II. Adorján pápa, más néven II. Hadrián vagy II. Adrián (; Róma, 792 körül – Róma, 872. december 14.) 867. december 14-től haláláig volt Róma püspöke, a katolikus egyház feje és a Pápai Állam uralkodója. A Szentszék mai hivatalos pápalistája szerint a 106. pápa volt. Közvetlen elődje I. Miklós, utóda VIII. János volt.
Pontifikátusa a Karoling Birodalom felbomlásának, a nyugati frank uralkodóház belső vitáinak, a római arisztokrata csoportok küzdelmeinek és a konstantinápolyi egyházpolitikai válságnak az időszakára esett. Főbb ügyei közé tartozott II. Lothár lotaringiai király házassági vitájának folytatása, a püspöki fellebbezési jog védelme Hinkmar reimsi érsekkel szemben, Phótiosz elítélése, a 869–870-es konstantinápolyi zsinat ügye, valamint Cirill és Metód szláv missziójának római támogatása.
Neve, számozása és dátumai A magyar történeti és egyházi szakirodalomban neve Adorján, Adrián és Hadrián alakban is előfordul. Latin neve Hadrianus, amely a pápai név hagyományos latin formája. A modern magyar katolikus lexikográfiában az Adorján alak használata elterjedt.
A Szentszék hivatalos pápalistája II. Adorjánt a 106. pápaként tartja számon, pontifikátusa kezdetét 867. december 14-re, végét pedig óvatosabban „872 novemberére vagy decemberére” teszi. A Magyar Katolikus Lexikon és több hagyományos összefoglaló 872. december 14-ét adja meg halála napjaként. A szócikk az infoboxban ezt a hagyományos dátumot követi, de a források eltérő pontosságát figyelembe kell venni.
Származása és korai élete Adorján Rómában született, előkelő római családban. A források szerint családjából korábban már két pápa is származott: IV. István és II. Szergiusz. A régebbi számozások és források miatt IV. István neve egyes angol nyelvű összefoglalókban V. Istvánként is megjelenhet, ami a középkori István nevű pápák számozásának ingadozásából adódik.
Adorján még pappá szentelése előtt házasságot kötött, és egy leánya született. Ez a 9. századi egyházi viszonyok között nem tekinthető példátlannak, mivel a latin egyház fegyelmi gyakorlata a későbbi középkorban vált egységesebbé és szigorúbbá a klerikusi nőtlenség kérdésében. A róla szóló főbb források nem botrányként, hanem életrajzi adatként említik korábbi házasságát.
842-ben a római San Marco-bazilika bíboros-presbiterévé nevezték ki. A pápai udvarban és a római egyházi kormányzatban fontos feladatokat látott el, és jámborsága, mérsékelt személyisége, valamint segítőkészsége miatt tekintélyes klerikusnak számított. A pápai tisztséget már korábban is felajánlották neki: a hagyomány szerint 855-ben és 858-ban is szóba került megválasztása, de mindkét alkalommal visszautasította a tisztséget.
Megválasztása I. Miklós halála után a római klérus és nép Adorjánt választotta pápává. A választáskor már idős ember volt, körülbelül hetvenöt éves. A források szerint ezúttal is vonakodott elfogadni a pápai méltóságot, végül azonban engedett a római egyház kérésének.
A pontifikátus kezdetét a Szentszék hivatalos listája 867. december 14-re teszi. A New Catholic Encyclopedia szerint felszentelése ugyanezen a napon történt, miután II. Lajos császár jóváhagyta megválasztását. Ez jól mutatja a 9. századi pápaválasztások kettős természetét: a római klérus és nép választotta meg a pápát, de a Karoling császári hatalom politikai jóváhagyása továbbra is jelentős tényező maradt.
Adorján elődje, I. Miklós erőteljesen érvényesítette a pápai tekintélyt mind Nyugaton, mind Keleten. Az új pápa ugyan általában igyekezett folytatni ezt az irányt, de idős kora, békülékenyebb alkata és a bonyolult politikai környezet miatt mozgástere szűkebb volt.
Pontifikátusa
Róma és a pápai udvar belső helyzete Adorján pontifikátusának elején Rómában továbbra is erős volt az arisztokrata családok befolyása. A pápai udvar működésében különösen nagy szerepet játszott Anastasius Bibliotecarius, a római egyház könyvtárosa és egyik legjelentősebb latin műveltségű tisztviselője. Anastasius korábban ellenpápai szerepben is feltűnt, később azonban a pápai kancellária és a görög–latin egyházi kapcsolatok egyik fontos alakja lett.
A pápa személyes életét súlyos tragédia érte. Anastasius egyik közeli rokona, Eleutherius 868-ban elrabolta Adorján leányát, majd meggyilkolta őt és anyját, vagyis a pápa korábbi feleségét. Eleutheriust kivégezték. Anastasiust, akit a történeti források egy része legalább közvetett felelősséggel gyanúsított, Adorján egy időre súlyos egyházi büntetésekkel sújtotta, később azonban ismét szerepet kapott az egyházi ügyekben.
Ez az ügy nem önmagában családi tragédia volt, hanem a római pápai udvart körülvevő hatalmi viszonyok bizonytalanságára is rávilágít. A 9. század második felében a pápaságnak egyszerre kellett érvényesítenie lelki és joghatósági tekintélyét, miközben Rómában a helyi nemesi csoportok, Itáliában pedig a frank és lombard eredetű hatalmi tényezők is befolyásolni igyekeztek döntéseit.
II. Lothár házassági ügye Adorján egyik első jelentős örökölt ügye II. Lothár lotaringiai király házassági vitája volt. Lothár törvényes felesége, Teutberga helyett Waldradával kívánta rendezni dinasztikus és családi helyzetét. Az ügy már I. Miklós alatt is súlyos egyházi és politikai konfliktust váltott ki, mivel a király a pápai jóváhagyás nélküli válással és újraházasodással az egyházi fegyelembe ütközött.
Adorján nem hagyta jóvá egyszerűen Lothár válását. A Monte Cassinoban lezajlott találkozón a királyt visszafogadta az egyházi közösségbe, de ennek feltétele volt, hogy Lothár nyilvános esküt tegyen: a pápai tilalom óta nem élt együtt Waldradával, visszafogadja törvényes feleségét, Teutbergát, és aláveti magát a római szék végső döntésének.
Lothár 869-ben meghalt, mielőtt az ügy véglegesen rendeződhetett volna. Halála után Lotaringia öröklése körül újabb politikai feszültség alakult ki. Adorján II. Lajos császár igényeit támogatta, de Kopasz Károly és Német Lajos 870-ben a merseni szerződésben felosztották egymás között Lothár országát. A pápa tiltakozása és közvetítői kísérlete nem tudta megakadályozni a frank uralkodók megállapodását.
Kapcsolata a frank uralkodókkal Adorjánnak a frank uralkodóház ügyeiben többször is állást kellett foglalnia. II. Lajos császárhoz fűződő kapcsolata különösen fontos volt, mert Itália védelme és a pápai állam biztonsága nagyrészt a császári hatalom támogatásától függött. A pápaság azonban ebben az időszakban egyre nehezebben tudta érdekeit érvényesíteni a széthúzó Karoling uralkodókkal szemben.
A pápa fellépett Kopasz Károly fiának, Karlomannak az ügyében is, és több alkalommal igyekezett közvetítőként eljárni a dinasztikus és egyházi fegyelmi vitákban. Ugyanakkor a nyugati frank királyi udvar és a nagy tekintélyű reimsi érsekség nem mindig fogadta el a római beavatkozást. Ez a feszültség különösen Hinkmar reimsi érsek és Hinkmar laoni püspök ügyében vált nyilvánvalóvá.
Hinkmar reimsi érsek és a püspöki fellebbezések Adorján fontos szerepet tulajdonított annak, hogy a püspököknek joguk legyen a pápai székhez fellebbezni. Ezt az elvet Hinkmar reimsi érsekkel szemben is védelmezte, aki a frank egyház egyik legbefolyásosabb főpapja és kánonjogásza volt.
A vita egyik fontos eleme Hinkmar laoni püspök ügye volt. A laoni püspök, aki a reimsi érsek rokona és suffraganeusa volt, konfliktusba került metropolitájával és Kopasz Károllyal. Amikor letették hivatalából, Rómához fordult. Adorján nem hagyta jóvá letételét, és nem nevezett ki utódot a laoni székre.
Az ügy jól mutatja a 9. századi nyugati egyházkormányzat egyik központi kérdését: a metropolitai joghatóság és a pápai fellebbezési jog viszonyát. Adorján álláspontja a római székhez való fellebbezés lehetőségét erősítette, de a gyakorlatban a frank királyi hatalom és a helyi egyházi vezetők ellenállása korlátozta ennek érvényesítését.
A Phótiosz-vita és a konstantinápolyi zsinat Adorján pontifikátusának legfontosabb keleti egyházpolitikai kérdése a Phótiosz körüli vita volt. A konfliktus még I. Miklós idején éleződött ki, amikor Phótioszt Ignác leváltása után konstantinápolyi pátriárkává tették. Róma ezt az eljárást szabálytalannak tekintette, és I. Miklós elítélte Phótioszt.
867-ben I. Baszileiosz került a bizánci trónra. Az új császár megváltoztatta elődje egyházpolitikai irányát: Phótioszt eltávolították, Ignácot pedig visszahelyezték a konstantinápolyi pátriárkai székbe. A kérdés rendezésére 869 júniusában római zsinat ítélte el Phótioszt, majd Adorján három legátust küldött Konstantinápolyba, hogy nevében vegyenek részt a zsinaton.
A negyedik konstantinápolyi zsinat 869. október 5-én nyílt meg a Hagia Szophiában, és 870. február 28-án fejeződött be. A katolikus egyház hagyományában ez a zsinat a nyolcadik egyetemes zsinat. A keleti ortodox egyházak ezzel szemben nem ezt, hanem a későbbi, 879–880-as zsinatot tekintik mérvadónak Phótiosz ügyében, ezért a zsinat egyetemes státusza az egyháztörténetben felekezeti értelmezéstől is függ.
A zsinat elítélte és letette Phótioszt, megerősítette Ignác pátriárka helyzetét, valamint több fegyelmi kánont fogadott el. A római legátusok a pápai jóváhagyás fenntartásával írták alá az aktákat. A zsinat egyik jelentős következménye az volt, hogy Róma a patriarchátusok rangsorában elismerte Konstantinápoly második helyét, közvetlenül Róma után.
Bulgária egyházi hovatartozása A konstantinápolyi zsinattal összefüggésben fontos kérdéssé vált Bulgária egyházi hovatartozása is. Borisz bolgár uralkodó a 860-as években a kereszténység felvétele után Róma és Konstantinápoly között igyekezett olyan megoldást találni, amely a bolgár egyház számára nagyobb önállóságot biztosíthatott.
Adorján elődje, I. Miklós pápa politikáját folytatva Róma igényét képviselte Bulgária egyházi felügyeletére. A gyakorlatban azonban Konstantinápoly bizonyult eredményesebbnek. Ignác pátriárka elfogadta a bolgár uralkodó közeledését, és Bulgária végül a konstantinápolyi patriarchátus joghatósága alá került. Adorján ezt nem tudta megakadályozni, és ez a római diplomácia egyik jelentős kudarca volt pontifikátusa alatt.
Bulgária ügye nem pusztán liturgikus vagy missziós kérdés volt, hanem a Balkán feletti egyházi joghatóság és politikai befolyás kérdése is. A római és konstantinápolyi igények ütközése a későbbi kelet–nyugati egyházi feszültségek egyik előzménye lett.
Cirill, Metód és a szláv liturgia Adorján pápaságának egyik maradandó jelentőségű döntése Cirill és Metód missziójához kapcsolódott. A két tesszalonikéi testvér a szláv népek körében végzett missziós munkát, és a liturgikus, valamint bibliai szövegek szláv nyelvre fordításával új utat nyitott a keresztény igehirdetésben.
A testvérek Rómába érkezése után Adorján jóváhagyta a szláv könyveket és a szláv liturgikus nyelv használatát. A hagyomány szerint a szláv könyveket a Santa Maria Maggiore templomban helyezték el, és Rómában több templomban is szláv nyelvű liturgiát végeztek.
Cirill Rómában halt meg 869. február 14-én, és a Szent Kelemen-bazilikában temették el. Metód később püspöki, illetve érseki megbízatást kapott Pannónia és Morvaország missziós területéhez kapcsolódva; a források szerint Adorján pápai legátusi feladattal is megbízta.
A szláv liturgia engedélyezése hosszú távon jelentős hatást gyakorolt Közép- és Kelet-Európa keresztény kultúrájára. Adorján ebben az ügyben nem egyszerűen nyelvi kivételt tett, hanem olyan missziós gyakorlatot támogatott, amely a helyi nyelvet az evangelizáció és a liturgikus műveltség eszközévé tette. Ez a döntés különösen fontos Morvaország, Pannónia és a későbbi szláv keresztény írásbeliség történetében.
Halála II. Adorján 872. december 14-én halt meg Rómában a Magyar Katolikus Lexikon és több hagyományos összefoglaló szerint. A Szentszék hivatalos listája óvatosabban 872 novemberét vagy decemberét jelöli meg pontifikátusa végének. Utóda VIII. János lett.