Az Interstate 24 509,13 kilométer hosszú, délkelet–északnyugati irányú autópálya (a számozási rendszer alapján kelet–nyugati lenne) az Amerikai Egyesült Államok Illinois, Kentucky, Tennessee és Georgia államaiban, amely az I-57 Pulleys Mill-i elágazásától az I-75 és a US 74 East Ridge-i csomópontjáig tart. Georgiai szakasza nincs kitáblázva, az az állami nyilvántartásokban 409-es számmal szerepel.
A Nashville és Chattanooga közötti szakasz a Chicago–Atlanta kereskedelmi korridor része. Nagy szerepe volt Nashville növekedésében; a várostól 48 kilométerre délkeletre tartó út az állam legforgalmasabbika (a szokatlanul nagy teherforgalom miatt a chattanoogai szakaszon is jelentősek a torlódások). A Cumberland-fennsíkot (a helyiek szóhasználatával Monteagle-hegy) keresztező rész a 6%-os emelkedők miatt a tehergépjárművek számára különösen veszélyes szakasz.
Az 1956-os Federal-Aid Highway Act értelmében eredeti végpontja Nasvhille-ben volt; a chattanoogai szakasz az 1960-as években épült, az utolsó részt 1971-ben adták át. A helyi politikusok lobbitevékenységének köszönhetően a szövetségi úthivatal elődje, a Beruházási Hivatal hozzájárult a Pulleys Mill-i hosszabbításhoz. Az I-24 Tennessee és Kentucky legutoljára (1978-ban és 1980-ban) átadott autópályája.
Története bélyegkép|jobbra|A nashville-i szakasz 1955-ös tervei bélyegkép|jobbra|1972-ben Tervezés A Nasville és Chattanooga közötti autópálya tervei már a Nemzeti Interregionális Közúti Bizottság 1944-es jelentésében, illetve a Szövetségi Beruházási Ügynökség 1947-es tervében is szerepelt, valamint az 1956-os Federal-Aid Highway Act által kijelölt 1685,9 kilométeres hálózat része. A terveket az autópálya-szövetség 1957. augusztus 14-én fogadta el. Ugyan igyekeztek a legegyszerűbb nyomvonalat kiválasztani, Chattanooga térségének hegyei problémát jelentettek. Az út eredetileg az Alton Park és East Lake városrészeket határoló 38. utca közelében haladt volna, de 1955 októberében 2,4 kilométerrel északra tervezték át; emellett 1960 októberében bejelentették, hogy a Missionary-hegységben tervezett híd helyett 37 méter mély és 260 méter széles üreget vájnak a hegybe. A mérnökök a Tennessee folyót a belvárostól délre, majd a Lookout-völgyben javasolták keresztezni, de 1958-ban a beruházási ügynökség ezt túl drágának találta.
1957 októberében Tennessee, Kentucky, Illinois és Missouri államok a Nasvhille–Saint Louis meghosszabbításon kezdtek dolgozni, azonban a nyomvonalban nem tudtak megegyezni, végül két javaslat született: az egyik szerint az út Clarksville-nél lépne Tennessee-be, a másik szerint pedig Dicksonig az I-40-nel közös pályán haladna. Tennessee és Kentucky az utóbbit, a szövetségi kormány azonban Fort Campbell közelsége miatt az előbbit preferálta.
1963. szeptember 17-én a négy állam kormányzói a John Fitzgerald Kennedyvel való találkozójukon megállapodtak a nyomvonalról (közte a Pullneys Mill-ig való hosszabbításról), valamint a missouri Hayti és a tennesseei Jackson közötti új autópálya és az 1940-es évek óta tervezett Caruthersville híd megépítését sürgették. 1964. augusztus 18-án a beruházási ügynökség részben jóváhagyta a nyugati hosszabbítást; ez lett a tennesseei Dryersburgig tartó I-155.
Építés Az első, a chattanoogai vasúti felüljáró feletti szakaszt 1958. december 23-án nyitották meg; ez volt a város és Kelet-Tennessee első autópályája. Az I-75-től a georgiai államhatárig tartó szakaszt 1961. május 31-én adták át. A Monteagle-hegyen végzett munkálatok során a US 41 több hajtűkanyarját is felszámolták; ezt a részt 1962. február 6-án nyitották meg. A Belvoir Avenue és az I-75 közötti szakaszt 1962 októberének végén, a Fourth Avenue és a vasúti járműtelep közöttit pedig 1963. január 3-án adták át.
Nasvhille-ben az I-40-nel közös útpálya 1965. január 11-ére készült el; az I-40/I-65 és a Fesslers Lane közötti szakaszt 1963 decemberében részlegesen, 1965. április 19-én pedig teljesen megnyitották. 1964. január 14-én átadták a Silliman Evans hidat. 1965. július 27-én megnyitották a US 431 és US 41 közötti szakaszt (ezen fázis részét képezte az I-65 addig még el nem készült csomópontja). A Ridge Cut városrészen áthaladó szakaszt 1965. december 1-jén adták át a forgalomnak. Azért, hogy az autópálya ne akadályozza a víz útját, a Lookout-hegy lábánál a folyómedret az északi part kotrásával és a déli 230 ezer tonnányi kaviccsal való feltöltésével elterelték. Az 1966. december 16-án átadott szakasz tizenötmillió dolláros költségével a mérföldenkénti árat tekintve akkor az ország legdrágább autópálya-projektje volt.
A Marion megye és a Monteagle-hegy közötti szakasz 1966 végén, a Manchester és a US 64 közötti 1967. július 27-én készült el; a Nickajack-tó feletti hidat 1967. december 18-án, a Lookout-völgyi szakaszt (az I-59 legészakibb részével együtt) 1968. szeptember 10-én, a TN 156-ig tartó szakaszt pedig 1968 novemberének elején nyitották meg. Nashville-ben a US 431 és az I-65 között (valamint az I-65 északi részén) 1968. december 23-án, Coffee megye és Manchester között pedig 1969. december 3-án indult meg a forgalom. A Murfreesboro és Beechgrove közötti szakaszt 1970. december 9-én, míg a Nahsville és Murfreesboro közöttit december 31-én adták át. A Nashville–Chattanooga szakasz utolsó eleme (a US 41 és a TN 64 közötti rész) 1971. december 16-án nyílt meg.
A kentuckyi államhatár és Clarksville közötti szakaszon 1971. április 12-én indult el a munka. 1972 februárjában a szövetségi úthivatal bejelentette, hogy a támogatásokat Tennesseetől más, az útépítésekkel jobban elmaradt államokhoz csoportosítják át; emiatt veszélybe került a Nashville és Kentucky közötti rész időre való átadása. Tennessee állam százmillió dollárt különített el a befejezésre, ezzel 1972 szeptembere és novembere között megköthették a hiányzó szerződéseket. A Clarksville–Nashville szakasz átadását 1974 végére vagy 1975 elejére tervezték, azonban földrajzi okokból (dombos és egyenetlen talaj) ez csúszott. A Hopkinsville–Clarksville szakaszt 1975. szeptember 12-én, a Robertson megyeit pedig 1976 szeptemberében nyitották meg. Az utolsó nashville-i részt 1978. január 5-én, több mint két évvel a tervezett határidő után adták át.
A Silliman Evans hidat 2×3-ról 2×4 sávosra bővítették; ehhez 1974. január 20-a és 1975. április 6-a között lezárták az északi, míg 1975. április 6-a és 1975. november 16-a között a déli irányú útpályát; ezalatt a korábban több halálos balesetet okozó szalagkorlátokat beton elválasztókra cserélték.
Az első kentuckyi szakaszt (a Lyon megyeit) 1967. december 6-án adták át. Az illinois-i szakasz 1968-ban kapott építési engedélyt; a Vienna és Metropolis közti részt Dan Walker kormányzó 1974. január 15-én adta át, október 18-án pedig megnyitották az első kentuckyi szakaszt, az Ohio folyó hídját. Az utolsó illinois-i szakaszt 1976. január 24-étől használhatja a forgalom. A US 62 és US 68 közti rész 1977 októberében készült el.
A US 62 és a KY 453 közti szakaszt 1979. október 25-én nyitották meg (a Tennessee folyó feletti híd már öt évvel korábban elkészült). A US 60 és US 68 közti részt 1978. december 15-én adta át Julian Carroll kormányzó, majd 1979. december 10-én megnyitották a KY 453 és a US 641 köztit is. A Cumberland folyó feletti hidat 1972-ben kezdték építeni, de a vélhetően az 1811–1812-es New Madrid-i földrengések (vagy korábbi mozgások) által kialakított sziklaformációk miatt a költségek közel megháromszorozódtak, az átadás pedig késett. 1980. március 20-ára elkészült az Eddyville és Western Kentucky Parkway közötti rész, valamint utóbbi út legnyugatibb szakasza. Az I-24 legutolsó, I-69 és US 68 közötti szakaszát 1980. május 23-án adták át a forgalomnak.
Bővítés 1977 novemberében a Tennesseei Közlekedési Hatóság (TDOT) az I-40-nel közös szakasz nyugati útpályáján a követési távolságot figyelő rendszert telepített; ez az úttestbe épített érzékelőkből és figyelmeztető táblákból állt. Ez volt az ország első ilyen projektje; alacsony hatékonysága és műszaki problémák miatt 1980 júliusában kikapcsolták. 1979 júliusa és 1980 januárja között a jobb oldali padka megszüntetésével és a sávok 30 centiméterrel való szűkítésével a szakaszt 2×4 sávosra bővítették.
1985 áprilisában jelentősen csökkentették a Monteagle-hegységben a keleti útpálya emelkedését, továbbá bal oldali útpadkát és vészrámpát építettek ki. A földrajzi helyzet számos késést okozott, az elkészült utat végül Ned McWherter kormányzó 1989. július 11-én adta át (eredetileg 1987 decemberében nyitották volna meg; a költségek 17 millió dollárról 29,5 millióra emelkedtek). Az építkezés alatt mindkét irányt a nyugati útpályára terelték és beton elválasztókat telepítettek, továbbá ideiglenes vészrámpát építettek ki. 1992 januárjában fékbeállító állomás nyílt. A megnyitást követően a balesetek száma az 1983-as 54-ről 1991-re háromra csökkent.
1989 áprilisa és 1990 novembere között a Harding Place és Bell Road közötti szakasz 2×3 sávosra bővítették, továbbá 1994 novembere és 1995 novembere között az I-24 keleti útpályájának fizikai elválasztásával közvetlen kapcsolat jött létre az I-40 és az I-440 között.
A Nashville és Smyrna közötti tizenöt kilométeres szakaszt 1997 júniusa és 1998 decembere között 2×2-ről 2×4 sávosra bővítették és telekocsi-sávokat alakítottak ki. A TN 266 és az I-840 közötti 13,2 kilométeres szakaszt 1998 augusztusa és 2000 novembere között, az I-440 és a Haywood Lane közöttit pedig 2000 márciusa és 2002 májusa között nyolcsávosra építették át. 2004 eleje és 2005 nyara között az I-840 és a TN 96 közötti szakaszt is átépítették, valamint a Medical Center Parkwaynél csomópontot alakítottak ki. A TN 96 és a US 231 közötti szakasz átépítése, valamint a TN 99-cel való kapcsolat kiépítése 2006 áprilisa és 2008. január 28-a között zajlott.
Chattanoogában a Ridge Cut és Big Scramble közötti szakaszt az 1980-as évek végére átépítették, 1989 májusa és 1991 novembere között pedig a bal oldali kihajtókat felszámolták, valamint a nyugati irányú útpályán a US 27 északi irányára vezető kihajtót alakítottak ki.
Az I-75 csomópontját az Amerikai Közlekedéskutató Intézet az éles ívek és egyéb biztonsági problémák miatt az ország egyik legrosszabb csomópontjának nevezte. 2018 decemberében szerződést kötöttek az átépítésre, ami 2019 májusában kezdődött; ennek keretében felszámolták az I-75-ről az I-24-re bal oldalon vezető kihajtókat, továbbá az utat a csomópontban 2×3 sávosra, a kihajtókat pedig háromsávosra bővítették. Cseréltek két hidat, valamint a US 41 csomópontjában szervizutakat építettek, a második fázisban pedig az I-75 és az I-24 közötti minden kihajtót háromsávosra építettek át. A 2021. augusztus 19-én átadott beruházás 133,5 millió dolláros költségével az állam második legdrágább projektje. A Belvoir Avenue felüljáróját és a Germantown Road aluljáróját 2020 májusa és 2021 augusztusa között cserélték, ezalatt a forgalmat a Germantown Roadra és helyi utakra terelték. A 2023. július 13-án kezdődött második fázisban szélesítették a Belvoir Avenue és a Germantown Road közötti szakaszt, továbbá a CSX Transportation vasútvonala feletti felüljárót megmagasították; ehhez az I-75 szervizútját meghosszabbították a TN 320-ig. Az átadást 2025 nyarára tervezték; ugyan az I-24 átépítése elkészült, az I-75-é a vasúttársasággal való koordinációs problémák miatt nem, 2025 júliusában pedig az átadást 2026 tavaszán tervezték.
I-24 SMART Corridor A Nashville–Murfreesboro közötti rész a régió gyors növekedése miatt az állam legforgalmasabb szakasza, ezért annak „okosúttá” átépítése zajlik. A 2018 októbere és 2021 decembere között zajlott első fázis során vészrámpákat építettek, valamint változtatható képű táblákat helyeztek ki, a 2022-ben kezdődött második fázis során pedig változtatható irányú sávokat és módosítható sebességkorlátozó táblákat telepítettek. A végső fázis során térfigyelő kamerákat és egyes felhajtókon közlekedési lámpákat építenek ki.
Nagyobb balesetek