V. (VI.) István pápa

V. István pápa (régebbi számozás szerint VI. István; vagy ; Róma, ismeretlen időpontban – Róma, 891. szeptember 14.) 885 szeptemberétől haláláig volt Róma püspöke, a katolikus egyház feje és a Pápai Állam uralkodója. A Szentszék mai hivatalos pápalistája szerint a 110. pápa volt; közvetlen elődje III. Adorján, utóda pedig Formózusz volt.

Pontifikátusa a Karoling Birodalom felbomlásának utolsó szakaszára, az itáliai hatalmi viszonyok átrendeződésére, a dél-itáliai szaracén támadások időszakára és a Konstantinápolyhoz fűződő egyházi kapcsolatok bizonytalan korszakára esett. István működésének fő vonásai közé tartozott a római szegények támogatása a súlyos éhínség idején, a pápai tekintély érvényesítése püspöki ügyekben, a Phótiosz körüli vitában folytatott római politika folytatása, valamint az a kényszerű itáliai szövetségpolitika, amely 891-ben III. Guido spoletói herceg császárrá koronázásához vezetett.

Neve és számozása A pápa neve a régebbi szakirodalomban gyakran „(V.) VI. István” alakban fordul elő. Ennek oka az István nevű pápák számozásának történeti ingadozása: a 752-ben megválasztott, de felszentelése előtt meghalt Istvánt egyes régebbi listák beszámították, mások nem. A mai vatikáni lista a 885–891 között uralkodó pápát V. István néven tartja számon, a régebbi, egy számmal eltolódó rendszerben azonban VI. Istvánként szerepelt.

A magyar szakirodalomban és az enciklopédikus gyakorlatban ezért indokolt a kettős jelölés használata: „V. (VI.) István pápa”. A szócikkben a mai hivatalos számozást követve a V. István alak szerepel első helyen.

Származása és egyházi pályája István Rómában született, előkelő római családban. Születési ideje nem ismert. Apját Hadrianusnak nevezték, aki a római arisztokráciához tartozott. A későbbi pápa neveltetéséről a források azt közlik, hogy apja rokonára, Zakariás püspökre bízta, aki a Szentszék könyvtárosaként működött. Ez a környezet István számára közvetlen kapcsolatot jelentett a lateráni adminisztrációval, az egyházi műveltséggel és a pápai hivatal írásbeliségével.

Egyházi pályájának fontos állomása volt, hogy I. Marinusz pápa a római Santi Quattro Coronati címtemplom bíboros-presbiterévé nevezte ki. A korabeli római egyházban ez a tisztség jelentős tekintélyt adott viselőjének, és Istvánt a pápai udvar, valamint a római klérus ismert tagjai közé emelte. A róla szóló egyháztörténeti hagyomány jámborságát és igazgatási tapasztalatát emeli ki mint megválasztásának fontos okát.

Megválasztása István elődje, III. Adorján 885-ben halt meg, miközben Kövér Károly császár hívására a Wormsba összehívott birodalmi gyűlésre tartott. A római klérus és a város vezető körei Istvánt választották utódjául. A pontos dátumok tekintetében a források nem teljesen egységesek: a Britannica május 17-i választást és július 15-i felszentelést említ, míg a Szentszék hivatalos listája a pontifikátus kezdetét 885 szeptemberére teszi, a Catholic Encyclopedia pedig szeptemberi felszentelésről ír.

A választás körül politikai feszültség alakult ki. Kövér Károly császár nem fogadta el azonnal a rómaiak döntését, mivel a pápaválasztás az ő előzetes megerősítése nélkül történt. Követet küldött Rómába, hogy vizsgálja ki a választás körülményeit. Amikor azonban világossá vált, hogy Istvánt széles körű és szabályos római támogatással választották meg, a császár végül tudomásul vette a helyzetet.

Az ügy jól mutatja a 9. század végi pápaság egyik alapvető feszültségét: a római klérus és nép választási jogát a Karoling császárok politikai felügyeleti igénye korlátozta, miközben az itáliai katonai és politikai helyzet a pápaság számára gyors döntéseket tett szükségessé.

Pontifikátusa

Itália és a pápai állam helyzete István pápaságának idején Itália politikailag széttagolt volt. A Karoling Birodalom egysége megszűnőben volt, a félszigeten pedig egymással versengő frank, longobárd és helyi arisztokrata érdekcsoportok küzdöttek. A pápai állam biztonságát délről a szaracén portyák, belülről pedig a közép-itáliai hatalmi csoportok versengése veszélyeztette.

Kövér Károly 887-es bukása után István olyan nyugati uralkodót keresett, aki képes lehetett volna rendet teremteni Itáliában és megvédeni a pápai területeket. A pápa először Karintiai Arnulf keleti frank királyhoz fordult, de Arnulf más katonai és politikai ügyek miatt ekkor nem tudott Itáliába vonulni. A pápaság így egyre inkább a közép-itáliai hatalmi tényezők, mindenekelőtt a Spoletói Hercegség felé kényszerült fordulni.

Éhínség és karitatív intézkedések István pontifikátusa alatt Rómát súlyos éhínség sújtotta. A források a gabonahiányt aszállyal és sáskajárással hozzák összefüggésbe. A pápai kincstár ekkorra kimerült, ezért István saját családi vagyonát használta fel a város szegényeinek megsegítésére, foglyok kiváltására és templomok helyreállítására.

A római népesség ellátása a 9. század végi pápaság számára nem pusztán karitatív, hanem kormányzati feladat is volt. István segélyezési intézkedései azt jelzik, hogy a pápa a császári és bizánci segítség bizonytalansága idején saját erőforrásaira és a római egyházi intézményrendszerre támaszkodott. A források ezért elsősorban nem nagy reformerként, hanem válsághelyzetben cselekvő, lelkipásztori kötelességeit komolyan vevő pápaként ábrázolják.

Kapcsolata Bizánccal és Phótiosz ügye István keleti politikájának központi kérdése a Phótiosz körüli vita volt. Phótiosz konstantinápolyi pátriárka korábbi és újbóli hivatalba kerülése hosszú ideje vitát váltott ki Róma és Konstantinápoly között. István ebben a kérdésben elődei, különösen I. Miklós pápa vonalát folytatta: nem ismerte el Phótiosz helyzetét, és a bizánci császári udvarnál is fellépett ellene.

I. Baszileiosz halála után István VI. León császárhoz fordult. León uralkodása elején eltávolította Phótioszt a konstantinápolyi pátriárkai székből, ami átmenetileg összhangba került a római állásponttal. István ugyanakkor nemcsak egyházpolitikai kérdésekben kereste Bizánc támogatását: leveleiben hadihajókat és katonai segítséget is kért a szaracén támadások elhárítására. Ennek a kérésnek azonban nem lett ismert, tartós katonai eredménye.

A Phótiosz-ügyben István álláspontját a kor viszonyai között kell értelmezni. Nem önálló dogmatikai újításról volt szó, hanem a római szék joghatósági és fegyelmi igényének következetes fenntartásáról egy olyan vitában, amelyben a bizánci császári politika, a konstantinápolyi patriarchátus és a római pápaság érdekei egyszerre jelentek meg.

Nagymorvaország és a szláv liturgia István pontifikátusa egybeesett Metód morvaországi érsek halálával. Metód 885-ben hunyt el, és tanítványát, Gorazdot jelölte utódjául. A morva egyházban ekkor feszült viszony alakult ki a Metód-tanítványok, a szláv nyelvű liturgikus hagyomány és a latin rítust támogató frank-német egyházi csoportok között.

A pápa Szvatopluk morva fejedelemhez és a morva egyházi ügyekben eljáró követeihez intézett rendelkezéseiben a szláv nyelvű liturgikus gyakorlatot nem engedélyezte a közösségi istentisztelet rendes nyelveként. A szláv nyelv használatát a tanításra, az igehirdetésre és a szentírási szövegek magyarázatára korlátozta. Ezzel a római döntés a morva egyház latin irányú rendezésének kedvezett, és hozzájárult ahhoz, hogy Metód tanítványainak jelentős része elhagyja Morvaországot.

A szláv liturgia tilalma nem pusztán nyelvi vagy liturgikus kérdés volt. A 9. századi közép-európai missziókban a liturgikus nyelv a joghatóság, a politikai befolyás és az egyházi identitás kérdésével is összekapcsolódott. A Metód-tanítványok későbbi balkáni működése jelentős szerepet játszott a szláv írásbeliség és az ószláv egyházi kultúra továbbélésében, különösen Bulgáriában és a bizánci rítusú szláv kereszténységben.

Nyugati uralkodók és püspöki ügyek István több nyugati politikai és egyházi ügyben is fellépett. Elismerte Vak Lajost Provence királyának, ami a Karoling örökség felbomlása utáni dél-frank hatalmi viszonyok rendezésében bírt jelentőséggel.

Püspöki ügyekben is érvényesítette a római szék tekintélyét. Amikor Aurelianus, Lyon érseke nem volt hajlandó felszentelni a szabályosan megválasztott Teutbold langres-i püspököt, István maga végezte el a felszentelést. Fellépett továbbá a Bordeaux-i és a ravennai érsek önkényesnek minősített eljárásaival szemben is.

A források arról is tudósítanak, hogy István angol zarándokokat és követeket fogadott Rómában, akik Péter-fillért hoztak. Ez a hír a 9. század végi római egyház nemzetközi kapcsolatrendszerére utal: a pápaság politikailag szorult helyzetben volt ugyan, de a nyugati keresztény világ zarándok- és adományhálózata továbbra is Rómához kötődött.

III. Guido császárrá koronázása A Karoling hatalom gyengülése és Arnulf távolmaradása miatt István végül III. Guido spoletói herceggel keresett együttműködést. A pápa politikai-védnöki kapcsolat kifejezéseként „fiává” fogadta Guidót, majd 891-ben császárrá koronázta. A szakirodalom ezt a lépést általában kényszerű politikai alkalmazkodásként értelmezi: a pápa számára Guido közelsége és katonai ereje egyszerre jelentett védelmet és nyomást.

Guido császárrá koronázása nem oldotta meg a pápai állam biztonsági problémáit. Inkább azt jelezte, hogy a pápaság a 9. század végén már nem támaszkodhatott egyértelműen a Karoling császári hatalomra. A római széknek a helyi itáliai hatalmi tényezők között kellett egyensúlyoznia, ami a következő pápák, különösen Formózusz pontifikátusa alatt is meghatározó maradt.

Halála és temetése István 891. szeptember 14-én halt meg Rómában. A Szent Péter-bazilika portikuszában temették el. Utóda, Formózusz, 891. október 6-án kezdte meg pontifikátusát a Szentszék hivatalos listája szerint.

Halálával egy átmeneti, de válságokkal terhelt pontifikátus zárult le. István nem tartozik a középkori pápaság nagy reformpápái közé, de működése jól mutatja a 9. század végi római egyház nehéz helyzetét: egyszerre kellett kezelnie az éhínséget, a katonai fenyegetést, a Karoling hatalom összeomlását, a bizánci kapcsolatok bizonytalanságát és a közép-európai missziós területek feletti joghatósági vitákat.

Történeti megítélése István pápaságát a történetírás többnyire válságkezelő pontifikátusként értékeli. Egyházfőként nem kötődik hozzá jelentős dogmatikai újítás vagy nagy egyházszervezeti reform, de több ügyben is következetesen érvényesítette a római szék fegyelmi és joghatósági igényét. Karitatív tevékenységét a róla szóló nyugati egyháztörténeti hagyomány különösen kedvezően ítélte meg.

Keleti politikája a Phótiosz-vita római szempontú folytatását jelentette. Morvaországi döntései viszont a későbbi történeti értékelésekben vitatottabbak, mivel a szláv nyelvű liturgia korlátozása a Metód-féle misszió római támogatásának visszaszorulását eredményezte. A modern szakirodalom ezt a lépést nem egyszerűen vallási, hanem egyházpolitikai és hatalmi összefüggésben értelmezi.

Itáliai politikájában István mozgástere szűk volt. Guido császárrá koronázása egyszerre mutatta a pápai koronázási tekintély fennmaradását és a pápaság kiszolgáltatottságát a közép-itáliai fejedelmi hatalomnak. A következő évek eseményei, köztük Formózusz pápasága és a spoletói párt befolyása, világossá tették, hogy István döntései nem zárták le, hanem csak ideiglenesen kezelték az itáliai hatalmi válságot.

Fennmaradt levelei és forrásai Istvántól nem maradt fenn önálló teológiai mű a szó későbbi értelmében. Ismert írásai elsősorban pápai levelek és kormányzati rendelkezések, amelyek egyházi fegyelmi ügyekkel, morvaországi kérdésekkel, a konstantinápolyi vitával és a pápai diplomácia gyakorlati ügyeivel kapcsolatosak. Leveleinek és töredékeinek kiadásai megtalálhatók a Patrologia Latina 129. kötetében, valamint a Monumenta Germaniae Historica levélkiadásaiban.

Online latin szövegkiadásként használható a Documenta Catholica Omnia Istvánnak tulajdonított dokumentumokat tartalmazó gyűjtése is.

Jegyzetek

Források

További irodalom

Kapcsolódó szócikkek Római pápák listája I. Phótiosz konstantinápolyi pátriárka