bélyegkép|jobb|Charles Dickens-karikatúra, André Gill műve A karikatúra olyan humoros, gúnyos célú képi ábrázolás, főként rajz vagy nyomat (sokszorodított grafikai eljárással készült kép), amely egy ember jellegzetes vonásait vagy valamilyen jelenetet-jelenséget-intézményt, netán fogalmat szándékosan túlzó módon, torzítva, parodisztikus szándékkal mutat be, olykor részletes környezetrajzzal, és/vagy (további) komikus hatást keltő szöveges leírással kísérve. Alapvetően nem narratív műfaj – ellentétben a képregénnyel –, lényege egy jelenség azonnali hatást kiváltó megjelenítése, a pillanatnyi akció, a "minutum művészete". (Egyéb, elavult/régies megnevezései: humoros rajz, torzrajz, torzkép, gúnykép, gúnyoló kép, gúnyrajz, viccrajz.)
Jellemzői Lényegi eleme az "elrajzolt", groteszk ábrázolás, mely a fókuszba helyezett személy arcán kívül kiterjedhet az alakjára, hajviseletére, ruházatára, az általa kezelt szerkezetekre, kezében tartott tárgyakra, tágabb környezetére stb. A korai közéleti karikatúrák gyakori sajátossága, hogy a kipécézett (felismerhető arcú) személy nevét nem csupán a rajz címében-kísérőszövegében jelölték meg, de a ruhájukra, kalapjukra, botjukra stb. is ráírták.
A termés kisebb részét teszik ki az arcok és emberi figurák nélküli rajzok, ezen belül leggyakoribbak az állatos karikatúrák – bár ezek nagy része is antropomorf ("emberszabású") szereplőkkel bír: megszólalnak, és/vagy rajzolója pedig vicces szöveggel/képaláírással hangsúlyozza a mondanivalót. De ugyanúgy előfordulnak főszereplőként természeti jelenségek, hétköznapi tárgyak, konyhai eszközök, fegyverek stb. is a karikatúrákon.
Célja az ártatlan szórakoztatáson kívül lehet a kinevettetés, fenyegetés, figyelmeztetés, bírálat és figyelemfelkeltés. A legprimitívebb (akár csúnyaszavas) rajzocskáktól a politikai propagandán és fekete humoron át a szellemes múltidézésig, az intellektuális hangütésig terjedhet a karikatúra hatóköre. Gyakran megbélyegzi az emberi gyarlóságokat vagy valamilyen társadalmi, politikai stb. jelenség sötét/nemkívánatos oldalára világít rá.
Számos irányzata létezik: politikai-közéleti-propaganda, portré-, erotikus, sport-, emlék-esszékarikatúra stb., ezen alműfajok akár keveredhetnek is.
A karikatúra képezte alapra utóbb egyéb műfajok is épültek: az első képregényalkotók is a karikaturisták közül kerültek ki, a későbbiekben számos rajzoló készített trükk-, rajz- és animációs filmeket (a figurák tervezésétől a rendezésig bezárólag), de találkozhatunk munkáikkal a reklámiparban, a tömegmédiában, óriásplakátokon stb.
Szöveg és rajz/fotó viszonya A rajzos karikatúra lehet szöveges vagy szöveg nélküli. Utóbbi esetében a megrajzolt figurák, jelenetek, események, helyszínek stb., összességében a kontextus, ill. a részletekben rejlő politikai, kulturális és egyéb utalások adják a szükséges pluszt a képanyag által hordozott üzenet minél teljesebb dekódolásához. Pl. a rajzokon gyakran fölbukkan a stilizált Mona Lisa, amivel a rajzoló remekműre, régi festészetre, vagy épp a művészet összességére, a nőiségre, meg nem értett zsenire stb. utal.
A szöveges karikatúrák készülhetnek címmel vagy cím nélkül: ez esetben a gyengébb alkotások nem sokat érnek, magyarán a komikumot nem a rajz, hanem a cím szövege hordozza. És ugyanez mondható el a képaláírásba sűrített humoros kitételről, melyhez képest a rajz csak afféle melléklet, "illusztráció": a két entitás (rajz és szöveg) közt nincs elengedhetetlen, egymásra utalt és egymást erősítő kapcsolat.
A szöveges karikatúrákon gyakran párbeszédet olvashatunk: lehet (akár többsoros) képaláírás, vagy a rajzba illesztett szóbuborék (vö. képregény) formájában, ritkábban a szereplők szájából "csak úgy kijönnek" a szavak-mondatok, KÖRítés nélkül. És ugyancsak készülhet a rajzba integrált betűsor gépi szedéssel/gépeléssel (olcsóbb megoldás), vagy mívesebben, egyenként megrajzolva. Olykor az is előfordul, hogy a karikatúrák "valós vendégszöveget", pl. újságcikkrészletet tartalmaznak – utóbbi esetben a fotókarikatúra felé tett lépésről beszélhetünk. Ez alapvetően valóságos fotókat, emberi portrékat (vagy olykor állati pofikat, vö. "cukikutyi") alakít át, parodizál (pl. milyen lenne Marx Károly szakáll nélkül, kirúzsozva, vigyorra húzott szájjal, netán fülbevalósan?), helyez más környezetbe – egyfajta grafikai travesztiát képezve. Azonban akad ismert helyszínekkel, ikonikus építményekkel (pl. Országház, Lánchíd) megvalósított fotókarikatúra, melyben a poént nem a szöveg vagy a rajz, hanem alapvetően az eredeti fotó manipulálása, deformálása szolgáltatja.
Előfordulhat, hogy a karikatúra alá-fölé nincs se cím, se képaláírás mellékelve, viszont maga a rajz tartalmaz feliratot, "vendégszöveget", ami nagyban megkönnyíti az értelmezhetőséget (pl. ha egy nagy épületen a "Pláza" rajzolt betűsort látjuk, máris képben lehetünk, mire utal az alkotó: vásárlási láz, fogyasztói társadalom, tömegcsoportosulás, áremelkedés stb.).
Technikai sajátosságok Technikailag a 19. századi második harmadáig nem volt könnyű dolguk a művészeknek: a szabadkézi rajzolás nyomán megszületett alkotásokat bonyolult fizikai/kémiai folyamatok keretében lehetett a sajtótermékbe illeszteni – eleinte fametszet, cinkográfia, kőnyomat (litográfia) stb. révén. A fényképészet fejlődése következtében idővel számos képrögzítési eljárás vált elérhetővé. Így a fotómechanikai sokszorosítás a gyorssajtó korában, a 19. század utolsó harmadában a lapok rohamos elterjedésével magával hozta a vizuális anyagok könnyebb-olcsóbb sokszorosítását, s ennek nyomán a képes kiadványok is tömegcikké váltak.
A jelenségnek azonban hátulütője is volt: a "papírfaló nagyüzemi újságok", a tömegkiadványok, ponyvák stb. olcsó és silány alapanyagra dolgoztak, s a korábbi, évszázadok használata során sem roncsolódó (famentes) rongypapír helyett a sokkal gazdaságosabb, facsiszolatból készített savas újságpapír terjedt el, mely sokkal törékenyebb, pár évtized után "beég", elsárgul, végül szétesik. Ennek nyomán régi lapok sora egész egyszerűen elenyészett, szétporlott (még ha meg is maradt valamely háztartásban, családi archívumban), így számtalan periodika csak hiányos évfolyamokkal rendelkezik a különféle közgyűjteményekben. Ennek következménye, hogy a kevésbé jelentős lapokban megjelent karikatúrák nagy része is elérhetetlen. A sajtóba szánt, eredeti rajzok pedig a legritkább esetben maradtak fönn.
A karikatúra kidolgozottsági palettája a legegyszerűbb, "szalvétára vetett" skicctől az egyvonalas bravúrokon, fekete-fehér rajzokon át egészen a grafikusművészek műveit idéző, részletgazdag, gyakran színes alkotásokig terjed. Utóbbi a 20. század elejétől kezdett elterjedni, de jobbára napjainkban is a karikatúrát mint olyat leginkább a fekete-fehér újságrajz fogalma fedi le a közvéleményben.
Külön csoportot képeznek az utcai/rendezvényrajzolók, akik rendelésre, akár ott helyben is képesek bárki arcvonásait ceruzával-krétával-szénnel-tollal "karikaturizálni" (a 2010-es évektől kezdve akár számítógépen alkotva meg a portrékarikatúrát, ott helyben kinyomtatva).
A nyomtatott sajtó korában a leggyakoribb előfordulási helye a vicclapok közege, de számos periodikában (napilap, folyóirat, kalendárium etc.) elszórtan, vagy külön rovatban kaptak helyet a karikatúrák. Az elektronikus/internetes sajtó korában elhelyezésük köre kiszélesedett, az alkalmi (illusztrációs, tanító jellegű) átvételektől a "tömény tematikus" rajzgyűjteményekig számtalan helyen fölbukkanhatnak.
Napjainkban pedig már grafikai programok segítik a "karikatúragyártó" próbálkozásokat. Így az (interneten föllelt fotók) kiemelése, manipulálása, torzítása, színezése, rajzhatású küllemre való átképzése a korábbiakban elképzelhetetlen technikai lehetőségek arzenáljával támogatják a mai kor (amatőr) "művészeit".
Karikaturisták Európai előfutárai közül az elsők közt említendő William Hogarth (1697–1764) angol grafikus, festő, rézmetsző, akinek erkölcstelenséget, léhaságot ostorozó, kifigurázó metszetsorozatai igen népszerűek voltak a 18. századi Angliában.
A svájci Rodolphe Töpffer (1799–1846) grafikus, karikaturista rajzsorozatait tekinthetjük az európai képregény első fecskéinek – vagy legalábbis a mai értelemben vett műfaj számos sajátosságát ő találta ki.
Vitán fölül áll, hogy a francia Honoré Daumier (1808–1879) 1830-as évektől közreadott karikatúrái, szatirikus litográfia-sorozatai meghatározónak bizonyultak a műfaj fejlődését illetően. A papírra vetett alkotásokon túl színes festmények is kerültek ki kezei közül, ill. szatirikus szobrokat is készített. A megfeszített munka végül oda vezetett, hogy élete vége felé szó szerint majdnem belevakult a rajzolásba.
Német földön Wilhelm Busché (1832–1908) az érdem: hosszú élete során tízezerszám alkotta meg karikatúráit, verses rigmusaival kísért szatirikus-képes művei a komikumon túl olykor éles társadalmi bírálatba is átcsaptak, így egynémely (egyházellenes) művét be is tiltották.Wilhelm Busch: Páduai Szent Antal; ford. Kende István; Magyar Helikon, Bp., 1958 És ezen verses rajzsorozatokban érhetjük tetten a modern képregény kialakulását is.
A karikaturisták többsége autonóm alkotói öntudattal rendelkezett, ennek nyomán – amennyiben közreadói engedték – a legtöbb rajzot szignózva, aláírva adták közre (a festményekhez hasonlóan), vagy a kiadvány külön feltüntette, ki az illusztrátora. Ugyanakkor gyakran előfordult, hogy az alkalmazott grafika területén is nyomot hagytak: terveztek utcai plakátokat, készítettek könyvillusztrációkat, reklámrajzokat, hirdetéseket stb., utóbbiak esetében gyakran névtelenül. Az esetek egy részében, elsősorban a politikai karikatúra, pamfletekbe illesztett rajzok terén, szinte törvényszerű, hogy az alkotók tudatosan választják a névtelenséget (vagy álnevet használnak).
A 20. században gyakori volt, hogy a "karikatúratermelők" ebből éltek, szinte csak újságrajzolással foglalkoztak. Sokan közülük autodidakták voltak, azonban gyakorta képzett (festőakadémiát, főiskolát végzett) művészek is akadtak soraikban, akik a képzőművészet több ágában is jeleskedtek. Ám az elmúlt évtizedekben egyre gyakrabban előfordul, hogy a karikaturisták efféle hobbi gyanánt rajzolnak, nem megélhetés céljából; egyes szubkultúrák is kitermelték a maguk (alkalmi) karikaturistáit. Magyarországon Magyarországon a rajzolt karikatúra – korabeli szóhasználat szerint – élclapokban bukkant föl a 19. század közepétől kezdve. Emellett jóval később megjelent az utcai változat is, az úgynevezett élő-karikatúra. Ez a jelenség manapság már egyre inkább kihalófélben van.
A legelső magyar karikatúrákat közlő lap a Lauka Gusztáv szerkesztésében megjelent, Szerelmey Miklós (1803–1875) által telerajzolt Charivari (jelentése szerint: macskazene), alcíme szerint Dongó volt.https://epa.oszk.hu/01400/01436/# A forradalom és szabadságharc idején szabálytalan (jobbára párnapos) időközökben megjelenő élclap 1848 nyarától azév őszéig 25 lapszámot ért meg. A korabeli aktualitások, érintett ügyek, visszásságok, utalások nagy része ma már csak "lábjegyzetelve" érthető, ugyanakkor számos karikatúrát is közölt, Szerelmey groteszk tehetségét dicsérve.
A lap fejléce, ill. maga a címet adó 11 betű is csupa groteszk, afféle karneváli, fura öltözékű, vagy épp kifacsart testhelyzetű figurából áll (ördög, bolond, madárlábú emberke etc., némelyik egyenest középkori kódexek szörnyalakjait, margóra vetett groteszk skicceit, iniciáléit idézi). A középső, legnagyobb alak tükröt tart, melyben egy másik saját, elváltoztatott arcára ismerhet – talán nem véletlenül (a karikatúra egyik lehetséges funkcióját kiemelendő, vö. görbe tükör).