pusztán a korábbi terület visszaszerzéséről szólt, hanem arról is, miként biztosítható a pápa, a Római Kúria, a diplomáciai képviseletek, a konklávé és a világegyház központi kormányzatának tényleges függetlensége. A pápák a kialakult helyzet jelképes kifejezéseként „a Vatikán foglyának” tekintették magukat, és 1870 után évtizedeken át nem hagyták el a vatikáni paloták területét.

Az 1871-es garanciatörvény

Az olasz parlament 1871-ben egyoldalúan elfogadta a garanciatörvényt. Ez személyes sérthetetlenséget, udvari rangot, diplomáciai és kommunikációs kedvezményeket, a vatikáni és lateráni paloták használatát, valamint évi 3,25 millió líra járadékot ajánlott fel a pápának. A jogszabály nem ruházott területi szuverenitást a Szentszékre, és olasz belső törvény maradt, amelyet elvben ugyanaz az állam módosíthatott vagy visszavonhatott. A Szentszék ezért nem fogadta el a rendezést, és a felajánlott pénzt sem vette át.

A rendezetlen helyzet ellenére a Szentszék 1870 után sem szűnt meg nemzetközi jogalanyként működni. Számos állammal fenntartotta diplomáciai kapcsolatait, követeket küldött és fogadott, nemzetközi egyezményeket kötött, és a katolikus egyház központi hatóságaként folytatta működését. Az 1929-es szerződés ezért nem a semmiből teremtette meg a Szentszék nemzetközi személyiségét, hanem Olaszország részéről kifejezetten elismerte annak fennálló szuverenitását, és e szuverenitás gyakorlásához területi állami biztosítékot létesített.

Közeledési kísérletek 1871 és 1922 között

A 19. század végén a katolikusok olasz politikai részvételét korlátozó non expedit elv fokozatosan enyhült. X. Piusz pápa idején egyes választókerületekben lehetővé vált a katolikus választók részvétele, az első világháború alatt pedig az olasz katolikusok állampolgári lojalitása és a Szentszék semlegessége csökkentette a korábbi feszültségeket. 1919-ben Gasparri egyik tervezete már egy kisméretű, szuverén vatikáni állam gondolatával számolt, de az akkori olasz kormány bukása miatt a tárgyalások nem jutottak eredményre.

XI. Piusz pápa 1922-es megválasztása után a Szent Péter-bazilika külső erkélyéről adott áldásával jelezte a közeledés lehetőségét. Ugyanebben az évben került hatalomra Mussolini és az olasz fasiszta rendszer. A közeledést egyik fél részéről sem kizárólag elvi azonosság magyarázta. A Szentszék tartós, kétoldalú jogi biztosítékokat kívánt a függetlenségéhez és az olaszországi egyházi működéshez; az olasz vezetés a több évtizedes állam–egyház konfliktus lezárását, a katolikus többségű társadalom integrálását, a rendszer bel- és külpolitikai tekintélyének növelését várta a rendezéstől.

A tárgyalások és az aláírás

A döntő tárgyalások 1926-ban kezdődtek. A Szentszék részéről Francesco Pacelli ügyvéd — Eugenio Pacelli későbbi pápa testvére —, az olasz kormány részéről Domenico Barone államtanácsos dolgozta ki a tervezeteket. A tárgyalók több tucat ülést tartottak, miközben XI. Piusz, Gasparri és Mussolini közvetlenül is ellenőrizte a folyamatot. Barone 1929. januári halála után az olasz oldalon Mussolini személyesen vette át a végső egyeztetések irányítását.

A legnehezebb kérdések közé tartozott a leendő vatikáni terület kiterjedése, a Szentszék szuverenitásának megfogalmazása, az egyházi kinevezések és az állami ellenőrzés viszonya, a katolikus szervezetek helyzete, a házasságjog, az oktatás és a pénzügyi rendezés. A végleges szöveg kompromisszum volt: a Szentszék nem követelte a Pápai Állam helyreállítását, Olaszország pedig elfogadta egy szuverén vatikáni állam létrehozását és az egyházi jogállás kétoldalú rendezését.

Az okmányokat 1929. február 11-én a Lateráni Apostoli Palotában írták alá. Gasparri bíboros XI. Piusz, Mussolini III. Viktor Emánuel nevében járt el. Az olasz parlament 1929 májusában tárgyalta a végrehajtást; a szenátusban több liberális ellenzéki, köztük Benedetto Croce és Francesco Ruffini a rendszer politikai körülményei és az államvallási megoldás miatt ellenezte a paktumokat. Az olasz állam a 810/1929. törvénnyel rendelte el a szerződés, a mellékletek és a konkordátum végrehajtását.

A pápai és királyi ratifikációs okmányokat 1929. június 7-én a Vatikáni Apostoli Palotában cserélték ki. A politikai szerződés és a konkordátum ezen a napon lépett hatályba; ezzel jogilag létrejött a Vatikánvárosi Állam, és hatályát vesztette az 1871-es garanciatörvény.

bélyegkép|A szerződés aláírása

A politikai szerződés

A Szentszék szuverenitása és Vatikánváros létrehozása

A szerződés preambuluma szerint a felek olyan tartós ténybeli és jogi helyzetet kívántak létrehozni, amely biztosítja a Szentszék „abszolút függetlenségét” világméretű küldetésének teljesítésében. A 2. cikk Olaszország részéről a Szentszék nemzetközi szuverenitását annak természetéből, hagyományából és küldetéséből következő tulajdonságként ismerte el. A 3–4. cikk a kijelölt vatikáni területet a Szentszék teljes tulajdonába, kizárólagos és abszolút szuverén hatalma és joghatósága alá helyezte, és kizárta az olasz kormány beavatkozását.

A létrehozott állam mintegy 44 hektáros területe a Szent Péter-bazilikát, a Szent Péter teret, a vatikáni palotákat, kerteket és kapcsolódó épületeket foglalta magában. A Szent Péter tér Vatikánváros része lett, de rendes körülmények között nyitva maradt a nyilvánosság előtt; a tér közrendjének fenntartásában az olasz rendőrség a szerződésben meghatározott határig működhetett. Különleges szertartások alkalmával a Szentszék ideiglenesen korlátozhatta a tér átjárhatóságát.

A szerződés a vatikáni területi államot a Szentszék egyházi és nemzetközi működését szolgáló különleges célú államként határozta meg. A pápai szuverenitás területi biztosítása nem jelentette a 19. századi Pápai Állam helyreállítását: a Szentszék a korábbi állam területi igényeiről lemondott, és elismerte az Olasz Királyságot Rómával mint fővárossal. Olaszország ezzel párhuzamosan elismerte Vatikánvárost a pápa szuverenitása alatt; a 26. cikk a római kérdést véglegesen és visszavonhatatlanul rendezettnek nyilvánította.

Diplomácia, semlegesség és személyi garanciák

A 12. cikk elismerte a Szentszék aktív és passzív követküldési jogát. A Szentszék külföldi diplomáciai képviselőket fogadhatott és saját képviselőket küldhetett; az Olaszország területén működő, Szentszékhez akkreditált követségek a nemzetközi jog szerinti diplomáciai mentességeket élvezték. Olaszország vállalta a Szentszék külföldi levelezésének és a világ püspökei római beutazásának szabadságát, háború idején is.

A 24. cikk értelmében a Szentszék távol marad az államok közötti világi versengésektől és az ilyen tárgyú nemzetközi kongresszusoktól, kivéve, ha a vitában álló felek közösen kérik békeközvetítését. Ugyanakkor fenntartotta erkölcsi és lelki tekintélyének érvényesítését. Vatikánvárost semleges és sérthetetlen területté nyilvánították. Ez a szabály a Szentszék nemzetközi szerepének korlátozása helyett elsősorban a területi állam semlegességét és a pápai diplomácia sajátos békeközvetítő helyzetét rögzítette.

A pápa személyét a szerződés a korabeli monarchikus közjogi nyelv szerint „szentnek és sérthetetlennek” ismerte el. A pápa elleni merényletet és nyilvános sértést az olasz jog a király elleni megfelelő bűncselekményekhez hasonlóan rendelte büntetni. A bíborosok számára különleges rangot és a konklávé zavartalanságát biztosító szabályokat állapítottak meg; a Szentszék központi tisztviselőinek egy része katonai, esküdtszéki és más személyes közszolgálati kötelezettségek alól mentességet kapott.

Közlekedés, hírközlés és igazságügyi együttműködés

Olaszország vállalta Vatikánváros vízellátásának, vasúti kapcsolatának, postai, távíró-, telefon- és rádió-összeköttetésének kiépítését és összehangolását. A megállapodás tette lehetővé a Vatikáni vasút és a vatikáni pályaudvar létrehozását, valamint az önálló postai és távközlési szolgáltatások megszervezését. A Vatikánba irányuló külföldi áruk olasz területen vámmentesen haladhattak át.