XV. János (latinul: Ioannes; Róma, születési ideje ismeretlen – Róma, 996 márciusa vagy április eleje) 985 augusztusától haláláig Róma püspöke, a katolikus egyház 137. pápája volt. Pontifikátusa a 10. század végi római arisztokrata frakciók, különösen a Crescentius-család erős befolyása alatt állt. Megítélését megvesztegethetőségre, egyházi javak és tisztségek részrehajló kezelésére, valamint nepotizmusra vonatkozó vádak is terhelték; ezek értékelésénél azonban figyelembe kell venni a 10. század végi római pártharcokat és a pápai hatalom korlátozott mozgásterét.

Egyháztörténeti jelentősége elsősorban a reimsi érsekség körüli vitában, az érseki elmozdítások pápai felülvizsgálatához való ragaszkodásában, valamint Szent Ulrik augsburgi püspök 993-as kanonizációjában áll. Ez utóbbit a történetírás az első ismert ünnepélyes pápai szentté avatásként tartja számon.

Forráshelyzet és számozási kérdés

XV. János pápaságáról a 10. századi római forráshelyzet miatt több kérdésben csak töredékes adatok állnak rendelkezésre. A Liber pontificalis röviden említi, a későbbi krónikák és pápakatalógusok pedig részben eltérő hagyományokat őriztek meg róla. A korszak pápaságát a római arisztokrata családok, a német-római udvar és az itáliai hatalmi csoportok közötti viszony határozta meg, ezért a pápa személyére vonatkozó kedvezőtlen jellemzéseket gyakran politikai konfliktusok hátterében kell értelmezni.

A János nevű pápák számozása körül középkori eredetű zavar alakult ki. Néhány későbbi krónikás és pápakatalógus VII. Bonifác ellenpápa és a történeti XV. János közé beiktatott egy állítólagos Jánost, Róbert fiát, aki négy hónapig uralkodott volna. A modern történetírás ezt a személyt nem tekinti valódi pápának, sőt létezését sem tartja bizonyítottnak. Emiatt a tényleges XV. Jánost egyes régebbi források XVI. Jánosként említették.

A jelenlegi hivatalos pápalista XV. Jánost XIV. János utódaként és V. Gergely elődjeként, a katolikus egyház 137. pápájaként tartja számon. Halálának pontos napja bizonytalan: a modern összefoglalók többsége 996 márciusát, egyes régebbi források április elejét adják meg.

Származása és megválasztása

János Rómában született, születési ideje nem ismert. Apját Leónak hívták, és római presbiter volt. A Treccani összefoglalója szerint a római Gallina Alba negyedhez kötődhetett, és pápává választása előtt a San Vitale címtemplom bíboros-papja volt. A források keveset közölnek korai pályájáról; későbbi hagyomány szerint művelt ember lehetett, de ez az állítás csak későbbi szerzőknél jelenik meg.

Elődje, XIV. János pápa, VII. Bonifác ellenpápa erőszakos fellépése következtében vesztette el hatalmát. Bonifác 984-ben visszatért Rómába, XIV. Jánost fogságba vetette, és mintegy tizenegy hónapig uralkodott ellenpápaként, majd 985 júliusában meghalt. A római klérus és arisztokrácia ezután választotta pápává Jánost. Megválasztásának pontos napja nem biztos; a régebbi szakirodalom szerint koronázása 985. augusztus 6. és szeptember 5. közé tehető.

Megválasztása valószínűleg Giovanni Crescentius római patrícius, vagyis a város világi hatalmának egyik vezetője támogatásával történt. Ez a támogatás egyben azt is jelentette, hogy politikai mozgástere Rómában kezdettől korlátozott maradt. A Crescentiusok a 10. század végén a városi hatalom jelentős részét ellenőrizték, és a pápaság világi mozgásterét erősen befolyásolták.

Római politikai helyzete és kapcsolata az Ottó-kori udvarral

XV. János pontifikátusának egyik alapvető adottsága a Crescentius-család római befolyása volt. A pápa nem rendelkezett olyan erős helyi katonai és politikai háttérrel, amely függetleníthette volna a római patríciusi hatalomtól. Egyes krónikák szerint Crescentius befolyása annyira korlátozta a pápa mozgásterét, hogy János egy időre Toszkánába menekült, és a német-római udvar támogatását kereste.

A kortárs, közel kortárs és későbbi hagyományban is megjelentek vele kapcsolatban megvesztegethetőségre, pénzügyi visszaélésekre és nepotizmusra vonatkozó vádak. Ezeket nem lehet teljesen figyelmen kívül hagyni, de nem is célszerű forráskritika nélkül, egyszerű jelleméletrajzi tényként kezelni. A vádak részben olyan környezetben jelentek meg, amelyben a pápai hatalom gyakran családi, egyházi és birodalmi kapcsolatokra támaszkodva tudott csak érvényesülni.

XV. János igyekezett jó kapcsolatot fenntartani az Ottó-kori udvarral. Kapcsolatban állt Adelheid császárnéval és Theophanu császárnéval, akik a fiatal III. Ottó uralkodásának idején fontos szerepet játszottak a birodalmi politikában. Theophanu 989 végén és 990 elején Rómában tartózkodott; jelenléte átmenetileg korlátozta a Crescentiusok mozgásterét, és erősítette a pápa kapcsolatát a birodalmi udvarral.

A pápaság és a római patríciusi hatalom közötti feszültség a pontifikátus végén ismét kiéleződött. XV. János III. Ottót hívta segítségül, aki Itáliába indult, részben azért, hogy Rómában császárrá koronázzák. A pápa azonban meghalt, mielőtt Ottó Rómába érkezett volna.

Anglia és Normandia: a roueni béke

XV. János nemzetközi egyházi és diplomáciai tevékenységének egyik fontos epizódja az angol–normann konfliktus rendezése volt. 990 őszén a pápa Leó nevű püspököt küldte legátusként Angliába és Normandiába, hogy közvetítsen II. Æthelred angol király és I. Richárd normandiai herceg vitájában.Leó azonosítása a szakirodalomban nem teljesen egységes: egyes összefoglalók Trevi, mások Trier püspökeként említik. A főszöveg ezért óvatosan csak Leó püspökként nevezi meg.

A közvetítés eredményeként 991. március 1-jén megszületett a Rouen-i béke, amelyet XV. János pápai bullában erősített meg. Az ügy jól mutatja, hogy bár a pápa római politikai helyzete korlátozott volt, a nyugati kereszténység távolabbi térségeiben továbbra is számoltak a pápai közvetítéssel és tekintéllyel.

A reimsi érsekség vitája

XV. János pontifikátusának legjelentősebb egyházjogi-politikai konfliktusa a reimsi érsekség ügye volt. Adalberon reimsi érsek halála után, 989-ben Capet Hugó francia király Arnulfot állíttatta a reimsi érseki székbe. Arnulf a Karoling-házhoz kötődött, és rokonságban állt Hugó politikai ellenfelével, Lotaringiai Károllyal.

A politikai helyzet hamar válságba fordult. Lotaringiai Károly elfoglalta Reimset, Hugó pedig Arnulfot árulással vádolta. 991-ben a király visszafoglalta a várost, fogságba vetette Károlyt és Arnulfot, majd Saint-Basle-de-Verzyben zsinatot hívott össze. A zsinat Arnulfot megfosztotta érseki méltóságától, helyére pedig Gerbert d'Aurillacot, a későbbi II. Szilveszter pápát választotta.

A reimsi ügy jelentősége túlmutatott egy személyi kinevezésen. A kérdés az volt, hogy egy királyi befolyás alatt álló helyi zsinat véglegesen elmozdíthat-e egy érseket, vagy az ilyen ügyekben Rómának joga van felülvizsgálni az eljárást. XV. János a reimsi döntést szabálytalannak tekintette, és a pápai joghatóság érvényesítésére törekedett.

A pápa először független zsinat összehívását sürgette, majd a francia püspököket Aachenbe, később Rómába hívta, hogy Hugó közvetlen befolyásától távol vizsgálják meg Arnulf ügyét. A francia főpapok azonban részben politikai nyomásra, részben az utazás bizonytalanságára hivatkozva nem jelentek meg. XV. János ezután Leó apátot küldte legátusként, aki Mouzonban – a régebbi forrásokban gyakran Mousson néven – zsinatot hívott össze 995-ben. A gyűlésen főként a birodalmi területekről érkező püspökök vettek részt, mert a francia püspököket Hugó és fia, Róbert feltartóztatták.

A mouzoni gyűlés elítélte Arnulf elmozdítását, és Gerbert helyzetét is vitatottnak nyilvánította. A reimsi szakadás azonban XV. János életében nem zárult le véglegesen. Arnulf helyreállítása csak a pápa halála után, V. Gergely pontifikátusa alatt valósult meg. A vita a későbbi középkori pápai–királyi joghatósági konfliktusok egyik korai előzményeként értelmezhető, bár nem azonos a 11–12. századi invesztitúravita klasszikus kérdésfelvetésével.

Egyházkormányzati tevékenysége

XV. János római politikai kiszolgáltatottsága ellenére több területen is aktív egyházkormányzati tevékenységet folytatott. Pontifikátusa alatt több egyházi kiváltságlevelet adott ki, palliumadományozásokkal és egyházi joghatósági ügyekkel foglalkozott, valamint kolostorokat és püspöki székeket erősített meg jogaikban.

A pápa kapcsolatban állt több nyugat-európai érsekséggel. A források megemlítik a sens-i, canterburyi, hamburg-brémai és salzburgi egyházi ügyeket is, amelyekben pallium, privilégium vagy joghatósági megerősítés kérdése merült fel. Ezek az intézkedések azt mutatják, hogy a pápai tekintély a 10. század végén is fontos szerepet játszott az érseki jogállás megerősítésében, még akkor is, ha Róma városában a pápa politikai hatalma korlátozott volt.

XV. Jánost a clunyi szerzetesség támogatói között is számon tartják. A clunyi apátság és a hozzá kapcsolódó reformmozgalom a 10–11. század fordulóján egyre nagyobb hatást gyakorolt a nyugati egyházra; a pápa kiváltságokkal és védelemmel támogatta a monasztikus intézményeket.

Itáliában is több egyházi ügyben járt el. A források szerint foglalkozott Benevento, Piacenza, Salerno, Amalfi és Montecassino egyházi kérdéseivel, illetve különböző kolostori és püspöki jogok megerősítésével. Ezek az intézkedések nem alkotnak átfogó reformprogramot, de a pápai adminisztráció folyamatos működését jelzik.

Közép- és Kelet-Európa

XV. János pontifikátusa idején a pápaság figyelme Közép- és Kelet-Európa felé is irányult. A 991–992 körüli Dagome iudex néven ismert regeszta szerint I. Mieszko lengyel fejedelem és felesége, Oda a Szent Péter oltalma alá helyezték területeiket. Ez nem Lengyelország megkeresztelkedését jelentette, hiszen I. Mieszko kereszténységhez való csatlakozását hagyományosan 966-ra teszik, hanem a lengyel uralkodói hatalom és a Szentszék közötti korai kapcsolat egyik fontos dokumentuma.

A közép- és kelet-európai kapcsolatok közé tartozott Szent Adalbert prágai püspök ügye is, aki Rómában is megfordult. A keleti szláv térséggel fenntartott diplomáciai kapcsolat részeként pápai követség ment I. Vlagyimir kijevi fejedelemhez; a követség valószínűleg Theophanu császárné üzenetét is továbbította Anna bizánci hercegnőnek, Vlagyimir feleségének. Ezek az epizódok azt mutatják, hogy XV. János pápasága idején Róma érdeklődése nemcsak Itáliára, Franciaországra és a birodalomra, hanem a kereszténység keletebbre terjedő politikai-egyházi kapcsolataira is kiterjedt.

Szent Ulrik kanonizációja

XV. János pontifikátusának legismertebb egyháztörténeti eseménye Szent Ulrik augsburgi püspök szentté avatása volt. 993. január 31-én a Lateránban tartott római zsinaton a pápa ünnepélyesen kanonizálta Ulrikot, majd a döntést február 3-i bullában közölte a francia és német püspökökkel.

A modern történetírás ezt az első ismert formális pápai kanonizációnak tekinti. Az esemény fontos lépés volt a szentté avatások pápai ellenőrzésének erősödésében, bár a kanonizáció teljes központosítása csak később, hosszabb jogfejlődési folyamat eredményeként alakult ki.

Ulrik kanonizációja jól jelzi, hogy XV. János római politikai gyengesége ellenére bizonyos egyházi ügyekben tartós jelentőségű döntéseket hozott.

Halála és utódlása

XV. János halálának pontos napja nem állapítható meg teljes biztonsággal. A Szentszék és több modern összefoglaló 996 márciusát adja meg, míg egyes régebbi források április elejét említik. A halál oka a források szerint hirtelen betegség, valószínűleg lázroham lehetett.

Halálakor III. Ottó már Itáliába tartott, hogy Rómában császárrá koronáztassa magát, de a pápa halála miatt erre már nem XV. János pontifikátusa alatt került sor. Utódja V. Gergely lett, aki Bruno néven III. Ottó rokona és udvari káplánja volt. XV. Jánost a régi Szent Péter-bazilikában temették el.

Történeti értékelése