A Borisz Godunov Modeszt Petrovics Muszorgszkij operája, melyet Alekszandr Puskin azonos című drámája nyomán írt; a szövegkönyv is a zeneszerző munkája. Az opera első változatát 1868–69-ben komponálta, majd 1871–1872-ben átdolgozta művét. A teljes darab ősbemutatója 1874. január 24-én volt Szentpétervárott. Nagy közönségsikert aratott, de a kritikusok fanyalogva fogadták. Többek között Rimszkij-Korszakov is vegyes érzelmeket táplált barátja egyetlen befejezett operája iránt, ezért 1896-ban átdolgozta, újrahangszerelte a szerinte jobb sorsra érdemes művet. A cári opera végül ezt a változatot tűzte újból műsorra 1904-ben, és egészen 1975-ig ezt játszották a világ operaházai is. Az 1940-es évek elején a moszkvai Bolsoj Színház megbízta Dmitrij Sosztakovicsot is az opera átdolgozásával, de az ő verzióját csak ritkán veszik elő. 1975-ben David Lloyd-Jones, nagyrészt orosz művekre szakosodott karmester rekonstruálta az eredeti partitúrát, és elkészítette az opera kritikai kiadását. A Borisz Godunovot azóta általában ebben az autentikus formában játsszák. Ezt a változatot Magyarországon egészen 2010 áprilisáig nem mutatták be: ekkor a debreceni Csokonai Színház vitte színre. A Magyar Állami Operaház az 1999-es felújítás alkalmából is Rimszkij-Korszakov verzióját játszotta, 2024-ben viszont egy, az ősváltozatot használó rendezést mutatott be.

Az opera irodalmi előzményei bélyegkép|Borisz Godunov cár arcképe Borisz Godunov történetét a 19. században először Nyikolaj Mihajlovics Karamzin (1766–1826) dolgozta fel Isztorija goszudarsztva rosszijszkovo (Az orosz állam története, 1818–1829) című tizenkét kötetes történelmi munkájában. Karamzin eleinte irodalmi műveket írt, de 1803 környékén felhagyott ezzel, és ettől fogva csak történeti munkákat publikált. Az orosz állam történetével foglalkozó könyve óriási sikert aratott. Amikor Karamzin megbízást kapott az Orosz Birodalom történetének megírására, sokkal több dokumentumhoz fért hozzá, mint előtte bárki más, aki az orosz történelemmel foglalkozott. Hangvétele azonban szentimentális: moralizál és tanítani akar, vagyis munkája nem a mai értelemben vett, modern történeti mű. Ő fogalmazta meg először azt a konzervatív orosz nemzetszemléletet, amely az önkényuralomban és a jobbágyrendszerben sajátosan orosz, szükségszerű létformát lát.

Puskin (1799–1837) mihajlovszkojei száműzetésében tanulmányozta a történelmet, ennek az eredménye lett az 1825-ben megírt Borisz Godunov című drámája, ami tehát közvetlenül Karamzin munkájának megjelenése után készült el, de kiadását a darab formabontó szerkezete, illetve politikai tartalma miatt hat évig nem engedélyezték, így 1831-ig szamizdatban terjedt. Közben mind a cenzúra, mind Puskin író kollégái több javaslatot tettek a dráma egyes elemeinek megváltoztatására, sőt, maga a cár is előállt javaslataival. Puskin a legtöbb kérésnek eleget tett, így a drámának ma több szövegváltozata is ismert. A Borisz Godunov színpadi bemutatóját 1870-ig nem engedélyezték a hatóságok, így Muszorgszkij operájának közönségsikere egyértelműen hozzájárult a dráma népszerűségéhez is. Puskin színdarabjában Karamzin elbeszélésénél sokkal inkább a lelki folyamatokra, a bűn és bűnhődés témájára helyezte a hangsúlyt.

Muszorgszkij nem törekedett az eredeti szöveg szó szerinti átvételére, és a szóló részektől eltekintve a szövegkönyv nem verses. Puskin szövegét nagyrészt ritmikus prózával helyettesítette, a ritmus alapjául pedig az élő beszéd zenei intonációját vette. Puskin eredeti szövegének meghagyására csak a recitativ részekben ügyelt aprólékosan.

Borisz Godunov történetét egyébként először Lope de Vega állította színpadra, az ő drámája egyúttal Friedrich Schiller befejezetlen tragédiájának a forrása is. Az orosz irodalomban Puskin után Alekszandr Nyikolajevics Osztrovszkij tragédiát, Lev Tolsztoj pedig drámatrilógiát írt a történetből. Az első Borisz Godunov-opera Johann Mattheson barokk zeneszerző munkája volt, 1710-ben. Muszorgszkij után Antonín Dvořák komponált operát a történetből, Dmitrij címmel.

Az opera története és utóélete Muszorgszkij egyik tanítványa Mihail Ivanovics Glinka testvére, Ljudmila Sesztakova volt. Ő hívta fel mestere figyelmét egy, a Puskin drámai műveit egybegyűjtő kötetre. Azt ajánlotta neki, ha komolyan opera komponálásán gondolkozik akkor Puskin egyik színdarabját válassza szüzsének. A zeneszerző így talált rá Puskin Borisz Godunov című drámájára.

Muszorgszkij 1868-ban kezdett el dolgozni egyetlen befejezett operáján. A partitúrával tizenöt hónappal később, 1869 decemberében készült el. A kész művet benyújtotta a szentpétervári operához, azonban a színház visszautasította a darabot. A színpadra állítás ellen több kifogásuk is volt, egyebek között az, hogy a darabnak nem volt női főszereplője. Ezenkívül írásos dokumentumok bizonyítják, hogy a színházi bizottságot sokkolta az opera újszerűsége és nyersessége. Így végül az ős Borisz sohasem hangzott el operaszínpadon. 150px|bélyegkép|balra|Fjodor Saljapin Borisz Godunov szerepében Muszorgszkij nem tehetett mást: átdolgozta művét. Kihúzta a Vaszilij Blazsennij-székesegyház előtti jelenetet, új szereplőként felléptette Marinát, valamint ekkor írta meg a kromi erdőben játszódó epizódot is. Több jelenetet meghúzott, új áriákat iktatott be. Komponált egy teljesen új harmadik felvonást is, amiben főszerephez juttatta a szoprán szólamát. Az opera zárójelenetét is megváltoztatta: a második verzió szerint a darab a forradalmi jelenettel és a bolond áriájával ér véget. A munkával két év alatt, 1872-re készült el. A következő évben az opera három jelenetét bemutatták a Mariinszkij Színházban, 1874-ben pedig kiadták a Borisz Godunov zongorakivonatát. Az ősbemutató is abban az évben esett meg. A kisebb húzásokkal színpadra állított opera nagy közönségsikert aratott, de a kritikusok tetszését nem nyerte el.

Cezar Kjui a gyenge librettó miatt támadta a művet, de kifogásolta Muszorgszkij wagnerizmusát, nyers hangfestését, éretlenségét, fogyatékos technikáját is. A szerzőt nagyon megviselték a negatív kritikák, de a Borisz 1879-ig műsoron maradt, halála után még ötször került színre, majd 1882-ben végleg kikerült a repertoárból.

Rimszkij-Korszakov Muszorgszkij halála után sajtó alá rendezte egykori barátja hagyatékát. Rimszkij-Korszakov már életében kedvelt operakomponista volt hazájában, mert sokkal konvencionálisabban gondolkozott és komponált, mint Muszorgszkij. Ennek következtében ellentétes érzelmekkel viszonyult a Borisz Godunovhoz. Egyrészt csodálta az operát eredetiségéért és függetlenségéért, másrészt nem tudott napirendre térni újszerű harmóniavilága és ritmikája felett. Ezért elhatározta, hogy megmenti az operát az utókor számára, vagyis átdolgozza, a közízléshez igazítva. A kezdetektől tisztában volt abban, hogy lesznek ellenzői, de meg volt győződve arról, hogy a mű fogyatékosságait az utókor sem fogja elfogadni.

Elvállalta hát, hogy megszerkeszti, újra harmonizálja és hangszereli a Boriszt. A munkával 1896-ban végzett, majd 1908-ban ismét elővette a darabot, hogy újabb simításokat hajtson végre rajta. Ekkor kihúzta – többek között – Pimen cellabeli monológját, elhagyta a fjodori órajátékot, valamint felcserélte a két utolsó színt. Ezzel az utóbbi változtatással Puskin eredeti koncepcióját is aláásta. A cári opera az átdolgozott verziót 1904-ben tűzte először műsorra, majd Nyugat-Európában is ez a verzió vált ismertté, és sokáig ez uralta a színpadokat. Összességében elmondható, hogy Rimszkij-Korszakov kisimította Muszorgszkij metrikáját, harmóniáját, szólamtechnikáját és frazeálását, az eredeti hangszerelést sokkal lágyabb hangzással helyettesítette. Az első átdolgozással szinte teljesen újraírta az operát, majd tíz évvel később, a negyedik átdolgozáskor visszaállított több, korábban kihúzott részletet, de a saját betoldásait természetesen meghagyta benne. Általában ma is ezt tűzik műsorra. bélyegkép|jobbra|Iván Melnyikov, az 1874-es ősbemutató Borisz Godunovja Rimszkij-Korszakov verziójával az a legnagyobb probléma, hogy megváltoztatta az opera arculatát: nyugatiasra simította Muszorgszkij nyers, erőteljes drámai sodrását. Ezután Karol Rathaus változtatott még néhány sort a partitúrán, de ezek csak foldozgatások voltak, alapjaiban nem érintették a mű jellegét (Rathaus lényegében az 1872-es változatot egészítette ki az 1869-es verzió alapján, a New York-i bemutató számára). Ezt a változatot csak félmegoldásnak ítélték, elsősorban ezért adhatott megbízást a moszkvai Bolsoj Színház 1940-ben Dmitrij Dmitrijevics Sosztakovicsnak a Borisz átdolgozására. Sosztakovics mélyen belenyúlt az opera harmóniamenetébe, sok helyütt megváltoztatta a szólamszerkesztést és egyéb, Muszorgszkij művét alapjában meghatározó elemeket. Sosztakovics viszont — Rimszkij-Korszakovval ellentétben — nem írta át Muszorgszkij nyers zenei tömbjeit: megfelelő zenei hangzásokba öltöztetve megtartotta a nem egyszer erőszakosnak ható hangsúlyokat.

Sosztakovics összességében többet tartott meg Muszorgszkij eredeti koncepciójából. Az ő verziója azonban annyira bonyolult és nehezen előadható, hogy csak ritkán mutatják be. Legutóbb Sosztakovics születésének századik évfordulójára újította fel a Helikon opera.

Az opera eredeti változatának teljes kiadása csak 1928-ban készült el, a 20. században először pedig 1935-ben adták elő a londoni Sadler's Wells Theatre-ben. Az orosz színházak nem sokat tettek az eredeti verzió repertoárba való visszaállításáért, az orosz közvélemény szerint ugyanis Rimszkij-Korszakov éppen hogy megmentette az utókor számára az orosz operairodalom egyik legnagyobb remekművét, így az eredeti változat rekonstruálását sem érezték szükségesnek.

David Lloyd-Jones 1979-ben elkészítette a mű rekonstruált, ma autentikusnak tekintett, kvázi kritikai kiadását, amely követte az 1869-es ős Boriszt, jelezve azon az 1872-es átdolgozás változtatásait. Ma általában ezt a változatot játsszák az operaházak, de hangfelvétel szinte valamennyi verzióból készült, és ki is adták őket.

Van az operának egy kevésbé ismert, Emilis Melngailis lett zeneszerző által készített hangszerelése is, amit 1925-ben mutattak be Rigában. Ez a változat az 1874-es átdolgozás újrahangszerelése.

Magyarországon A Magyar Állami Operaház 1913-ban tűzte először műsorra a Borisz Godunovot, természetesen Rimszkij-Korszakov átdolgozásában, de a bemutató nem aratott sikert. Az áttörés csak 1936-ban következett be, amikor Nádasdy Kálmán fordításával, Oláh Gusztáv díszleteivel, Solti György betanításával, valamint Issay Dobrowen vezényletével került színre. A rendezés Oláh és Dobrowen közös munkája volt. A címszereplőt Székely Mihály alakította, akinek neve Magyarországon összeforrt Borisz Godunovéval. Az eredeti, Muszorgszkij-féle átdolgozott verziót csak 1976-ban mutatták be Budapesten. Legutóbb 1999-ben újította fel a művet az Operaház, Szinetár Miklós rendezésében, de ekkor visszatértek a szerintük a közönséghez közelebb álló Rimszkij-Korszakov-féle verzióhoz. A Borisz Godunov magyarországi történetének újabb áttörése a 2010-es debreceni ősbemutató volt. Ekkor a Csokonai Nemzeti Színház operatársulata hazánkban elsőként az ős Boriszból kiindulva, azt az 1872-es átdolgozás anyagával kiegészítve, Vidnyánszky Attila rendezésében, Kocsár Balázs vezényletével állított színpadra egy, Muszorgszkij eredeti szándékaihoz közelebb álló interpretációt. A Sosztakovics-féle változatot még nem mutatták be hazánkban, de a 2008-as Miskolci Nemzetközi Operafesztiválon a Helikon Opera vendégjátékából megismerkedhetett vele a magyar közönség is.

Az opera szereplői és helyszínei