thumb|right|222px|Frans Floris: Céhlegény (1563–1566 táján)
A céhek elsősorban iparosok vagy kereskedők érdekvédelmi társulásai, amelyek az európai városokban a középkorban jöttek létre és a 19. századig (Magyarországon 1872-ig) éltek. A magyar „céh” szó a középfelnémet eredetű bajor–osztrák Zeche, illetve Zech (asztaltársaság, egylet) kifejezésből
A céhek kialakulása, elődei A céhek elődszervezetei Nyugat-Európában, a 9–10. században alakultak ki a munkamegosztás fejlődése, az ipari (kézműves) és mezőgazdasági tevékenységek lekülönülésének jeleként. Ennek megfelelően az első valódi céhek a legkorábban iparosodó vidékeken, Flandriában és Észak-Itáliában jöttek létre a 11. század végén.
Az érdekvédelmi szervezetként egy-egy városban, esetleg körzetben létrehozott egyesülések monopolhelyzetet harcoltak ki maguknak: a hatóságok garantálták, hogy az egyes céhek illetékességi területén az adott szakmával csak a céh tagjai foglalkozhatnak. Ez egyrészt a védte céh a helyi piacot magukénak tudó tagjait a kívülről behozott áruk, illetve a céhen kívül kiemelkedő mesterek, az úgynevezett kontárok konkurenciájától (késztermék-eladási monopólium), másrészt többé-kevésbé kötelezte a beszállítókat arra, hogy nyersanyagaikat csak a céh tagjainak adhassák el (nyersanyag-felvásárlási monopólium).
Az elődszervezetek között nem csak szakmai jellegű egyesülések voltak; számos céh egyházi, illetve vallásos jellegű (például egy oltár gondozására létrehozott) közösségből fejlődött ki. Ennek következtében a legtöbb céh ügyvitelét, szertartásait vallásos elemek tarkították, jelentősen erősítve a tagok kapcsolatát.
Jogaikat a céhek nem egyszerre, hanem évszázadok alatt, több fázisban nyerték el. Eközben formálisan is mindinkább elkülönültek a többi céh tagjaitól, illetve a céhen kívüliektől: egymáshoz közel költöztek (amint erre például a prágai várban az Arany utcácska – eredetileg aranyművesek utcácskája – is emlékeztet), üzleteiket a céh címerével ékesítették, a céhre jellemző ruházatot hordtak és jelvényeket viseltek, saját ünnepeket és egyedi rituáléjú szertartásokat tartottak.
A 12. században a céheket a nyugat-európai hatóságok már a legtöbb helyen elismerték, és megadták nekik az illetékességükbe tartozó szakma privilégiumát. A céhek gazdasági súlyával nőtt politikai befolyásuk is; számos helyen a város védelmét és igazgatását is átvették. Többhelyütt (pl. Firenze, Gent) fegyveres felkelést is szerveztek a város önkormányzatiságát fenyegető patriciusok, illetve környékbeli földesurak ellen. A hatóságok a céheket gyakran katonai egységekbe szervezték, rájuk bízva a városfal egy-egy szakaszának védelmét. Az ilyen falszakaszokat gyakran az azt védő (és megerősíttető) céhről nevezték el: ilyen Kassán a Mészáros-bástya, és ilyesmire utal Budán a céhrendszer letűnte után, eleve a várost díszítő elemnek épített Halászbástya neve is.
Társadalmi helyzetük A céhek működését a helyben illetékes hatóság (király, világi vagy egyházi földesúr, városi tanács stb.) céhlevélben (privilégium, illetve szabadalom) engedélyezte és szabályozta. A szabadalomlevél szövege, illetve artikulusai az egyes céhek sajátosságainak, illetve a környezetnek megfelelően változtak.
A céh hatáskörén túlmenő kérdésekben az engedélyező hatóság döntött. A céh döntései elleni fellebbezéseket az állandó állami ellenőrző szerv bírálta el — Magyarországon 1805 után a komisszárius (biztos) volt. A római katolikus egyházhoz kötődő céhek a plébániatemplomban oltárt állítottak a céh védőszentjének.
A céh szervezete A tagok A két alapmonopólium (nyersanyag-felvásárló, termékértékesítő) megszerzése után a céhek szervezete és belső szabályrendszere meglepően hasonlóan fejlődött ki egész Európában
Szervezetük hierarchikus volt. Tagjaik között megkülönböztették a mestereket, a legényeket és az inasokat; a céh élén állott a céhmester, a céh elöljáróságában rajta kívül még néhány mester és egy vagy két öreglegény ült.
A céhes élet az inas szegődtetésével kezdődött. Az apródesztendők leszolgálása után az inast fölszabadították, és legény lett belőle – ennek ünnepe volt a legényavatás. A legények több évet más műhelyekben töltöttek – ez volt a legényvándorlás, az ilyen legény a vándorlegény. A vándorlás végeztén, amikor elhatározta, hogy letelepszik, ott mesterré kellett válnia.
Az iparűzés szabadságát saját érdekeiknek megfelelően korlátozták. Kimondták, hogy csak azon mesterek űzhetnek valamely ipari foglalkozást, kereskedelmi tevékenységet, akik a céh tagjai közé tartoznak. Szigorúan korlátozták a céhhez tartozó mesterek számát. A céh tagjai közé csak olyan jó hírű mester, kereskedő kerülhetett, aki a szakmai jártasságát bizonyította. Szigorúak voltak a kiképzés, az inaskodás, legénykedés, vándorlás, próbaidő szabályai. A mesterré válás feltétele egy mestermunka elkészítése volt. A céhek védték saját üzleti érdekeiket és iparkodtak foglalkozásuk tökéletesítésére, a legényeknek ezért általában előírták, hogy vándorlegényként külországokban is gyakorlatot szerezzenek. Alkalmanként meghatározták, hogy egy-egy céh tagjai mely vidékek számára dolgozhatnak és megszabták az egyes készítmények árát és minőségét. Ehhez szabályozták a gyártási eljárásokat, garantálták a szakszerű munkát, fejlesztették a kézműipari technikákat, és mindezek eredményeként gyakran művészi színvonalú tárgyakat állítottak elő.
A céhek által évszázadok alatt kialakított szabályrendszerek az alapjai az ipari és kereskedelmi kamarák tevékenységének, a védjegy és a szabadalom védelmének. idővel a céhek egyre zártabbak lettek, a tagok közé kívülről mind nehezebb volt bekerülni. Kialakultak az apáról fiúra szálló mesterségek (és műhelyek). A céh nem csak a külső, de belső konkurenciától is szigorúan védte tagjait, akik nem kezdhettek egymással árversenybe, és egyéb módokon se próbálhatták piacszerűvé tenni gazdálkodásukat, nem emelkedhettek ki a többiek közül.
A céh tagjai a belépéssel számos kötelezettséget vállaltak: részt kellett venniük bizonyos egyházi ünnepeken (úrnapi, húsvéti körmeneteken stb.), el kellett mondaniuk a céh szabályzatában meghatározott számú misét, tagdíjat kellett fizetniük. részt kellett venniük a céh gyűlésein és egyéb rendezvényein stb.
Az ünnepeken, körmeneteken stb. a céh tagjai együtt, megfelelő ünnepi öltözékben, a céh zászlaja alatt jelentek meg. A tagdíjakból gondoskodtak tagjaik temetéséről, özvegyeikről, árváikról és a betegekről. A szabályok megszegőit gazdasági jellegű (pénz, bor stb.) büntetésekkel sújtották; a legsúlyosabb büntetés a kizárás volt.
Szervezeti felépítése A céh feje a céhmester volt – ő őrizte a céhládát az iratokkal és a pecséttel, nála volt a céhtábla (behívótábla); helyettese pedig az alcéhmester, akit másként kulcsosmesternek is neveztek, mert ő őrizte céhláda második kulcsát. Kettejük intézkedéseinek formaságaira a céhjegyző (nótárius) ügyelt. Ő tartotta rendben a céh iratait, vezette feljegyzéseit. A legények irányítója és egyúttal gondviselője a dékány (dékán), más néven atyamester volt. Egyes céhekben a műhelyeket, a termékeket, a munkakörülményeket bejárómesterek (mívlátómesterek) ellenőrizték. Ugyancsak egyes céhekben a legutoljára belépett mester, a szolgálómester feladata volt a behívótábla felmutatásával (a jogosultakat végiglátogatva) összehívni a céh gyűlését, kirendelni a tagokat a kötelezően látogatandó egyházi szertartásokra stb.
A mesterek szigorúan meghatározott számú személyzetet, egy-két inast és legényt tarthattak. Azokban a céhekben, amelyekben sok legény dolgozott, ezek ún. legénycéheket hoz(hat)tak létre.
A belgiumi és észak-franciaországi céhek szervezetét, szokásait és jelvényeit Félix de Vigne írta le részletesen a 19. század közepén.
Ezeknek a céheknek a feje is a céhmester volt; a vitás ügyeket az esküdtek döntötték el. A céhmester és az esküdtek is szembeötlő, többnyire ezüstből készült és gyakran aranyozott jelvényt viseltek díszruhájukon (többnyire szalagra vagy láncra akasztva). Az ilyen jelvény neve franciául affiche vagy egyszerűen décoration volt. Ezekben a céhekben a szolgálómester rendszerint a céh költségén csináltatott rövid kabátot viselt mellén a céh címerével ékített jelvénnyel.
A céhgyűlésről igazolatlanul távol maradt mestereket épp úgy pénzbüntetéssel sújtották, mint Magyarországon.
A céh fontosabb iratai
A céheket eleve egy irattal (a céhlevéllel) alapították. Működésük közben vezettek, illetve adtak ki újabb iratokat. Az igazolás jellegűeket kiadták az érintetteknek, a céh közös ügyeivel foglalkozókat pedig a céhládában tartották. A mesterek neveit belépésük sorrendjében a céh mesterkönyvébe jegyezték be. Az inasok szegődtetését a szegődtetőkönyv, felszabadítását a szabadítókönyv tartalmazta — ugyancsak időrendben. A legények szolgálati idejét és megfelelő magatartását a bizonyságlevél (testimónium) igazolta. A Habsburg Birodalom Helytartótanácsa ehelyett 1816-ban a vándorkönyvet rendszeresítette —1823-tól a vándorkönyvet a városi kapitányság állította ki. A legtöbb céhben külön gazdasági nyilvántartást vagy pénztárkönyvet vezettek.
A céhek társadalmi-gazdasági szerepe
A középkorban a céhek sikerrel szervezték térben és gazdaságban is erősen korlátozott illetékességi területükön a specialitásuknak, illetve monopóliumuknak számító termékek előállítását és kereskedelmét, illetve szolgáltatásokat. A sokkal kisebb önköltséggel dolgozó árutermelő gazdaságokkal (manufaktúrákkal, később gyárakkal) azonban egyre kevésbé bírták a versenyt, és előbb a tömegcikkek, később a minőségi áruk, szolgáltatások piacáról is kiszorultak.
Fennállásuk alatt nemcsak gazdasági, de társadalmi, szociális és kulturális szerepük is kiemelkedő volt: részlegesen, illetve teljes megszerveztek olyan közösségi intézményeket, mint a honvédelem (városvédelem), a tűzoltás stb., gondoskodtak az öregekről, a betegekről, az elhunyt tagok családjáról stb., a legényvándorlással döntően hozzájárultak a mémek és a kultúra egyéb elemeinek cseréjéhez, illetve elterjesztéséhez.
Tárgyi rekvizítumok
thumb|right|222px|Céhes címerek Csehországban
A céh legfontosabb tárgya a céhláda volt. A gyűléseket a céh hordozható hatalmi jelvényének körbeküldésével hívták össze. Ennek egyik, Magyarországon kiváltképp használatos alakja volt a céhtábla (ami nem tévesztendő össze a cégtáblával), másként behívótábla, illetve behívójelvény. A Nyugat-Európában többfelé használt hírnökbot (stafétabot).
A stafétabot közeli rokona volt a díszbot (német nyelvterületen Staub, Aufschlagstab, Ordonanzstab, Schafferstab, Schaffergesellenstab, illetve Reglement néven) — ami a rendfenntartó és bírói hatalom jelvénye volt. Eképpen a céh vagy a legénytársaság gyűlésein a céhmester, illetve a dékány ezzel ütött az asztalra, hogy csillapítsa a zajongást. Ezeket a jogarra emlékeztető, díszesen faragott pálcákat a megfelelő alkalmakra épp úgy felszalagozták, mint a céhbehívó táblákat.
Más céhekben az atyamester hatalmi jelvénye az úgynevezett igazságbot (Gerechtigkeit, illetve Lopate, ez utóbbi a lapátot jelentő szláv lopata szóból) volt. A hosszú, hengeres nyelű, sima, nagy tányérban végződő keményfa botot fenyítő eszköznek is használták; a törvénysértő legények büntetése általában 1–12 lapátütés volt. Az ezzel gyakorlatilag azonos funkciójú és alakú eszközöket az Érchegységben ferulának (Ferolle) nevezték.
A legtöbb céhnek volt díszes zászlaja, amelyen a céh védőszentjét vagy címerét ábrázolták; ugyanezek a motívumok díszíthették a céh pecsétjét és kancsóját is.
A céh ünnepi rendezvényein (legényavatás, mesterasztal stb.) a céhedényeket használták.
A tagok a jelesebb ünnepeken a céhre jellemző díszruhában tartoztak megjelenni.
Céhek Magyarországon