Hermann Imre (Budapest, 1889. november 13. – Budapest, 1984. február 24.) orvos, pszichiáter, pszichológus. A Magyar Pszichoanalitikus Társaság tagja, és a budapesti pszichoanalitikus iskola egyik legmeghatározóbb személyisége Ferenczi Sándor és Bálint Mihály mellett. Pszichológiai pályafutásának kezdetén a kísérleti lélektantól indult el, s végül az analitikus mélylélektanig jutott. Pszichoanalitikus munkásságát azonban élete végéig áthatották a korai kísérleti pszichológiai tanulmányok – melyeket Révész Géza laboratóriumában szerzett -, így születhetett meg számos jelentős elmélete, mint a széli preferencia elmélet, vagy más gondolkodáslélektannal foglalkozó tanulmányai. Másrészről a modern fejlődéslélektan is sokat köszönhet munkásságának; megalkotott olyan jelentős teóriákat, mint a megkapaszkodás ösztön-elmélete, mely bizonyítja, hogy Hermann Imre az élettan, az etológia és a kísérleti pszichológia alapjaiból kiindulva igyekezett felépíteni az általa leírt jelenségek elméleti hátterét. Munkássága így kiváló példája a különböző tudományterületek integrálásának kísérletére, mellyel közelebb igyekezett hozni a pszichoanalízist a természettudományos állásponthoz.
Hermann Imre személyisége mindemellett azért is kiemelkedő a magyar pszichoanalízis történetében, mert miután túlélte a második világháború viszontagságait, az országban maradt, és az 1945 utáni kommunista uralom alatt is kitartott a pszichoanalízis mellett.
Életútja
Hermann Mór és Glasel Hermin fiaként született. Szülei második fiaként nevelkedett polgári családban, édesapja vasút-igazgatási hivatalnok volt. Édesanyja bátor és kíváncsi gyermekként jellemezte őt, aki szeret meséket kitalálni és azokat másoknak előadni. Már kamaszként érdeklődéssel fordult a pszichológia felé, a botanika és a matematika tudománya mellett. Ez utóbbi felé irányuló vonzalma a későbbiekben is megmaradt; matematikai-logikai problémákat pszichoanalitikus szemszögből is igyekezett értelmezni. Hermann érettségit a Tavaszmező utcai gimnáziumban tett.
Másodéves orvostanhallgatóként már Révész Géza kísérleti pszichológiai laboratóriumában dolgozott. Kezdetben gyermeklélektannal és az érzékelés lélektanával foglalkozott, mely témák megjelennek 1911-ben készített első dolgozatában is.
Révész laboratóriumában ismerkedett meg Cziner Alice-szal, aki később Hermann Alice néven vált ismertté. Házasságukból három gyermek született, 1922-1975 között 53 éves házasság kötötte őket össze.
Kapcsolata a pszichoanalízissel
A pszichoanalízissel először Székács Pál medikustársa jóvoltából találkozott, aki felhívta Hermann figyelmét Ferenczi Sándor mélylélektani szemináriumaira. Hermann Imre a szeminárium alatt végig kritikusan állt az analízishez. Egy az 1970-es években írt beszámolójában megjegyzi: „Bár bíráltam a pszichoanalízis bizonyos vonásait, Ferenczi engem is meghívott a társaságába.” Hermann későbbi vezető pszichoanalitikus szerepében sem adta fel teljesen kísérleti pszichológiai gyökereit – mindez bizonyítja, hogy a két irányzat nem zárkózott el hermetikusan egymástól. Integrált tudományos álláspontját többek között a széli választásról szóló elmélete is bizonyítja.
Hermann Imre negyedéves orvostanhallgatóként már Donáth Gyula ideggyógyász osztályán analizált betegeket a Szent István Kórházban. Az ötödév végén a gyulai kórház elmeosztályán dolgozott. Egészében véve az élete során sohasem folytatott rendszeres pszichiátriai praxist, mely tény bizonyítja, hogy az analízishez sem a pszichiátrián keresztül jutott el. 1913-ban avatták orvossá.
Az első világháború alatt négyéves frontszolgálatot teljesített, mely időszakban néhány gondolkodáslélektani megfigyelést tett. A tanácsköztársaság idején tanársegédként foglalkoztatták Révész Géza mellett. 1919. őszén ismerkedett meg Bálint Mihállyal, mikor az antiszemita élű diákzavargások elől mindketten az egyetemi Gólyavárba menekültek. A tanácsköztársaság időszakát szellemi pezsgés jellemezte, maga a pszichoanalízis is nyilvános teret nyert. A magyarországi pszichoanalitikusok többnyire baloldali beállítottságúak voltak. Hermann Imre is tagja volt a korszak egyik jelentős baloldali tudományos társaságának, a Galilei Körnek. Hermann a Régi Galileisták Szabadszervezetén keresztül ideggyógyászati járóbeteg-rendelések szervezésére és vezetésére, valamint elmeügyi reformok megalkotására vállalkozott.
1921-22-ben kiképző analízisen esett át Révész Erzsébetnél. Vizsgái után magánpraxisban betegeket analizált, de már 1919 óta folytatott pszichoanalitikus gyakorlatot. 1922-ben a berlini Pszichoanalitikus Kongresszuson Ferenczi Sándor bemutatta Sigmund Freudnak. Későbbi kapcsolata Freuddal kedvezőbben alakult, mint Bálint Mihálynak, mely a kettőjük közötti ellentétet tovább mélyítette. (A budapesti Pszichoanalitikus Egyesület híres volt belső vitáiról, mely a Bálint-Hermann ellentétből kiindulva jellemzően a két tábor köré szerveződött.) Hermann Freud rokonszenve mellett Ferenczi Sándor támogatását is élvezte; kettejük viszonya különböző érdeklődési köreik ellenére is harmonikus volt, mely egyfajta mester – tanítvány(utód) kapcsolatként is jellemezhető. 1925-ben Hermann Imrét kinevezték a Magyar Pszichoanalitikus Egyesület titkárává. 1936-1944 között elnökhelyettes, 1945-től már elnök volt az egyesületben.
Az 1930-as évek során részt vett a legfontosabb pszichoanalitikus rendezvényeken, mint az 1935. június 8-10. között megrendezésre kerülő I. Vierländertungon, Bécsben, melyen Ausztria, Csehország, Magyarország és Olaszország analitikusai találkoztak. Az 1937. május 15-17-én megtartott budapesti II. Vierländertungon is jelen volt, és előtte 1936. augusztus 2-8. között megtartott XI. Pszichoanalitikus Kongresszuson Marienbad-ban előadást is tartott az én és a felettes-én ösztönmegszállásairól. Mindemellett gyakori vendége volt Szondi Lipót lakásán tartott szemináriumainak, és ő képezte ki József Attila híres analitikusát, Bak Róbertet is.
Az 1936 és 1945 közötti fasizálódás időszaka a pszichoanalízis szempontjából is a „sötétség éveinek” volt tekinthető. Számos zsidó származású analitikus vesztette életét haláltáborokban, vagy kényszerült menekülésre a náci hatalom elől. Akik nem emigráltak, kéthetente gyűltek össze, a rendőrség felügyelete mellett megtartott üléseken. Hermann Imre számos előadást tartott az összejöveteleken, kizárólag olyan tudományos témákban, melyeket a rendőrség emberei nem érthettek. Így sohasem esett szó olyan témákról, melyek kisebb-nagyobb mértékben érintették a szexualitás tárgykörét. 1943-ban jelent meg Hermann egyik leghíresebb munkája, Az ember ősi ösztöneiről címmel, némileg megcsonkítva, mivel a cenzúra kitöröltette a női maszturbációval és a szexuális aktivitással foglalkozó részeket.
Még 1942-ben az egyesület vezetői beszüntetik a pedagógusoknak tartott szemináriumokat, annak érdekében, hogy csökkentsék a súrlódást a hatóságokkal. Ennek ellenére orvosok számára szociálpszichológiai tanfolyamokat hirdettek, melyeken olyan témák kerültek előtérbe, mint a militarizmus, antiszemitizmus, propaganda és a demokrácia lélektana. Ezeken az előadásokon Hermann Imre is részt vett előadóként. 1944-re a pszichoanalitikusok illegális vagy fél-illegális munkavégzésre kényszerültek. Hermann is tartott előadásokat „megjelölt” házakban, Freud ideggyógyászati munkásságáról és a paranoiáról, mely meghatározó témának tekinthető a fasizálódás időszakában. Emellett vöröskeresztes házban is tartott előadást pedagógusoknak pszichoanalitikus problémákról.
A második világháború után a magyar pszichoanalitikusok körében erőteljes politikai balratolódás volt megfigyelhető, főleg a zsidó származású analitikusoknál. Többen önszántukból beléptek a kommunista pártba, többek között Hermann Imre és családja is.
1945-től az egyesület tagjai ismét rendszeres találkozókon vettek részt minden második héten. 1946. június 1-jén, az éves ünnepség keretein belül, melyet Ferenczi halálának évfordulóján tartottak, Hermann emlékezett meg a háború és a fasizmus áldozatairól. A pszichoanalitikus érdeklődés erőteljesen a háború történései felé fordult, többek között a nácizmus lélektana irányába. Hermann Imre céljai között szerepelt a háborús főbűnösök analitikus szemléletű vizsgálata, de ezt a szándékát nem sikerült keresztül vinnie. Emellett 1946-ban kérdőíves vizsgálattal kutatta a tartós koplalás lelki hatásait a túlélők körében. A háború után egyetemi tanárrá nevezték ki, felesége Hermann (Cziner) Alice a szakszervezetek nevelésügyi tanácsadója lett. Eközben mindketten szabadegyetemi előadásokat tartottak. Hermann Imre a rádióban is előadást tarthatott az agresszióról, illetve 1946. május 6-án, Freud 90. születésnapján, magáról Freudról is beszélhetett. Emellett a háború után újjáéledtek a megszakadt nemzetközi kapcsolatok is; Hermann Imre és Lévyné F. Kata részt vettek az európai pszichoanalitikusok amszterdami találkozóján.
Ám a kommunista elnyomás a magyar pszichoanalízist ismét visszaküldte a tudományos és társadalmi gettóba, mivel erőteljes támadásokat indítottak az analízis ellen. 1948-ban Hermann előadást is tartott a pszichoanalízis védelmében, mely esemény a Wesselényi utcai vita címén híresült el. Az egyesület feloszlatására 1948-ban került sor, mivel a kommunista hatóságok fenyegetésekkel kényszeríttették rá a tagokat hivatásuk feladására. Hermann Imre egyetemi kinevezését is visszavonták, s ettől kezdve nem taníthatott. Megélhetése érdekében, a kommunista ellenszenv mellett, próbálta magánrendeléseit feltűnésmentesen végezni. Később a Hermann házaspár igyekezett együttműködni a hatóságokkal; Hermann Alice részt vállalt a Rákosi-korszak gyermeklélektani és pedagógiai irányvonalának kialakításában. A kommunista diktatúra 1960-ban felhasználta Hermann Imre egyikMelyiket? Pótlandó adat. tanulmányát, hogy megrendezett tudományos vitát indíthassanak általa, mely segítségével a szovjet dogmatikus álláspontot erősíthették.
Az ideológia enyhülésének idején (1956 után), azonban az analízissel szemben táplált agresszió is csökkenni látszott. A hatalom képviselői engedélyezték néhány pszichoanalitikus kiáltvány megjelenését, mint pl. A pszichoanalízis és modern irányzatai című antológia, melyhez Hermann Imre is hozzájárult egy tanulmányával. 1969-ben, 80. születésnapja alkalmából magas kormánykitüntetésben is részesült. 1974. július 1-jén a Magyar Ideg- és Elmeorvosok Társaságának tudományos ülésén tarthatott előadást. Hermann Imre 1984. február 24-én, 94 éves korában hunyt el Budapesten.
Munkássága
Hermann Imre pszichoanalitikus munkássága a gondolkodáslélektan témája köré szerveződött elsősorban. Munkásságának alapgondolata, hogy a gondolkodás nemcsak a külvilág visszatükrözéséből áll, hanem szerves részét képezik az egyén belső tapasztalataiból kialakuló jellemző sajátosságok. Hermann úgy vélte, hogy maga a gondolkodás szervesen kapcsolódik minden lelki instanciához, így nem csupán a külvilág ingereinek feldolgozását jelenti, hanem egyben a különböző tudatrétegek közös nyelve is egyben.
1921-ben megjelent egy könyvbírálata, melyben utalt az akadémikus tudatpszichológia és a pszichoanalízis hasonlóságaira és különbségeire. 1922-ben a nyilvánosság elé tárt egy álomfejtéses esetet. Ebben az időszakban jelentek meg pszichoanalitikus gondolkodás-lélektani írásai, melyekben Hume és S. Mill nézeteinek kialakulását vizsgálta, az intelligencia és az alkotás témakörében. 1924-ben jelent meg híres műve Pszichoanalízis és logika címmel, melyben a gondolkodást és a logikát, mint tipikus én-funkciókat elemezte. Ebben a tanulmányban kimutatta, hogy a tudattalan működésében éppúgy megfigyelhetőek logikai műveletek és elemek, mint a tudatban. Megállapítja, hogy mindezt ebben az esetben is a felettes-én irányítja, mely tétel jól kapcsolódik Jean Piaget azon elképzeléséhez, hogy „a logika a gondolkodás morálja”. Hermann úgy tartja, hogy a logikai műveletek keletkezése a felettes-én kialakulásának szakaszaihoz szorosan kapcsolódik.