A tibeti buddhizmus vagy himalájai buddhizmus elsősorban Tibet és a Himalája bizonyos területeinek (Nepál, Bhután és India) buddhista vallásos tanaira és szervezeti jellemzőire vonatkozik. Bhután állami vallása, de gyakorolják Mongóliában, valamint Oroszország (Kalmükföld, Burjátföld, Tuva) és Északkelet-Kína bizonyos területein is. A szövegeket (szentírásokat és magyarázó szövegeket) a Tibeti buddhista kánon tartalmazza, melynek nyelve a klasszikus tibeti nyelv, ezen területek spirituális nyelve.

A Tibetben gyakorolt buddhista irányzatoknak két fő hagyománya a kolostori, illetve a világi jógi (nagpa). Ezen belül kétféle jána oktatási rendszer működik: a mahájána és a vadzsrajána – a buddhisták egyik jogart formázó rituális tárgya, a vadzsra után. Ez a villámlás szimbóluma, de gyakran gyémántnak is hívják, ezért az irányzat másik neve a „gyémánt út”. A tibeti buddhizmus azonban a személy fejlődésétől és a tanulmányi előrehaladásától függően mindhárom fő buddhista irányzatot tanítja (hínajána, mahájána és vadzsrajána).

Nyugaton az irányzat lámaizmus néven is ismert, tanítóik, a lámák (más elnevezéssel rinpocsék) után. A lámák egymást követő sora személyük reinkarnációján, a számon tartott újraszületéseken (tibeti: tulku, mongol: kubilgán öröklési rend) alapul.

A tibeti diaszpóra számos nyugati országban terjeszti a tibeti buddhizmust. Követőinek száma a becslések szerint tíz és húsz millió fő között van, amelynek egyik legjelesebb képviselője a Nobel-békedíjas 14. dalai láma (Tendzin Gyaco). A vallási élet tibeti központja Lhászában van. Itt található a legfőbb vallási vezető rezidenciája, a Potala palota. A Magyarországnál mintegy 25-ször nagyobb Tibet ma Kína egyik tartománya, az 1950-es évekbeli kínai annexió következményeként. A dalai láma 1959-ben történt kényszerű elmenekülése után Indiában hozta létre új központját, emigrációban.

Története

Korai időszak bélyegkép|balra|Padmaszambhava, a tibeti buddhizmus első iskolája, a Nyingmapa alapítója A tibeti hagyomány szerint az Om mani padme hum mantrát tartalmazó Kárandavjúha-szútra egy kincsesládában érkezett az égből, Lha Thothori Nyancen, a 28. tibeti király palotájának tetejére.

Vita tárgyát képezi ugyan, hogy Szongcen Gampo király (aki 650-ben hunyt el) milyen szinten foglalkozott a buddhizmussal, az azonban ismert, hogy a kínai Tang-dinasztiába tartozó, buddhista Vencseng hercegnőt vette feleségül. A hercegnő magával vitt egy Sakjamuni Buddha-szobrot Tibetbe. Tibeti forrásokból ismert az a tény, hogy a király utódai közül sokan buzgó buddhistává váltak. Az is kiderül a szövegekből, hogy a kínai buddhisták jelentős misszionáriusi aktivitást végeztek Tibetben. Az indiai buddhistákkal ellentétben a kínai hittérítőket uralkodójuk nem támogatta.

A tibeti legenda hagyománya szerint Szongcen Gampo egy nepáli buddhista hercegnőt (Bhrikuti) is feleségül vett, és a 8. század második felére már úgy tekintettek rá, mint Avalókitésvara bódhiszattva megtestesülésére.

Szongcen Gampo utódai kevésbé voltak lelkesek a buddhizmus terjesztésében, azonban Triszong Decen király (755-797, a „tibeti Asóka”) már államvallássá tette azt. Ő építette az első kolostorokat is Tibetben, többek között a jelentős szamjei buddhista kolostort is. Indiából buddhista tudósokat hivatott az udvarába, ezzel biztosítva, hogy a tibeti buddhizmus az indiai irányzatokat kövesse a kínaival szemben. Az ő korában érkezett Tibetbe Sántaraksita, jógácsára-szvátantrika-madhjamaka filozófus, aki az észak-indiai egyetemi tradíciókat képviselte, és tanítványa Kamalasíla is. Sántaraksita később visszautazott Indiába, mivel túl nehéznek találta a rászabott feladatot. Őt a híres tantrikus misztikus, Padmaszambhava követte, aki rendkívüli jelentőségű szövegeket írt (termák = „ami elveszett”), melyek közül néhányat elrejtett, hogy csak későbbi ún. tertönök (megtalálók) találják meg azokat. Padmaszambhava később a Tibetbe visszatért Sántaraksitával együtt alapította meg a nyingma iskolát.

Innentől a tibeti buddhizmus története jól ismert. Már ekkor érezhető volt a déli Pála-dinasztiából érkező tudósok hatása, bár ekkor még nem volt biztos, melyik irányzat ereszt igazán gyökeret az országban. A két versengő ág Szongcen Gampo két felesége (az egyik a nepáli és indiai hagyományokat, a másik a kínai csan buddhizmust képviselte) óta erős viszályt alakított ki az országban. A Szamje kolostorban vitasorozatot tartottak, amit az indiai irányzat Kamalasíla guru vezetésével megnyert a kínai csan-buddhista Ho Sang mahájána tanaival szemben. Kamalasíla a buddhaság fokozatos elérését hirdette, Ho Sang az azonnali megvilágosodás lehetőségét is lehetségesnek tartotta. Ho Sang vereségével a kínai eredetű iskola sem tűnt el teljesen a tibeti hagyományokból (a nyingma iskola dzogcsen tanításai). A tibeti írás is ekkor alakult ki a buddhista szövegek lejegyzése érdekében, ami elősegítette a nép civilizációs és kulturális fejlődését.

Az indiai iskola győzelmével lehetővé vált az egységes tibeti buddhista kánon kialakítása. A tudósok mahájánát és a vadzsrajánát egy közös rendszerbe gyúrták, amely végül az egész tibeti buddhizmusra jellemző lett. Szútra-tanításuk középpontjában a 4. századi jógácsára iskola szövege, az Abhiszamajálankára volt.

A harmadik legfőbb hatást a Kasmírból érkező szarvásztiváda, illetve Hotan jelentette. Bár ezek nem tudtak tartósan megmaradni az országban, szövegeik megmaradtak a tibeti buddhista kánonban, és ma a hínajána buddhizmus elsődleges forrásaiként szolgálnak. Ebből az iskolából fejlődött ki a múlaszarvásztiváda szekta, amelyből később kialakult a tibeti vinaja (a szerzetesek magaviseleti szabályzata). Ennek követését királyi rendelet írta elő, tehát ekkor még a kolostori hagyományok nem voltak olyan sokrétűek, mint akár egy fél évezreddel később.

Későbbi időszak jobbra|bélyegkép|Dzse Congkapa (Tsong-kha-pa) Khedrub Dzse (Mkhas-'grub) ötödik látomásában bélyegkép|Hévadzsra, a víz elem haragos megtestesülése A buddhizmus már a kezdetektől versengett a Tibetben őshonos bon (vagy bön) vallással, melyet erőteljesen támogatott a helyi arisztokrácia is. A bon virágkorát Ralpacsen király (817–836) idején élte. A hatalmat tőle elragadó Langdarma (838–842) olyan kegyetlen hadjáratot indított a buddhizmus ellen, hogy az gyakorlatilag eltűnt Tibetből. Miután Langdarmát egy buddhista szerzetes meggyilkolta, két évszázadig anarchikus viszonyok uralkodtak az országban. Az egymással versengő fejedelmek betiltották a buddhizmust, a templomokat meggyalázták, a könyvtárakat lerombolták, a szerzeteseket a bon átvételére kényszerítették. Ekkor terjedt el a tantrikus, orgiákkal és szélsőséges kicsapongásokkal tarkított szerzetesi életforma is.

A 10. században indult útjára a buddhizmus második terjedése, amikor Jese-Ö (Je-sez-'od) 970-ben 21 fiatalt küldött Indiába a buddhizmus tanulmányozására, köztük Rincsen Szangpót (985–1055), aki nagy mennyiségű buddhista szöveg lefordításával látott hozzá a buddhista tanok újbóli elterjesztéséhez. Ezen felül számtalan kolostort építtetett. Indiából szútrákat és tantrákat hozott magával, rengeteget fordított és templomokat, kolostorokat alapított. 1012-ben a Tibet középső részére, a ma Nepálhoz tartozó területre költözött szerzetesek megalapították a Gyal Lukla kolostort, ahol hatalmas mennyiségű szöveget fordítottak szanszkritról tibeti nyelvre. A fordításoknak köszönhetően maradtak fenn napjainkig a buddhizmus különféle ágainak forrásanyagai. A fordításban használt szakkifejezéseket még 825-ben szabványosították, amely elősegítette, hogy a fordítások irodalmi szintre fejlődjenek. Nagy mennyiségű indiai szöveg érkezett ekkor Tibetbe, amelyek közül soknak az eredeti nyelvű változata már nem is létezik, csupán tibeti fordításban. Más neves tanítókat is hívattak Indiából. 1042-ben érkezett Atísa a nyugat-tibeti király meghívására, aki őrizte még a buddhista hagyományokat. Az ő megérkezésétől számítják a buddhizmus második elterjedését Tibetben. Atísa egyik értekezésének szövege, a Bódhipathapradípa (A megvilágosodáshoz vezető ösvény lámpása) lett az alapja az első tibeti rendnek, amely a kadam (i. t.: bKa'-gdams) nevet kapta.

Atísa beavatta Rincsent és tanítványait, köztük Dromtönt (brom-szton) a mélyebb ismeretekbe, egyúttal a buddhizmus megreformálásába kezdett, aminek során visszaállították a szerzetesi nőtlenséget, illetve az erkölcsös életmódot, az aszkézist és a meditációk tisztaságát. Ekkor nőtt meg a guru szerepe (tibeti: láma, vagy irodalmi tibeti: bla-ma) a vallásban. Az így megreformált iskolát Erényeseknek nevezték, ez volt az alapja a későbbi gelug (i. t.: Dge-lugs-pa) iskolának. A szerzeteseknek más csoportjai azonban nem követték Atísa reformjait, maradtak az ősi szertartásoknál és szerzetesi életmódnál, ők az Ősiek, azaz nyingma (i. t.: rnying-ma-pa) iskola hívei. Az indiai egyetemek a jóga-uttara, illetve a jogíni tantrák tanításaival is megismertette a tibetieket, azonban ezeket Atísa mint szimbolikus tanításokat ismertette a buddhista szerzeteseknek, mivel erős szexuális tartalmuk miatt veszélyeztetve látta a szerzetesi rendek erkölcsiségét. bélyegkép|jobbra|Szakja Pandita A bon vallás sem szűnt meg a térségben, sőt bizonyos mértékű versengés alakult ki a két vallás között ebben az időszakban. Az ősi szövegeket mind a buddhista, mind a bon szerzetesek párhuzamosan, sokszor egyazon kolostorban fordították, jegyzetelték. Ez is elősegítette, hogy a vallások között bizonyos mértékű keveredés volt megfigyelhető.

A 11. és a 14. század közötti időszakban tibeti szerzetesek bejárták Indiát, Nepált, Kasmírt, hogy neves tanítók útmutatásainak segítségével a tantrikus buddhista tudás beavatottjává váljanak. Így váltak híressé Náropa, Marpa és Milarepa guruk is, akiknek köszönhetően a tibeti buddhizmus elnyerte mai alakját. Marpa Indiában közvetlenül kért beavatást Nárópa mahásziddhától, hazaérkezése után tanítványokat gyűjtött maga köré, köztük Milarepát (1040–1123), a híres költőt és dalszerzőt. Az ő egyik tanítványa, Gampópa (1079–1153) alapította a kagyü rendet (i. t.: bKa'-rgyud, vörös sapkások).

Az egyik legjelentősebb vallásújító Congkapa (i. t.: Cong-kha-pa, ill. Loszang Trakpa) (1359–1419) volt, aki Atísa útmutatásait követve jelentős reformokat hajtott végre a szerzetesi szabályok terén. A reformok célja a kadam tisztaságának visszaállítása volt, ezért megtiltotta a tisztségek öröklődését, megszüntette azokat a gyakorlatokat, amiknek nem volt előzménye indiai forrásokban, visszaállította a szerzetesi nőtlenséget. Kolostorokat alapított, amelyek az új rend (gelug) első bázisai lettek. Ahogy a többi rendnél is szokás volt, a rendfőnököket saját reinkarnációi követték a vezető poszton. Congkapa egyik tanítványának (Gedun Trupa) harmadik utóda, Szönam Gyaco a mongol nagykántól a dalai (óceán) láma (tanító, guru) nevet kapta, bár a renden belül csak 1578-ban vette fel a dalai láma címet. A mongol illetőségű negyedik dalai láma kinevezésével sikerült elérni, hogy a mongol buddhisták a gelug rend hívei legyenek. Az ötödik dalai láma (1617–1682) idején lett vezető iskola a gelug (az addig vezető karma rend hatalmának megszerzésével már nemcsak vallási, hanem politikai vezető szerepet kapott) – az ezt az iskolát követő dalai láma is ettől az időszaktól lett Tibet vallási és politikai vezetője. A dalai lámát tekintik az együttérzés bódhiszattvája megtestesítőjének (szanszkrit: Avalókitésvara, tibeti: Csenrezig).