Joseph Wolpe (Johannesburg, Dél-afrikai Köztársaság, 1915. április 20.– Los Angeles, 1997. december 4.) amerikai orvos, pszichiáter, pszichoterepauta. A viselkedésterápia egyik meghatározó alakja.

Életútja

Wolpe a Dél-afrikai Köztársaságban nevelkedett, középiskolai tanulmányait a Parktown Boys' iskolában végezte, orvosi diplomáját pedig a Witwatersrand Egyetemen szerezte meg. 1956-ban elnyert egy Ford ösztöndíjat, melynek keretében egy évet tölthetett a Stanford Egyetem Viselkedéstudományi Központjában. Hazájába ezután már ritkán tért vissza, 1960-ban pedig végleg az Egyesült Államokba költözött, amikor is elfogadott egy pozíciót a Virginiai Egyetemen. 1965-től a Temple Egyetemen kapott állást.

Wolpe életének meghatározó élménye volt, amikor a dél-afrikai hadseregbe rendelték katonaorvosnak. Wolpe feladata az volt, hogy az akkor még ún. "háborús neurózisban" szenvedő katonákat kezelje (mára már a betegséget poszttraumatikus stressz szindrómának nevezik). A betegség akkori kezelése a drogterápia volt: az orvosok egyfajta igazságszérumot használtak, hogy rábírják a katonákat, hogy az élményeikről beszéljenek. Akkoriban úgy hitték, gyógyító hatása van, ha a katonák nyíltan elmondják az őket ért traumákat. Hamisan hitték. A kezelések sikertelensége sarkallta Wolpét arra (aki mellesleg köztudottan Sigmund Freud követői közé tartozott), hogy megkérdőjelezze a pszichoanalitikus terápia hatásosságát, és hatékonyabb kezelési módokat találjon ki. A Wolpe által kifejlesztett kölcsönös gátlástechnológiák, valamint a szisztematikus deszenzitizáció alapjában változtatták meg a viselkedésterápiát.

Kölcsönös gátlás (reciprocal inhibition)

A hatékony kezelési módok kutatása során Wolpe különböző kölcsönös gátlás-technikákat fejlesztett ki, az asszertivitás-tréning felhasználásával. A kölcsönös gátlás tulajdonképpen egy szorongás, amelyet egy szorongással nem összeegyeztethető érzés vagy visszahatás gátol. Wolpe először laboratóriumi macskákon kísérletezett; az evés volt a szorongás gátlásának megerősítése. Ételt kínált nekik, miközben feltételes fájdalomingerekkel bombázta őket. A laboratóriumi vizsgálatok után a páciensein alkalmazott kölcsönös gátlást asszertivitás-tréning formájában. Az emögött megbúvó ötlet az volt, hogy az ember nem lehet mérges és agresszív, úgy, hogy közben szorong.

Wolpe úgy gondolta, ezen technikák az asszociációkon keresztül csökkenteni fogják a szorongást. Az asszertivitás-tréning kifejezetten hatásosnak bizonyult azoknál a pácienseknél, akik szociális szituációkban szorongtak. Emellett azonban voltak hiányosságai is, nem lehetett egyéb szorongásokra hatékonyan alkalmazni. Wolpét a kölcsönös gátlás használata vezette el a szisztematikus deszenzitizáció felfedezéséhez. Úgy gondolta, hogy ha szembesülünk a félelmeinkkel, az nem mindig segít túllendülni rajtuk, inkább frusztrációhoz vezet. Szerinte a félelmeinken való túllépés kulcsa a fokozatosság.

Szisztematikus deszenzitizáció

Ezen módszer kifejlesztésétől vált Wolpe igazán híressé, annak ellenére, hogy nem ő volt az első, akinek ez eszébe jutott. Mary Cover Jones már korábban használt hasonló módszereket fiatalabb gyerekek szorongásainak kezelésére. Joseph Wolpe volt az, aki egészében megalkotta és tökéletesítette a szisztematikus deszenzitizációt. A módszer összefoglalva: a pácienset szembesítik a szorongásával, először kis erősségű ingereket alkalmazva. Amikor már nem tapasztalható szorongás az adott mértékű ingerrel szemben, akkor az inger mértékét felerősítik. Ez mindaddig folytatódik, amíg a páciensnek teljesen elmúlik a szorongása az adott ingerrel szemben.

A módszernek három fő lépése van. Az első során relaxációs technikák használatával közel kerülnek a pácienshez. Wolpe ennek ötletét Jacobsontól kapta, aki izomrelaxációval foglalkozott. Módosította Jacobson módszereit úgy, hogy azok kevesebb időt vegyenek igénybe. A relaxációs technika alkalmazása mögött az a gondolat húzódik, hogy az ember nem lehet egyszerre ellazult és szorongó. A második lépés során a terapeuta és a páciens közösen felállít egy szorongáshierarchiát. Ez általában úgy történik, hogy a páciens felsorolja az összes olyan dolgot, amely akármilyen formában szorongást vált ki belőle. Ezt követően a terapeutával közösen alulról felfelé, a legkisebb szorongást kiváltóval kezdve, rangsorolják ezeket. Az utolsó lépéshez a páciensnek teljesen ellazult állapotban kell lennie, ekkor kell ugyanis az egyes, szorongást kiváltó dolgokat elképzelnie ingerek segítségével. Attól függően, hogy milyen heves szorongást vált ki belőle az adott inger, a terapeuta úgy módosítja azt a megfelelő irányba. Annak ellenére, hogy a szisztematikus deszenzitizáció igen sikeres, szintúgy vannak korlátai: a páciens félrevezető hierarchiát is megadhat, gondjai lehetnek a relaxációval, vagy nem képes megfelelően elképzelni az egyes eseteket. Mindezek ellenére, messze ez a módszer bizonyul a leghatékonyabbnak.

Publikációi

Wolpe, Joseph. 1958. Psychotherapy by Reciprocal Inhibition. Stanford, CA: Stanford University Press. Wolpe, Joseph. 1964. The Conditioning Therapies: The Challenge in Psychotherapy. New York: Holt, Rinehart and Winston. Wolpe, Joseph, and Arnold A. Lazarus. 1966. Behavior Therapy Techniques: A Guide to the Treatment of Neuroses. Oxford: Pergamon Press. Wolpe, Joseph. 1969. The Practice of Behavior Therapy. New York: Pergamon Press. Wolpe, Joseph. 1976. Theme and Variations: A Behavior Therapy Casebook. New York: Pergamon Press. Wolpe, Joseph. 1988. Life Without Fear: Anxiety and Its Cure. Oakland: New Harbinger Publications. Publikációs Lita a New World Encyclopedia nyomán (Hozzáférés 2011. május 26.)

Magyar nyelvre nem fordítottak le műveiből, de fontosabb eredeti angol nyelvű műveit őrzik közkönyvtáraink.MOKKA, Wolpe kötetei (Hozzáférés 2011. május 26.)

Eredmények, elismerések, utolsó évei

Joseph Wolpe viselkedésterápiára gyakorolt hatása időtálló és széles körű. Viselkedéstudományi munkájáért számos kitüntetésben részesítették, megkapta többek között az American Psychological Associations Distinguished Scientific Award díjat, a Psi Chi Distinguished Member Award díját, valamint a Lifetime Achievement Award díját az Association for the Advancement of Behavior Therapy szervezettől. Ezek mellett pedig Wolpe alma matere, a Witwatersrand Egyetem 1986-ban díszdoktori címet adományozott neki.

Wolpe igen termékeny író is volt, főbb művei közé tartozik a The Practice of Behavior Therapy és a Psychotherapy by Reciprocal Inhibition című kiadvány is. A pszichológia iránti elkötelezettségét mutatja, hogy a halála előtti hónapokban is konferenciákon adott elő és órákat tartott a Pepperdinei Egyetemen, annak ellenére, hogy már nyugdíjas volt. Tüdőrákban halt meg 82 éves korában.Halálhíre a New York Times-ban, 1997. december 8 (Hozzáférés 2011. május 26.)

Jegyzetek

Fordítás

Kategória:Amerikai pszichiáterek Kategória:1915-ben született személyek Kategória:1997-ben elhunyt személyek Kategória:Johannesburgiak