I. Miklós pápa, más néven Nagy Szent Miklós (; Róma, 800 körül vagy a 810-es években – Róma, 867. november 13.) 858. április 24-től haláláig volt Róma püspöke, a katolikus egyház feje és a Pápai Állam uralkodója. A Szentszék mai hivatalos pápalistája szerint a 105. pápa volt. Közvetlen elődje III. Benedek, utóda II. Adorján volt.
A középkori pápaság egyik legjelentősebb alakjaként tartják számon. A „Nagy” melléknevet a katolikus hagyomány kevés pápának adta meg; I. Miklós esetében ez főként annak tulajdonítható, hogy pontifikátusa alatt következetesen védte az egyház egységét, a kánoni rendet, a házasság szentségét és a római szék fellebbviteli tekintélyét.
Pontifikátusa a Karoling Birodalom politikai széttagolódásának, a nyugati püspöki és metropolitai joghatósági vitáknak, a bolgár és morva missziós kérdéseknek, valamint a konstantinápolyi Ignác–Phótiosz vitának az időszakára esett. A katolikus hagyomány őt az egyház egységének és erkölcsi rendjének határozott védelmezőjeként tiszteli, míg a modern történetírás gyakran a pápai központi tekintély megerősödésének egyik döntő állomásaként értékeli.
Neve, számozása és tisztelete A pápát a magyar és nemzetközi szakirodalom általában I. Miklós néven említi, gyakran a Nagy melléknévvel. Latin neve Nicolaus I. A Szentszék hivatalos listája Nicholas I néven, 105. pápaként tartja számon.
A katolikus egyház szentként tiszteli. Ünnepnapja november 13., halálának napja. A korai és középkori szenttisztelet jellegéből következően nem egy újkori értelemben vett formális kanonizációs eljárásról van szó. A korábbi szócikkváltozatban szereplő pontos, 868. május 8-i szentté avatási adat és II. Adorjánhoz kötött formális kánonizáció nem támasztható alá megfelelően a főbb ellenőrzött források alapján.
Származása és egyházi pályája Miklós Rómában született. Apját Theodorusnak hívták; a Magyar Katolikus Lexikon szerint Rómában regionarius, vagyis feltehetően kerületi jegyző volt. A Catholic Encyclopedia és más összefoglalók előkelő római családból származó, jól képzett személyiségként mutatják be.
Fiatalon került a római egyház szolgálatába. II. Szergiusz pápa szubdiakónussá, IV. Leó pápa pedig diakónussá szentelte. A római kúriában szerzett tapasztalatai, jogi és egyházkormányzati ismeretei, valamint személyes tekintélye miatt már pápává választása előtt a római klérus egyik meghatározó alakja volt. III. Benedek pápa mellett fő tanácsadói szerepet töltött be.
A korabeli római egyházi kormányzatban a diakónusok és szubdiakónusok nem csupán liturgikus feladatokat láttak el, hanem a pápai udvar igazgatásában, karitatív szervezeteiben, pénzügyeiben és diplomáciai kapcsolataiban is szerepet kaptak. Miklós későbbi pápai működése részben ebből a kúriai tapasztalatból magyarázható.
Megválasztása III. Benedek pápa 858. április 17-én halt meg. Miklóst 858. április 24-én választották meg, és még ugyanazon a napon felszentelték, illetve beiktatták. A választás idején II. Lajos császár Rómában tartózkodott, és jelen volt az új pápa beiktatásánál.
A császári jelenlét nem jelenti azt, hogy Miklós egyszerűen világi uralkodói akaratból került volna hivatalba. A források szerint megválasztása a római klérus és nép döntésén alapult, de a Karoling korszakban a császári tekintély jelenléte a pápaválasztásoknál politikai tényező maradt. Miklós pontifikátusa később éppen azt mutatta meg, hogy a pápai tekintélyt nem kívánta a császári politikai akaratnak alárendelni.
Pontifikátusa
Az egyház egysége és a pápai primátus I. Miklós pápaságának egyik központi vonása a római szék elsőbbségének következetes érvényesítése volt. A pápa különösen a fellebbviteli jogot, a püspökök és érsekek fegyelmi ügyeiben való római beavatkozást, valamint a házassági és erkölcsi kérdésekben való végső ítélkezést tekintette a pápai hivatal lényegi feladatának.
Miklós pápa számára a római primátus nem személyes hatalmi ambíciót, hanem az egyetemes egyház egységének, a hit tisztaságának és az apostoli hagyomány folytonosságának védelmét jelentette egy olyan korban, amikor a Karoling Birodalom széttöredezésével a helyi egyházi és világi hatalmak gyakran veszélyeztették az egyházi fegyelmet. Ezt a katolikus értelmezést a modern történetírás gyakran a pápai intézmény megerősödésének jogi és politikai folyamataként írja le; a két megközelítés ugyanarra a történeti jelenségre más hangsúlyokkal tekint.
Ez a primátusértelmezés nem pusztán elméleti állásfoglalás volt. Miklós konkrét ügyekben is beavatkozott: Ravenna érsekének ügyében, a frank püspöki kar és Hinkmar reimsi érsek vitáiban, II. Lothár házassági ügyében, valamint a konstantinápolyi patriarchátus körüli konfliktusban. Pontifikátusa ezért fordulópontnak tekinthető abban, ahogyan a római szék a kora középkorban egyetemes fellebbviteli és fegyelmi tekintélyként kezdett fellépni.
János ravennai érsek ügye Pontifikátusának egyik első nagyobb egyházfegyelmi konfliktusa Ravenna érsekével, Jánossal alakult ki. Ravenna korábban is különleges helyzetű egyházi központ volt Itáliában, és érsekei gyakran nagyfokú önállóságra törekedtek. János érseket azzal vádolták, hogy a pápai birtokokon és saját suffraganeus püspökei fölött önkényesen járt el, akadályozta a Rómához való fellebbezést, és jogtalanul követelt pénzt vagy engedelmességet az alárendelt egyháziaktól.
Miklós többször is Rómába idézte az érseket. János nem jelent meg, és a pápa végül zsinati úton lépett fel ellene. 861-ben a római zsinat elítélte, de a konfliktus nem pusztán személyes természetű volt: a kérdés az volt, hogy egy jelentős itáliai érseki szék mennyiben cselekedhet a római püspök felügyeletétől függetlenül.
A ravennai ügy végül János alávetésével zárult. A pápa helyreállította azokat a jogokat és birtokokat, amelyeket sérelmezettnek tekintett, és megerősítette a római szék ellenőrző szerepét. Az eset jól mutatja Miklós pápaságának módszerét: először idézéssel és vizsgálattal próbált eljárni, majd zsinati ítélettel és egyházi büntetéssel érvényesítette döntését.
Rothad soissons-i püspök és Hinkmar reimsi érsek Miklós pápaságának másik jelentős nyugati egyházfegyelmi ügye Hinkmar reimsi érsek és Rothad soissons-i püspök vitája volt. Rothadot a helyi frank egyházi fórumok elítélték, ő azonban Rómához kívánt fellebbezni. Hinkmar és a frank egyházi vezetők egy része nem akarta elismerni, hogy a pápa felülvizsgálhatja a metropolitai és tartományi zsinati döntéseket.
Miklós határozottan ragaszkodott ahhoz, hogy a püspöki ügyekben a római székhez való fellebbezés joga fennáll. Végül elérte Rothad visszahelyezését, és ezzel fontos precedenst teremtett a pápai fellebbviteli jog nyugati érvényesítésében.
Az ügy nem pusztán két egyházi személy konfliktusa volt. A háttérben az a kérdés állt, hogy a Karoling területeken a helyi metropoliták és tartományi zsinatok mennyiben dönthetnek véglegesen, illetve mikor és hogyan avatkozhat be a római püspök. Miklós álláspontja a pápai fellebbviteli jog megerősödésének fontos állomása lett.
Hamburg–Bréma és az északi misszió Miklós támogatta az északi missziókat is. Megerősítette a Hamburg és Bréma egyházmegyéinek összekapcsolását, és Szent Oszkárt, illetve utódait pápai legátusi feladattal erősítette meg a dánok, svédek és északi szlávok térítésében.
Ez a döntés a skandináv és északi szláv missziók szervezeti alapját erősítette. A 9. századi északi térítések lassú, törékeny és gyakran politikai viszontagságoktól függő folyamatok voltak. Miklós döntései azt mutatják, hogy a pápa nemcsak a nyugati egyház belső fegyelmével foglalkozott, hanem a latin kereszténység határterületeinek missziós szervezésével is.
A házasság szentségének védelme I. Miklós pontifikátusának egyik legfontosabb erkölcsi és kánonjogi kérdése a keresztény házasság szentségi és felbonthatatlan jellegének védelme volt. A pápa szerint a törvényesen megkötött házasságot nem lehetett félretenni dinasztikus, politikai vagy személyes érdekből.
Egyik korai ügye Ingiltrud, Boso gróf feleségének esete volt, aki elhagyta férjét. Miklós a frank és itáliai püspökökön keresztül próbálta visszatérésre bírni, majd a milánói zsinaton egyházi büntetéssel sújtották. A forrásokban előforduló, erősen minősítő kifejezések helyett enciklopédikusan az állapítható meg, hogy a pápa a házassági kötelék megsértését és a nyilvános botrányt kívánta rendezni.
Miklós legjelentősebb házassági ügye II. Lothár lotaringiai király válási kísérlete volt. Lothár törvényes feleségét, Theutbergát el akarta taszítani, hogy Waldradával fennálló kapcsolatát házasságként ismertesse el és gyermekei helyzetét rendezze. Az ügy dinasztikus, politikai és egyházfegyelmi jelentőséggel egyaránt bírt.
862-ben az aacheni zsinat támogatta Lothár kívánságát. 863-ban a metzi zsinaton a pápai legátusok is elfogadták a király álláspontját, ám Miklós úgy ítélte meg, hogy a döntés szabálytalan és részrehajló volt. A lateráni zsinaton semmissé nyilvánította a metzi határozatokat, és letette, illetve kiközösítette Günther kölni és Theotgaud trieri érsekeket, akik a király ügyét támogatták.
Lothár és támogatói erős politikai nyomást gyakoroltak a pápára. II. Lajos császár is fellépett a két érsek érdekében, és Rómában feszült helyzet alakult ki. Miklós azonban nem vonta vissza döntését. A pápa álláspontja végül hozzájárult ahhoz, hogy Lothár nem tudta egyházi jóváhagyással érvényesíteni válását és új házasságát.
Az ügy jelentősége messze túlmutatott egy uralkodói házassági vitán. Miklós pápa következetesen védelmezte a keresztény házasság szentségi és felbonthatatlan jellegét, szemben a korabeli dinasztikus és politikai érdekekkel. Ezzel nem csupán egy királyi házassági ügyben döntött, hanem az egész egyház számára alapvető erkölcsi tanítást erősített meg.
A 863-as római zsinat 863 áprilisában Miklós római zsinatot tartott, amely több nagy ügyet is érintett. A zsinat elítélte a metzi döntéseket Lothár házassági ügyében, fegyelmi intézkedéseket hozott a kölni és trieri érsekekkel szemben, valamint a konstantinápolyi vitában is állást foglalt.
Ugyanezen zsinaton Miklós kimondta Phótiosz elítélését és kiközösítését. A római álláspont szerint Ignác konstantinápolyi pátriárkát szabálytalanul mozdították el, Phótiosz pedig nem kánoni úton került a pátriárkai székbe.
A 863-as zsinat ezért egyszerre volt nyugati fegyelmi és keleti joghatósági jelentőségű esemény. Miklós számára a közös alapelv a római szék végső egyházi ítélkezési tekintélye volt: ezt érvényesítette Lothár ügyében, a frank érsekekkel szemben és Phótiosz esetében is.
A Phótiosz-vita és Bizánc A konstantinápolyi vita 858-ban kezdődött, amikor III. Mikhaél bizánci császár uralkodása alatt Ignác pátriárkát eltávolították, és helyére a kiváló műveltségű világi tudóst, Phótioszt emelték, akit nagyon rövid idő alatt vezettek végig az egyházi rendfokozatokon.
Miklós először legátusokat küldött Konstantinápolyba. A 861-es konstantinápolyi zsinaton a pápai követek elfogadták Phótiosz helyzetét, de Miklós később úgy ítélte meg, hogy túllépték megbízatásukat. 862-ben elutasította döntésüket, majd a 863-as római zsinaton kiközösítette Phótioszt és megerősítette Ignác jogait.
Miklós pápa a konstantinápolyi eseményekben nem a bizánci rítus ellen lépett fel, hanem a kánoni rend és a törvényes pátriárka, Ignác védelmében. A római álláspont szerint Phótiosz világi személyként, gyors egymásutánban történő felszentelése sérüléseket okozott az egyházi rendben, Ignác eltávolítása pedig nem felelt meg az egyházi jog követelményeinek.
A bizánci fél ezt a római beavatkozást joghatósági túlterjeszkedésnek tekintette. A konfliktus tovább mélyült a bolgár egyház hovatartozásának kérdésével, valamint a latin és görög egyházfegyelmi és liturgikus szokások különbségeivel. 867-ben Phótiosz konstantinápolyi zsinatot tartott, amely Miklóst elítélte.