bélyegkép|300px|jobbra|A bősi erőmű látképe a felvízcsatornáról A bős–nagymarosi vízlépcső (rövidítve: BNV) – hivatalosan Gabčíkovo–nagymarosi Vízlépcsőrendszer – a Duna magyarországi és szlovákiai közös szakaszának komplex hasznosítására tervezett építmény. A vízlépcső létesítésének célja az energiatermelés, a hajózhatóság biztosítása, az árvízvédelem és területfejlesztés volt. A létesítmény tervezett főbb egységei: a Dunacsún és Dunakiliti mellett létesített két mederzáró duzzasztómű a Körtvélyesi-(Somorjai) víztározóval, a Csallóközön végighúzódó üzemvízcsatorna közepén a bősi erőművel és Nagymaros térségében a nagymarosi vízlépcső, ami végül nem épült meg. A bősi erőmű első ütemét 1986-ban, a nagymarosi erőmű utolsó egységét pedig 1990-ben kellett volna üzembe helyezni. Eredeti formájában végül sosem valósult meg, mivel a magyar kormány a Dunakanyar és a Szigetköz természeti értékeit féltő környezetvédők és civilek tiltakozásának hatására 1989-ben leállította a magyar oldalon az építkezéseket, 1992 májusában pedig felbontotta a szerződést a csehszlovák féllel. A csehszlovák oldalon ezt követően 1992 októberében a bősi erőmű csatornájába (vagyis szlovák területre) terelték a Duna vizének 83%-át. (Azóta is jogtalanul használja azt). Az ügyben a két ország a hágai Nemzetközi Bírósághoz fordult, amely végül 1997-ben mindkét felet elmarasztalta, és kötelezte őket a helyzet államközi szerződésekkel történő rendezésére, amelynek megkötésére 2024-től kezdve merült fel komolyabb kölcsönös szándék. A Nemzetközi Bíróság által a fennállása óta vizsgált 151 eset közül a bős–nagymarosi a leghosszabb ideig rendezetlenül maradt ügy. Az erőmű nyolc darab turbinájának maximális teljesítménye: 720 MW. Átlagosan 8-10 százalékban járul hozzá Szlovákia áramtermeléséhez.Cséfalvay Attila - Lassan, de a megoldás felé tart a bősi erőmű körüli szlovák–magyar vita (Telex.hu, 2024.07.15.)
A vízlépcsőrendszer története A vízlépcsőrendszer története a 20. század harmincas éveiben kezdődött, amikor a Duna-menti országok kormányai foglalkozni kezdtek a Duna hajózhatóságának javításával és azzal, hogy a szabályozás egyúttal vízi energia termelésére is lehetőséget biztosítana. 1956. április 30-án a Kölcsönös Gazdasági Segítségnyújtás Tanácsa határozatot hozott a Duna Pozsonytól a Fekete-tengerig tartó szakaszának komplex hasznosításáról, amelyben már szerepeltek energetikai célú vízlépcsők is. A vízlépcsőrendszer terveit először az 1950-es évek végén dolgozta ki a Mosonyi Emil professzor vezette társaság a BME-n. Ezután a terv többször változott, hol gazdasági, hol ökológiai, hidrobiológiai, hol környezetvédelmi, de legfőképp politikai megfontolások miatt.
Az építkezés kronológiája napjainkig bélyegkép|250px|A nagymarosi gát tervezett helyszíne. Az építkezés félbeszakadt, a tájat utólag rehabilitálták
1963. április 20-án a Magyar Népköztársaság és a Csehszlovák Szocialista Köztársaság kormánybizottságai megállapodást kötöttek arról, hogy közösen beruházási programot dolgoznak ki a Bős–Nagymarosi Vízlépcsőrendszer megépítésére. A beruházás célkitűzései között az áramtermelés, a hajózóút mélységének növelése és az árvízvédelem fejlesztése kapott prioritást, a megállapodás szerint Pozsony alatt, Dunakilitinél gát és egy 60 négyzetkilométer nagyságú tározótó létesül, innen kiágazik egy újonnan épített, 30 kilométer hosszú mesterséges csatorna a csehszlovák területre. A mesterséges csatornán Bősnél csúcserőmű épül, amin keresztül naponta két alkalommal átengedik a vizet áramtermelés céljából. (Melynek következménye, hogy a Duna magyar–szlovák határszakaszán 4-5 méteres árhullám jön létre.) A létrejövő árhullám csillapítására 120 km-rel lejjebb, Nagymarosnál egy másik duzzasztótó létesül, másodlagosan, az itt elhelyezett erőmű is képes lesz, igaz minimális mértékű áramtermelésre. A Duna vízmegosztása Dunakilitinél: 2 százalék a Duna eredeti medrében, 98 százalék a mesterséges csatornába. Az így kialakuló erőműrendszer a két ország energiaigényének 2-3%-át fedezte volna. A két ország kormánya az így kialakult elképzelést 1974. február 14-én jóváhagyta, a megvalósítás érdekében Közös Egyezményes Terv kidolgozásába kezdtek, melyet 1976. május 6-án kormányközi egyezmény rangjára emeltek.
A bős–nagymarosi vízlépcsőrendszer közös építéséről és üzemeltetéséről szóló szerződéskötésre 1977. szeptember 16-án került sor Magyarország és Csehszlovákia között, melyet a magyar fél az 1978. évi 17. sz. törvényerejű rendeletben iktatta jogrendjébe. A szerződéssel együtt került aláírásra az a megállapodás is, hogy az építés során a felek kölcsönös segítséget nyújtanak egymásnak, a megállapodás részletezi a megtermelt árammennyiség egymás közötti megosztását 1989-ig, valamint a megvalósítás ütemtervét, az egymástól átvállalt munkákat. A felek kötelezettséget vállaltak arra is, hogy az energiatermelő berendezéseket 1986 és 1990 között üzembe helyezik. Az építkezés kezdete azonban csúszott az olajválság miatt mindkét országban jelentkező gazdasági problémák miatt, ezért a felek 1981. szeptember 21-én tárgyalásba kezdtek a beruházás halasztásáról. A magyar fél részéről ezeken a tárgyalásokon merült fel először a környezeti hatások tudományos igényű vizsgálatának szükségessége. A felek az 1977-es államközi szerződésben rögzített határidők öt évvel történő eltolásában állapodtak meg, melyet 1983. október 10-én Prágában írtak alá.
Időközben a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága felkérte a Magyar Tudományos Akadémiát a beruházás komplex vizsgálatára. Az Akadémia 1983. december 20-án állásfoglalásában a várható környezeti és gazdasági károk miatt az építkezés jelentős időbeli elhalasztását javasolta, de komoly megfontolásra javasolta az építkezés leállítását is.
Az 1983. október 10-én aláírt szerződésmódosítást az Elnöki Tanács 1984. február 7-én, az 1984/6. törvényerejű rendeletében hirdette ki. Az építkezést Magyarországon állami nagyberuházásként kezdték el, a költségeket a központi költségvetésből, illetve a központi költségvetést terhelő hitelekből fizették. (A hitelek nem terhelték közvetlenül a költségvetést; azokat az erőművekben termelt árammal kívánták törleszteni.)
1984. augusztus 1-jén megalakult a Duna Kör civil szervezet, amely a vízlépcsőrendszer ellen küzdött szamizdat hírlevelekben, nyilvános vitákban, tiltakozó akciókkal, céljuk az emberek felvilágosítása volt a fenyegető környezeti károkról. (1985 decemberében a szervezet alternatív Nobel-díjat kapott tevékenységéért.) 1985-ben a magyar "környezetvédő szervezetek" követelésére és gazdasági nehézségekre hivatkozva a nagymarosi építkezést átmenetileg felfüggesztették, a beruházó a Vízügyi Tudományos Kutatóintézettel elkészíttette a vízlépcsőrendszer hatástanulmányát. 1986. május 28-án a fővállalkozó kivitelező, az Országos Vízügyi Beruházó Vállalat és a Magyar Villamos Művek Tröszt több magánszerződést kötött osztrák vállalatokkal. Az egyik szerződés 5,7 milliárd schilling értékben a Donaukraftwerkét bízta meg a nagymarosi vízerőmű teljes tervezésével és kivitelezésével, a másikban pedig megállapodtak, hogy a nagymarosi erőmű beindulása után 20 éven keresztül exportált elektromos árammal törlesztjük a beruházás költségeit az osztrákoknak. A pénzügyi feltételeket az MNB és a Creditanstalt vezetésével létrehozott osztrák bankkonzorcium biztosította. Ennek a megállapodásnak a végrehajtására a pénzügyminiszter 197/1987(XII.31.) rendeletével létrehozta a GNV Építési Alapot, melynek keretében az MNB a bős–nagymarosi vízlépcsőrendszer állami nagyberuházás megépítésére 37 milliárd forint refinanszírozási hitelt nyújtott a költségvetésnek. bélyegkép|250px|Tüntetés 1989-ben a Bős–Nagymarosi vízlépcsőrendszer felépítése ellen Az események hatására az építkezés ellen tiltakozó akciók jöttek létre, 1988. április 24-én a környezetvédők tiltakozó felvonulást tartottak a Duna-parton (Visegrád és Esztergom között). 1988. szeptember 2–4. között a Duna Kör kezdeményezésére létrejött Duna Konferencia fogalmazta meg az első, tudományosan megalapozottként hirdetett (a közvélemény számára is elérhető) kritikáját a vízlépcsőrendszerről, majd szeptember 12-én az Országház előtt közel 70 ezer fő tüntetett az építkezés leállítása mellett.Sükösd Miklós - Így segít megbuktatni az Orbán-rendszert a magyar történelem legnagyobb tömegtüntetése (HVG, 2025.07.01.) 1988. október 6–7. között több civil szervezet tiltakozása ellenére az Országgyűlés 317 igen szavazattal úgy döntött, hogy az építkezést folytatni kell, sőt 1989. február 6-án a kölcsönös segítségnyújtásról szóló megállapodást is módosították Budapesten: az építési munkák befejezésének határidejét 1994-ben állapították meg (1995 helyett). Sorozatos ellenzéki tiltakozások, valamint népszavazási kezdeményezések után 1989. május 13-án Németh Miklós miniszterelnök javaslatára a kormány felfüggesztette a nagymarosi építkezést, melyet május 24-én a miniszterelnök személyes találkozón közölt Ladislav Adamec csehszlovák miniszterelnökkel, majd közös felülvizsgálatot javasolt a csehszlovák félnek. A május 13-i kormánydöntést az Országgyűlés 1989. június 2-án hagyta jóvá, egyben felhatalmazta a kormányt a további tárgyalások folytatására.
A két ország szakértői közötti tárgyalások 1989. július 15. és július 19. között Budapesten folytatódtak le, ezeken a tárgyalásokon a magyar fél átadta a csehszlovák szakértőknek a vízlépcsőrendszer működtetésének kockázatairól készült dokumentációt. A miniszterelnöki találkozó is Budapesten zajlott le 1989. július 20-án, ahol Németh Miklós bejelentette, hogy a magyar kormány nemcsak a nagymarosi, de a dunakiliti építkezést is felfüggeszti.
1989. június és október között szakértők több csoportja vizsgálta a terveket. Tanulmányt állított össze a massachusettsi egyetem Ökológia csoportja, a Természetvédelmi Világalap szakértőinek csoportja és az MTA ad hoc bizottsága is, és elkészült a képviselők tájékoztatására alakított független bizottság jelentése (az ún. Hardi-jelentés) is. Időközben 1989. augusztus 31-én a csehszlovák miniszterelnök levélben rögzítette országa álláspontját: a magyar építési munkák azonnali folytatását kéri, ellenkező esetre kilátásba helyezte a bősi erőmű üzembe helyezéséhez szükséges munkák csak csehszlovák területen történő megvalósítását, az 1989. október 26-i miniszterelnöki találkozón – bár a magyar fél a közös felülvizsgálat mellett érvelt – a cseh fél bejelentette, hogy megkezdték a C változat (egyoldalú üzembe helyezés) terveinek készítését.
1989. október 31-én az Országgyűlés a Hardi-jelentés alapján úgy döntött, hogy Magyarország véglegesen felhagy a nagymarosi duzzasztó és erőmű építésével, a dunakiliti építkezés folytatását pedig új államközi szerződéshez kötötte. Az országgyűlési javaslat előírta, hogy a szerződésbe ökológiai garanciákat építsenek be. November 30-án a magyar fél képviselői átadták a csehszlovák félnek a megvalósítási szerződés országgyűlési határozatának megfelelően módosító javaslatát. Csehszlovákia erre nem válaszolt, ellenlépésként kilátásba helyezte, hogy ha a dunakiliti építkezést Magyarország nem folytatja, a bősi erőművet Dunát elterelve, kisebb tározóval (ez volt az úgynevezett C változat) akkor is üzembe helyezi.
1990. január 6-án a magyar miniszterelnök levélben összegezte az ország álláspontját: közös felülvizsgálatot szorgalmazott, melynek eredményei alapján a választások utáni új kormányok szerződésmódosításban megállapodást köthetnek. Németh Miklós levelében üdvözölte, hogy a csehszlovákiai bársonyos forradalom után megalakult új kormány 1989 decemberében azonnali hatállyal leállította az egyoldalú üzembe helyezés munkálatait. A munkálatok ellen nemcsak Magyarországon tiltakoztak, hanem 1990. február 3-án Pozsony és Bős között magyar, szlovák és osztrák környezetvédők részvételével tiltakozó élőlánccal demonstráltak az építkezések ellen.