jobbra|bélyegkép|260px|Cornelis Cornelisz. van Haarlem: A hiúság és a bűnbánat allegóriája (1616) A bűnbánat a saját erkölcsi vagy vallási vétség felismeréséből fakadó belső elfordulás a rossztól, amelyhez a tett elutasítása, a jóvátétel szándéka és az élet megváltoztatására irányuló elhatározás társul. Vallási értelemben nem pusztán valamely tett kellemetlen következményeinek sajnálata, hanem az ember Istenhez, a szent rendhez vagy az adott vallás erkölcsi követelményeihez való viszonyának helyreállítására irányuló magatartás. A fogalom különösen jelentős a judaizmus, a kereszténység és az iszlám tanításában, de a hibák felismerésének, megvallásának, jóvátételének és az életvezetés megváltoztatásának más vallásokban is vannak megfelelői.
A keresztény szóhasználatban a bűnbánat egyszerre jelölhet belső megtérést, erkölcsi erényt, az ebből fakadó cselekedeteket, egyházi bűnbánati fegyelmet és – a katolikus, ortodox, valamint egyes anglikán és evangélikus hagyományokban – a bűnök megvallásával és a feloldozással összekapcsolódó szentségi vagy liturgikus cselekményt. E jelentéseket meg kell különböztetni egymástól. A bűnbánat nem azonos a puszta lelkiismeret-furdalással, mert nem merül ki az önvádban; nem azonos a vezekléssel, mert az a bűnbánat külső kifejezése vagy jóvátételi cselekménye lehet; és nem azonos a megtéréssel sem, amely az ember egész vallási és erkölcsi irányultságának átalakulását jelöli.
A keresztény teológiában a bűnbánatot Isten megelőző kegyelmére adott szabad emberi válaszként értelmezik. A bűn felismerése és elutasítása ezért nem az isteni megbocsátás „megvásárlása”, hanem a kiengesztelődés befogadásának személyes oldala. A bűnbánat klasszikus elemei a bűn felismerése, őszinte megbánása, elutasítása, a javulás szándéka, szükség esetén a bűnvallomás, továbbá a lehetőség szerinti jóvátétel.
Fogalma és terminológiája
A magyar bűnbánat szó a bűn erkölcsi-vallási felismerését és annak megbánását kapcsolja össze. A hétköznapi beszédben gyakran rokon értelműként használják a „megbánás”, „bánat”, „vezeklés”, „jóvátétel” és „megtérés” kifejezéseket, teológiai vagy vallástudományi összefüggésben azonban ezek eltérő mozzanatokat jelölnek.
A megbánás valamely múltbeli tett utólagos negatív megítélése. A lelkiismeret-furdalás a bűntudat érzelmi és pszichikai tapasztalata; önmagában nem feltétlenül jár a cselekvés megváltoztatásával. A bűnbánat a vétek tudatos elutasítása és a javulásra irányuló akarati fordulat. A megtérés ennél tágabb fogalom: az élet alapvető irányának Isten vagy a vallási igazság felé fordítását jelenti. A vezeklés és a penitencia a belső bűnbánatot kifejező vagy a vétek következményeit rendező cselekmény lehet. A jóvátétel a megsértett személynek vagy közösségnek okozott kár lehetőség szerinti helyreállítása. A büntetőjogi tevékeny megbánás jogintézmény, ezért nem azonos a vallási bűnbánattal.
A héber Biblia bűnbánati szóhasználatának központi igéje a súv (שוב), amelynek alapjelentése „visszatérni” vagy „megfordulni”. Ebből származik a zsidó tesuvá (תשובה), az Istenhez és a szövetségi hűséghez való visszatérés fogalma. A náham (נחם) ige jelentéskörébe a sajnálat, megrendülés és valamely szándék megváltoztatása is beletartozhat, de a vallási megtérés legjellegzetesebb kifejezése a súv.
Az Újszövetség legfontosabb szava a görög metanoia (μετάνοια), illetve a metanoein (μετανοεῖν) ige. Jelentése nem szűkíthető az érzelmi bánatra vagy az „utólagos gondolkodásra”: a gondolkodásmód, az értékrend és az életirány megváltoztatását, a bűntől való elfordulást és Isten uralmának elfogadását jelenti. A metamelomai (μεταμέλομαι) ezzel szemben inkább valamely tett utólagos sajnálatára utalhat; a két szó jelentésmezeje részben érintkezik, de nem teljesen azonos.
A latin paenitentia szó a megbánás, bűnbánat és vezeklés jelentéseit egyaránt felvette. A keresztény latinban ebből származott a bűnbánat erényének, az egyházi penitenciának és a bűnbánat szentségének elnevezése. A szó nem vezethető le egyszerűen a latin poena („büntetés”) szóból; a középkori és újkori szóhasználatban azonban a belső megtérés és a külső elégtétel fogalma szorosan összekapcsolódott.
A bűnbánat szerkezete
A bűnbánat több, egymással összefüggő értelmi, akarati, érzelmi és gyakorlati mozzanatot foglalhat magában. Ezek nem minden vallásban jelennek meg azonos módon, de összehasonlító szempontból a következő elemek különíthetők el:
Felismerés: az ember saját tettét, mulasztását vagy tartós magatartását helytelennek ítéli. Felelősségvállalás: nem csupán a következményeket sajnálja, hanem saját közreműködését is elismeri. Bánat és elutasítás: a rosszat nem kívánja fenntartani vagy megismételni. Irányváltás: elhatározza a hibás magatartás elhagyását és a jó követését. Megvallás: a vétket Isten, a sértett ember, a közösség vagy vallási szolgálattevő előtt megnevezheti. Jóvátétel: amennyire lehetséges, helyreállítja az okozott kárt, rendezi a megsértett kapcsolatot, és vállalja a cselekedet következményeit. Gyakorlati gyümölcsök: a változás tartósságát az új magatartás, az irgalmasság, az önfegyelem és a felelősebb életvezetés tanúsítja.
A puszta félelem, szégyen vagy társadalmi presztízsveszteség miatti sajnálat önmagában nem feltétlenül bűnbánat. Ezek az indítékok ugyanakkor elindíthatják az embert a felelősség felismerése felé. A vallási hagyományok többsége a bűnbánat hitelességét nem az érzelem intenzitásával, hanem az őszinteséggel, a rossz elutasításával és az élet tényleges megváltoztatásával méri.
A jóvátétel sem jelenti azt, hogy a múltbeli cselekedet meg nem történtté tehető. Célja a fennálló erkölcsi rendetlenség, az okozott kár és a sérült kapcsolatok lehetőség szerinti rendezése. A megbocsátás és a jóvátétel ezért nem zárja ki egymást: a megbocsátás megszüntetheti a személyes elidegenedést, miközben a kár helyreállításának és a felelősség vállalásának kötelezettsége fennmaradhat.
A Bibliában
Ószövetség
Az Ószövetségben a bűnbánat alapképe az Istentől elfordult ember vagy nép visszatérése. A próféták nem pusztán vallási szertartást, hanem a szív és a társadalmi magatartás megváltozását sürgetik. Joel felszólítása szerint nem csupán a ruhát, hanem a szívet kell megszaggatni (Joel 2,12–13). Izajás könyve és Ámosz könyve az igazságtalansággal együtt végzett áldozatokat és ünnepeket bírálja (Iz 1,10–17; Ám 5,21–24), de nem a közösségi istentiszteletet tagadja; azt követeli, hogy a külső kultusz igaz életből fakadjon.
Ezekiel könyve a személyes felelősséget és a megtérés valós lehetőségét hangsúlyozza: a bűnös forduljon el vétkeitől, szerezzen új szívet és új lelket (Ez 18,21–32). A bűnbánat így nem a reménytelenség állapota, hanem az életre vezető fordulat. A prófétai hagyományban Isten ítélete és irgalma összetartozik: a bűn komolyságának felismerése nem szünteti meg a megbocsátás lehetőségét.
A Dávid királyhoz kapcsolódó elbeszélésben a prófétai feddés után elhangzó „Vétkeztem az Úr ellen” vallomás a személyes felelősség példája (2Sám 12,13). A hagyomány a zsoltárok több imáját bűnbánati zsoltárként értelmezte; a latin kereszténységben különösen a 6., 32., 38., 51., 102., 130. és 143. zsoltárt sorolták a hét bűnbánati zsoltár közé. Az 51. zsoltár a megtört szív, a megtisztítás és az új lélek kérését kapcsolja össze.
Jónás könyve szerint Ninive lakói böjttel, zsákruhával és életmódjuk megváltoztatásával válaszoltak a prófétai figyelmeztetésre (Jón 3,5–10). A böjt és a külső gyászjel itt sem önmagában hatékony: a szöveg azt emeli ki, hogy Isten látta tetteiket, vagyis azt, hogy elfordultak gonosz útjuktól.
Újszövetség
Keresztelő János igehirdetésének központi felszólítása a megtérés: „Teremjétek a bűnbánat méltó gyümölcsét” (Mt 3,8). A bűnbánat nem csupán rituális megtisztulás, hanem az élet konkrét átalakítása; Lukács elbeszélésében János az adakozás, a méltányosság és a hatalommal való visszaélés elutasításának példáit adja (Lk 3,10–14).
Jézus nyilvános működésének kezdetét a megtérés és az evangéliumba vetett hit összekapcsolása jelzi: „Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban” (Mk 1,15). Jézus a megtérést nem öncélú önváddal, hanem Isten országának örömhírével kapcsolja össze. Az elveszett juhról, az elveszett drachmáról és a tékozló fiúról szóló példabeszédek a bűnös visszatérése fölötti isteni örömöt hangsúlyozzák (Lk 15). A farizeusról és a vámosról szóló példabeszédben az önigazolás helyett az irgalomért könyörgő alázat válik a megigazulás útjává (Lk 18,9–14).
Péter apostol tagadása után sírva fakad (Mt 26,75; Lk 22,62), majd a feltámadt Krisztussal való találkozásban új megbízást kap (Jn 21,15–19). A történet a bukás, a bánat, a megbocsátás és a helyreállított szolgálat összetartozását példázza. Iskárióti Júdás bánata ugyanakkor az önpusztító kétségbeesésbe torkollik (Mt 27,3–5); a keresztény értelmezés ezért megkülönbözteti a reménnyel összekapcsolt bűnbánatot a reménytelen önvádtól.
Az Apostolok cselekedetei szerint az apostoli igehirdetés megtérésre, keresztségre és bűnbocsánatra hív (ApCsel 2,38; 3,19; 26,20). Pál apostol különbséget tesz az „Isten szerinti szomorúság”, amely üdvösségre vezető megtérést munkál, és a „világ szerinti szomorúság” között, amely a halálhoz vezet (2Kor 7,9–11). A megtérés nála nem az ember önerejű erkölcsi teljesítménye, hanem Isten jóságára és kegyelmére adott válasz (Róm 2,4; 2Tim 2,25).
A kereszténységben
A keresztény tanításban a bűnbánat a bűntől való elfordulás és az Istenhez való visszatérés egysége. Negatív oldala a bűn elutasítása; pozitív oldala a hit, a szeretet, az engedelmesség és az új élet vállalása. Ezért a keresztény hagyomány a bűnbánatot nem kizárólag rendkívüli büntető vagy aszketikus cselekménynek, hanem az egész életet átható megtérési készségnek tekinti.
Az ókeresztény kor
Az első keresztény közösségekben a keresztség jelentette az alapvető megtérést és a bűnök bocsánatának szentségi kezdetét. Hamar felmerült azonban a kérdés, miként fogadható vissza a közösségbe az, aki a keresztség után súlyos bűnt – különösen hitehagyást, gyilkosságot vagy házasságtörést – követett el. A korai egyházban ennek rendezésére alakult ki a nyilvános vagy kánoni penitencia rendszere.
A „nyilvános bűnbánat” nem feltétlenül jelentette a bűn részletes, egész gyülekezet előtti elmondását. A vétket rendszerint a püspöknek vagy megbízott papnak vallották meg; a nyilvános elem a vezeklő állapot, a közösség imája, az ideiglenes eucharisztikus kizárás és az ünnepélyes visszafogadás lehetett. A bűnbánók böjttel, imádsággal, alamizsnával, egyszerű öltözettel és az irgalmasság cselekedeteivel fejezték ki megtérésüket. A súlyos, ünnepélyes penitenciát több helyen csak egyszer engedték meg, de ez fegyelmi gyakorlat volt, nem annak tanítása, hogy Isten egy újabb bukást eleve nem bocsáthat meg.
Római Szent Kelemen, Antiochiai Szent Ignác, Hermász Pásztora, Tertullianus, Szent Ciprián, Órigenész, Szent Ambrus, Aranyszájú Szent János és Hippói Szent Ágoston művei a bűnbánat, az egyházi kiengesztelődés és az isteni irgalom különböző oldalait tárgyalják. A 3. századi novatianista vita egyik kérdése az volt, visszafogadhatók-e a súlyos bűnökből megtérők. A katolikus álláspont elutasította azt a rigorista felfogást, amely bizonyos bűnöket az egyházi kiengesztelődés körén kívül helyezett.
A 6–8. századtól az ír és angolszász szerzetesi gyakorlat közvetítésével a megismételhető, személyes bűnvallomás és a meghatározott penitenciák rendszere egyre szélesebb körben terjedt el Nyugat-Európában. A középkor folyamán a feloldozás egyre szorosabban kapcsolódott magához a gyónáshoz, a hosszabb vezeklést pedig rendszerint a feloldozás után végezték el. A belső bánat, a bűnvallomás, az elégtétel és az egyházi feloldozás kapcsolatának teológiai elemzése a skolasztika egyik jelentős témájává vált.
Katolikus tanítás