A második kínai–japán háború (1937. július 7. – 1945. szeptember 9.) a Kínai Köztársaság és a Japán Birodalom közötti totális katonai konfliktus volt. A két hatalom Mandzsúria 1931-es japán megszállása óta harcolt egymás ellen a határvidéken, ám 1937-től ez már teljes háborúvá szélesedett. A konfliktus Japán 20. század eleje óta folytatott imperialista politikájára vezethető vissza, amelynek célja az volt, hogy Kínát politikailag és katonailag az uralma alá hajtsa, hogy az ott található fontos nyersanyaglelőhelyeket, a hatalmas munkaerőt és élelmiszerkészletet biztosítsa a maga számára. Ezzel együtt a kínai nacionalizmus erősödése és az önrendelkezési joghoz való feltétlen ragaszkodás is szította a háború tüzét. 1931-ben, a mukdeni incidens után Japán Mandzsúriában létrehozta Mandzsukuo bábállamát. 1932-ben, városában sor került a január 28-i incidensre, amelynek vége a város demilitarizálása lett. Az utolsó incidens a Marco Polo hídnál történt, ahol a japán hadsereg nagy erőkkel támadást indított, miután egy japán katona rövid időre eltűnt. Az esemény a háború ürügye lett.
Kína nem egyedül nézett szembe a japán csapatokkal. 1937 és 1941 között Németország, 1938 és 1940 között a Szovjetunió és a háború hátralévő részében az Amerikai Egyesült Államok támogatta katonailag. Kína ennek ellenére nem jelentett nagy akadályt a Japán Birodalmi Hadseregnek, és pár hónapon belül elesett a főváros, is, ahol hat héten át tartó mészárlást rendeztek (ún. nankingi mészárlás). A kínai erők a gyérebben lakott belső területekre szorultak vissza, és a háború végéig kitartottak. Japán kapitulációja után a Kínában lévő japán csapatok is megadták magukat, hivatalosan 1945. szeptember 9-én, ezzel pedig lezárult az ázsiai kontinens legnagyobb huszadik századi háborúja.
Elnevezések Kínában ez az esemény leginkább a Japán-ellenes háború (egyszerűsített kínai: 抗日战争, tradicionális kínai: 抗日戰爭, pinjin: kàngrìzhànzhēng, magyaros átírás: kangzsicsancseng), valamint nyolcéves ellenállási háború (egyszerűsített kínai: 八年抗战, tradicionális kínai: 八年抗戰, pinjin: bāniànkàngzhàn, magyaros átírás: baniankangcsan) vagy egyszerűen ellenállási háború (egyszerűsített kínai: 抗战, tradicionális kínai: 抗戰, pinjin: kàngzhàn, magyaros átírás: kangcsan), esetleg második kínai–japán háború (egyszerűsített kínai: 第二次中日战争, tradicionális kínai: 第二次中日戰爭) néven ismert.
Japánban manapság főleg a elnevezést használják, annak semleges volta miatt. Amikor a háború kitört 1937 júliusában, a japán kormányzat az elnevezést használta. Később, a sanghaji csata után a kifejezés vált használttá.
Japán kormánya az incidens kifejezést több okból is alkalmazta. Egyrészt nem történt hadüzenetváltás a két fél között, leginkább azért, mert attól féltek, hogy ez esetben a nyugati hatalmak (főleg az Amerikai Egyesült Államok és az Egyesült Királyság) közbeavatkoznának. A másik ok pedig az volt, hogy így Japánnak nem kellett a konfliktust háborúnak tekintenie, ezért a japán hadsereg szabad kezet kapott az eszközök felhasználásában.
Ezek ellenére a japán propaganda következetesen szent háborúnak (szeiszen) nevezte a konfliktust, az első lépésnek a hakkó icsiu („legyen a világ egyetlen család”) elérése felé. Mikor a két fél hivatalosan is hadba lépett 1941 decemberében, a konfliktus hivatalos neve lett.
A második kínai–japán háború kifejezés nem használatos a japán történetírásban, hiszen az , amely a Japán Birodalom és a Csing-dinasztia között zajlott, a japán történetírás szemszögéből nem kapcsolódik direkt módon a Kínai Köztársaság és Japán háborújához.
Háttér A háború okai egészen az első kínai–japán háború idejére vezethetők vissza. 1894–95-ben a japán csapatok súlyos vereséget mértek a által kormányzott Kínára. Emiatt Kína kénytelen volt átadni Tajvan szigetét és elismerni Korea függetlenségét a simonoszeki békében. A az összeomlás szélére sodródott a belső lázadások és a külföldi imperializmus miatt, míg Japán nagyhatalommá vált az eredményes modernizációnak hála. A Kínai Köztársaság 1912-ben jött lére, miután a hszinhaj lázadás 1911-ben megdöntötte az utolsó kínai császár, uralmát. A hatalom azonban hamarosan különféle hadurak kezébe került, akik egymással háborúzva gyengítették az országot. Ebből a helyzetből a i központi kormánya igyekezett kiutat találni, azonban az ország újraegyesítése igen távoli lehetőségnek látszott. Némely hadurak még a külföldi hatalmakkal is szövetséget kötöttek, hogy ellenfeleiket legyőzzék. Például Mandzsúria hadura, nyíltan együttműködött a japánokkal, azok katonai és gazdasági támogatásáért cserébe. bélyegkép|205px|balra|, a vezetője 1915-ben Japán huszonegy követelést nyújtott be a kínai kormánynak, amellyel további gazdasági és politikai kiváltságokat próbált szerezni az országban.Edwin P. Hoyt: Japan's War: The Great Pacific Conflict, 45. old. Az első világháború lezárulta után a versailles-i békeszerződés Japánnak ítélte a korábban német tulajdonban lévő kínai koncessziókat, így például ot,Palmer and Colton: A History of Modern World, 725. old. ez pedig lázongásokhoz és japánellenes tüntetésekhez vezetett az egész országban. A később május negyedike mozgalom néven elhíresült esemény magával hozta a kínai nacionalizmus erősödését, ám a pekingi kormányzat továbbra is képtelen volt ellenállni a külső befolyásnak.Jay Taylor: The Generalissimo, 33. old. Az ország újraegyesítése érdekében a ban székelő -kormány 1926-ban elindította a két évig tartó északi hadjáratot.Jay Taylor: The Generalissimo, 57. old. A Nemzeti Forradalmi Hadsereg végigsöpört Kínán, és csak ban tudta megállítani a japánok által támogatott . Ez a konfliktus a csinani incidensbe torkollott, amelynek során a Japán Császári Hadsereg és a kínai erők összecsaptak városa mellett. Az ütközet végül a kínaiak visszavonulásával zárult le.Jay Taylor: The Generalissimo, 79-82. old. Ugyanebben az évben a japánok meggyilkolták addigi szövetségesüket, t, mivel egyre kevésbé volt hajlandó együttműködni velük.Boorman: Biographical Dictionary, 1. kötet, 121. old. Fia, vette át a hatalmat Mandzsúriában, de az erős japán lobbi ellenére sem volt hajlandó folytatni a harcot a ellen. A japán elvárásokkal szöges ellentétben 1928-ban kinyilvánította hűségét a irányította nankingi központi kormányzat iránt, és ezzel létrejött Kína névleges egyesítése.Jay Taylor: The Generalissimo, 83. old.
Ez az állapot azonban nem tartott sokáig. 1930-ban a gal szövetséges hadurak polgárháborút indítottak kormányzata ellen. Ráadásul a Kínai Kommunista Párt is fellázadt a kormány ellen, miután katonái 1927. április 11. éjjelén ban mintegy ezer kommunistát tartóztattak le, és közülük több százat kivégeztek.Polonyi Péter: Kína története, 1994, Bp, , 191-192. old. A kínai kormány minden erejét lekötötték a belső forrongások, és nem tudott a külpolitikára energiát fordítani, ezért az „először belső béke, majd külső ellenállás” (kínaiul: 攘外必先安内) stratégiáját fogalmazta meg.
A háború menete Mandzsúria megszállása
Mandzsúriát több szempontból is kívánatos célpontnak tekintette a Japán Birodalom. Hatalmas nyersanyagkészleteire nagy szüksége volt a japán iparnak, és harmincmilliós lakossága kitűnő piacnak ígérkezett a nyugatról (a nagy gazdasági világválság magas vámjai miatt) kiszoruló japán készáru számára. Másrészről a japán nacionalizmus egyik fő célkitűzése volt a Mandzsúriát északról határoló Amur folyót mint természetes határvonalat elérni.Lord Russell of Liverpool: A Bushido lovagjai, 21. old. A Japán Császári Hadsereg a mukdeni incidens után kezdte meg az országrész megszállását. 1932 februárjában, alig hat hónap után pedig létrehozták Mandzsukuo bábállamát, az utolsó kínai császár, Pu Ji vezetésével. A kínaiak, akik a folyamatos belviszályok miatt nem tudtak eredményesen harcolni Japán ellen, a Népszövetséghez fordultak segítségért. Az ekkor megszülető Lytton-jelentés feltárta a japánok agresszióját, és a felszólítások hatására az ország inkább véglegesen kilépett a Népszövetségből. A megbékítés politikájának jegyében egyetlen ország sem kezdett büntetőhadjáratot Japán ellen.Lord Russell of Liverpool: A Bushido lovagjai, p. 27.H. S. Commager: A második világháború története, p. 6–7
1932-ben sor került a i január 28-i incidensre, ahol a kínai és japán csapatok kemény harcot vívtak a város birtoklásáért. Az összecsapás végül a város demilitarizálásával ért véget, és mindkét fél kivonta egységeit. Eközben Mandzsukuo területén megindultak a hadműveletek a gerilla-hadviselést folytató Japán-ellenes Önkéntes Hadsereg felszámolására. A japán uralom megszilárdítására japánok ezreit kezdték betelepíteni az országba.
1933-ban a Kvantung-hadsereg megtámadta a kínai nagy fal vidékét, és megszállta Jehol (ma Rehe) tartományát. A kínaiak a tanggui fegyverszünetben lemondtak erről a területről, a Peking– vonal mentén pedig demilitarizált övezetet hoztak létre. Ezzel az volt a japánok célja, hogy ütközőterület húzódjon Mandzsukuo és a nankingi nacionalista kormányzat között.
Japán kihasználta a Kínában dúló belviszályokat, hogy gyengítse ellenfelét. Emiatt fordulhatott elő, hogy még évekkel az északi hadjárat után is a nacionalista kormányzat hatalma mindössze a -delta területére terjedt ki, Kína többi része a különféle hadurak irányítása alatt állt. A japánok kínai kollaboránsokat támogattak, hogy velük szövetséges államokat hozzanak létre Kína területén. Ezt a politikát Észak-Kína elkülönítésének vagy ismertebb nevén Észak-Kínai Függetlenségi Mozgalomnak hívták. Ez , , , és tartományokat érintette főként.
Ez a politika főleg Belső-Mongólia Autonóm Terület és területén volt hatásos. 1935 júliusában titokban aláírták a He-Umezu egyezményt, amely megtiltotta a Kuomintangnak, hogy területén csapatokat állomásoztasson, pártaktivitást fejtsen ki, valamint az ország japánellenes szervezeteit is be kellett tiltania.Polonyi Péter: Kína története, 1994, Bp, , 204-218. old. Ugyanebben az évben a Csin–Doihara egyezmény ból is kitiltotta a kínai hivatalos szerveket. Így 1935 végére a nankingi kormányzat tulajdonképpen kivonult Észak-Kínából. Az így keletkezett hatalmi űrt a japánok töltötték ki: megalakították a Kelet-Hopeji Autonóm Tanácsot és a Politikai Tanácsot, fennmaradó részén pedig 1936. május 12-én hozták létre a Mongol Katonai Kormányzatot (蒙古軍政府). A kínai ellenállók azonban tovább folytatták tevékenységüket Mandzsukuo és Északkelet-Kína területén.
A konfliktus kiszélesedése A történészek többsége a háború kezdetét 1937. július 7-ére, a Marco Polo hídi incidens idejére teszi, amikor a Peking felé vezető fontos hidat a Japán Birodalmi Hadsereg megtámadta, miután egy közkatona rövid időre eltűnt. Japán csakis a Politikai Tanáccsal volt hajlandó tárgyalni, és később is csak a helyi hatóságokkal bocsátkoztak tárgyalásokba, a központi kormánnyal nem. Július 20-án a második ultimátum után általános támadást indítottak a japánok. Mivel a helyi védőerők gyengén felfegyverzettek voltak, a támadók hamar bevették Pekinget és t.
A tokiói főparancsnokság még az elért eredmények ellenére sem szerette volna a konfliktust tovább szélesíteni, a Kuomintang vezetése azonban megelégelte a japánok akcióit, és az incidenst követő támadást töréspontnak nevezte.
mobilizálta a nacionalista hadsereget és a légierőt, és az ő közvetlen irányítása alatt augusztus 13-án megtámadták a ban állomásozó japán csapatokat, ami a sanghaji csatához vezetett. A Japán Császári Hadseregnek további katonát, hadihajókat és a légierőt kellett mozgósítania, hogy a várost ellentámadással bevegyék. A harc három hónapig húzódott, és a veszteségek messze meghaladták az eredetileg tervezettet.Fu Jing-hui: An Introduction of Chinese and Foreign History of War, 2003, 109 - 111. old.