A Back to Black Amy Winehouse angol énekesnő-dalszerző második és egyben utolsó stúdióalbuma, amely 2006. október 27-én jelent meg az Island Records kiadásában. Winehouse túlnyomórészt az albumot az akkori exbarátjával és későbbi férjével, Blake Fielder-Civillel való viharos kapcsolatára alapozta, aki átmenetileg elhagyta őt, hogy visszatérjen korábbi barátnőjéhez. Rövid ideig tartó szakításuk arra ösztönözte, hogy olyan albumot készítsen, amely a bűntudat, a gyász, a hűtlenség, a szívfájdalom és a trauma témáit járja körül egy kapcsolatban.
Az 1960-as évek lánybandáinak pop- és soulzenéje által befolyásolt Winehouse Salaam Remi és Mark Ronson producerekkel, valamint Sharon Jones zenekarával, a The Dap-Kings-szel dolgozott együtt azon, hogy megragadják a korszak hangzását, miközben keverik azt a kortárs R&B és neo-soul zenével. Az album dalait 2005 és 2006 között Remivel a miami Instrumental Zoo Studiosban, majd Ronsonnal és a Dap-Kingsszel a New York-i Chung King Studiosban és a Daptone Recordsnál vette fel. Az albumot Tom Elmhirst keverte a londoni Metropolis stúdióban.
A Back to Blacket a zenei kritikusok elismeréssel fogadták, dicsérve Winehouse dalszerzői és érzelmes éneklési stílusát, valamint Remi és Ronson produkcióját. Az albumról öt kislemez jelent meg: Rehab, You Know I’m No Good, Back to Black, Tears Dry on Their Own és Love Is a Losing Game. Az albumot a 2000-es évek végén a brit soul széleskörű népszerűségének egyik kulcsszereplőjeként is emlegetik, olyan előadók zenei útját egyengetve, mint Adele, Duffy és Estelle.
A 2008-as Grammy-díjátadón a Back to Black nyerte A legjobb popalbum díját, illetve jelölték Az év albuma kategóriában is. Ugyanezen a ceremónián Winehouse további négy díjat nyert, amivel öt másik előadóval együtt ő lett a második legtöbb díjat elnyerő nő egyetlen ceremónia során. Az albumot a 2007-es Brit Awards-on jelölték Az év brit albuma kategóriában, valamint a 2007-es Mercury-díj egyik esélyese volt. A Back to Black csak az Egyesült Királyságban 3,58 millió példányban kelt el, ezzel a 21. század eddigi második legkelendőbb albuma az országban. Az album világszerte több mint 16 millió példányban kelt el.
2007 novemberében megjelent a Back to Black bővített, deluxe kiadása, amely egy B-oldalas és élő felvételeket tartalmazó bónuszlemezt tartalmaz. Winehouse debütáló DVD-je, az I Told You I Was Trouble: Live in London című, ugyanebben a hónapban kiadott DVD-lemeze a londoni Shepherd’s Bush Empire-ben rögzített élő koncertjét és egy 50 perces dokumentumfilmet tartalmaz, amely részletesen bemutatja az énekesnő karrierjét az elmúlt négy évből. 2020-ban a Back to Black a 33. helyen szerepelt a Rolling Stone magazin „Minden idők 500 legjobb albuma” listáján.
Háttér Miután 2002-ben leszerződött az Island Recordshoz, Winehouse 2003. október 20-án kiadta debütáló albumát Frank címmel. Az albumot volt barátjának, Chris Taylornak ajánlotta, mivel fokozatosan elvesztette az érdeklődését iránta.Amy (2015 film). A24 and Altitude Film Distribution. A főként Salaam Remi által készített lemezen számos dal jazz hatású, és két feldolgozástól eltekintve minden dalnak Winehouse a társszerzője. Az album pozitív kritikákat kapott, dicsérték a dalszövegek „hűvös, kritikus szemléletét”, míg énekhangját olyan előadókhoz hasonlították, mint Sarah Vaughan és Macy Gray. Az album megjelenésekor a 13. helyet érte el a brit albumlistán, és a Brit Hanglemezgyártók Szövetsége (BPI) háromszoros platina minősítést adott neki. 2004-ben Winehouse-t jelölték a Brit Awards Legjobb brit női szólóénekes és Brit Urban Act kategóriáiban, míg a Frank bekerült a Mercury-díj jelöltjei közé. Ugyanebben az évben az album első kislemezes dalával, a Stronger Than Me-vel Winehouse és Remi elnyerte A legjobb kortárs dalnak járó Ivor Novello-díjat. A The Observernek adott 2004-es interjújában Winehouse elégedetlenségét fejezte ki az albummal kapcsolatban, és kijelentette, hogy „néhány dolog az albumon [őt] egy olyan kis helyre juttatta, ami rohadtul keserű”. Továbbá megjegyzi, hogy a marketing „elcseszett”, a promóció „szörnyű”, és minden „egy zűrzavar volt”.
2003-ban Winehouse Blake Fielder-Civillel járt, aki asszisztensként dolgozott a klipforgatásokon. Nagyjából ugyanebben az időben fedezte fel újra a hatvanas évekbeli zenét, amit kislányként szeretett, és egy 2007-es Rolling Stone interjúban azt nyilatkozta: „Amikor beleszerettem Blake-be, rengeteg hatvanas évekbeli zene volt körülöttünk”. 2005-ben a pár sok időt töltött egy helyi camdeni bárban, és az ott töltött idő alatt Winehouse bluest, '60-as évekbeli lánybandákat és Motown előadókat hallgatott, és azt vallotta, hogy „ez volt [az ő] otthona”, és „sok időt töltött ott [...] biliárdozással és zenegép hallgatással”. A bárban hallott zene inspiráló hatással volt Winehouse-ra, amikor második albumához írt dalokat.
Körülbelül ugyanebben az évben egy olyan időszakon ment keresztül, amikor ivott, erősen drogozott és fogyott. Azok az emberek, akik az év végén és 2006 elején látták őt, arról számoltak be, hogy a Back to Black megírásával egy időben erőre kapott. A családja úgy véli, hogy nagymamája 2006 közepén bekövetkezett halála, aki stabilizáló hatással volt rá, indította el a függőség felé. Fielder-Civil ezután elhagyta Winehouse-t, hogy visszatérjen korábbi barátnőjéhez. A szünetük alatt az album nagy részét a „Blake-kel való akkori kapcsolatának” állapotáról írta a „gyász, a bűntudat és a szívfájdalom” témáin keresztül. Winehouse 2006-ban rövid ideig Alex Clare séf-zenésszel járt, majd a következő évben visszatért Fielder-Civilhez, és feleségül ment hozzá.
Felvételek és produkciós munkálatok
A Back to Black legtöbb dalát kizárólag Winehouse írta, mivel az album hangzásának elsődleges iránya inkább az 1950-es és 1960-as évek lánybandáinak stílusa felé tolódott el. Winehouse a New York-i énekesnő Sharon Jones régi zenekarával, a Dap-Kingsszel dolgozott együtt, hogy a stúdióban és a turnékon is kísérjék. Édesapja, Mitch Winehouse Amy, My Daughter című memoárjában elmeséli, hogy mennyire lenyűgöző volt figyelni a folyamatot, különösen a stúdióban tanúsított maximalizmusát. Kiírta egy CD-re, amit énekelt, és kint a taxijában lejátszotta, hogy tudja, a legtöbb ember hogyan hallja a zenéjét.
2005-ben Winehouse visszatért Miamiba (mivel korábban már járt ott debütáló albumának produceri munkálatai miatt), hogy öt dalt rögzítsen Salaam Remi Instrumental Zoo stúdiójában: Tears Dry on Their Own, Some Unholy War, Me & Mr Jones, Just Friends és Addicted. Remi albumrészének felvételi folyamata „intim” volt, amely abból állt, hogy Winehouse énekelt, miközben gitározott, Remi pedig hozzáadta a többi hangszert, amelyeket többnyire ő maga (főleg a zongorán és a basszusgitárokon játszott az albumon), vagy Vincent Henry (főleg a szaxofonon, a fuvolán és a klarinéton) játszott. Winehouse és a producer Mark Ronson közös kiadóval rendelkeztek, ami ösztönözte őket a találkozásra. 2006 márciusában beszélgettek Ronson New York-i stúdiójában. Hat számon dolgoztak együtt: Rehab, Back to Black, You Know I’m No Good, Love Is a Losing Game, Wake Up Alone és He Can Only Hold Her. Ronson a The Guardian című lapnak adott 2010-es interjújában azt mondta, hogy azért szeretett Winehouse-szal dolgozni, mert a lány őszinte volt, ha nem tetszett neki a munkája. Winehouse viszont úgy gondolta első találkozásuk előtt, hogy a férfi hangmérnök volt, és egy „szakállas, idősebb férfira” számított.
Ronson a Back to Blacket aznap este írta, miután találkozott Winehouse-szal, erről egy 2010-es Mojo-interjúban beszélt: „Csak arra gondoltam, hogy beszélgessünk a zenéről, lássuk, mit szeret. Azt mondta, hogy szeret bárokba és klubokba járni, snookerozni a barátjával és hallgatni a Shangri-Las-t. Szóval lejátszott nekem néhány ilyen lemezt... Mondtam neki, hogy most nincs mit játszanom neki, de ha hagyja, hogy éjszakára dolgozzak valamin, akkor holnap visszajöhet. Így hát kitaláltam ezt a kis zongora riffet, ami a Back to Black verzéjének akkordja lett. Mögé csak egy kickdobot és egy tamburint tettem, és egy tonna visszhangot.”
Mark Ronson később egy 2015-ös The FADER interjúban emlékezett vissza a Back to Black felvételeire: „Amy nagyon komolyan vette a szavait. A Back to Blacken dolgozva, amikor először énekelte a refrént, azt mondta: "We only said goodbye in words/ I died a hundred times (Csak szavakkal búcsúztunk el/ Százszor meghaltam). A producerösztönöm beindult, és azt mondtam: "Hé, bocs, de ennek rímelnie kell. Ez furcsa. Ki tudod javítani?" Ő meg csak nézett rám, mintha őrült lennék, és azt mondta: "Miért javítanám ki? Ez jött ki." Ezek a legvalószínűtlenebb dalszövegek, amiket valaha is el tudsz képzelni egy hatalmas pop kislemezen.”
Winehouse apja később könyvében felidézte a Rehab megalkotását: „Egy nap [Ronson és Winehouse] úgy döntöttek, hogy tesznek egy gyors sétát a környéken, mert Amy ajándékot akart venni [akkori barátjának] Alex Clare-nek ... visszafelé menet Amy elkezdett mesélni Marknak arról, hogy együtt volt Blake-kel [Fielder-Civil, az exével], aztán nem volt Blake-kel, és helyette Alexszel volt. Mesélt neki arról az időszakról, amikor a kórházban töltött idő után mindenki az ivás miatt nyaggatta: "Tudod, megpróbáltak rávenni, hogy menjek elvonóra, de én azt mondtam nekik, hogy nem, nem, nem, nem". "Ez eléggé szellemes" – válaszolta Mark. "Ez nagyon jól hangzik. Vissza kéne menned a stúdióba, és dalra kellene formálnunk."” A Ronson által készített dalok többsége a Daptone Recordsnál készült el – a The Dap-Kings hangszeres segítségével – a New York-i Brooklynban. A zenekar három fúvósa baritonszaxofonon, tenorszaxofonon és trombitán játszott. Ronson azért vette fel a triót, hogy az albumon a „’60-as évekbeli metálhangzást” hozza létre. A dobokat, a zongorát, a gitárt és a basszusgitárt együtt, egy szobában vették fel, a dobokat pedig egy mikrofonnal. A hangszerek között is sok volt a szórás. Az album további gyártása a New York-i Chung King és Allido stúdióban, valamint a londoni Metropolis Recordsnál zajlott. Az Allido stúdióban Ronson szintetizátorokat és vintage billentyűzeteket használt az album hangzásvilágának megjelenítéséhez, beleértve a Wurlitzer elektromos zongorát is. Ugyanezen év májusában Winehouse demó számai, mint a You Know I’m No Good és a Rehab Mark Ronson New York-i rádióműsorában, az East Village Radio-ban jelentek meg. Ezek voltak az első új dalok, amelyeket a Pumps megjelenése után játszottak a rádióban, és mindkettő a második albumára készült. A 11 számot tartalmazó, öt hónap alatt elkészült albumot teljes egészében Remi és Ronson készítette, a produceri érdemeket pedig megosztották egymás között.
Utómunkálatok Tom Elmhirstet, aki a You Know I’m No Good című kislemezt keverte, felkérték, hogy segítsen az album keverésében a Metropolis Recordsnál. Először Ronson eredeti keverését kapta meg, amelyet úgy jellemzett, hogy „radikális volt a pásztázás tekintetében, egyfajta Beatles-szerű”. Így folytatta: „A dobok például mind az egyik oldalra voltak pásztázva”. Megpróbálta a Love Is a Losing Game-et ugyanúgy keverni, mint a Rehabot, de úgy érezte, hogy ez nem helyes. Elmhirst keverte a Rehabot, de amikor először megkapta a dal többsávos felvételét, a sávok mennyisége minimális volt. Ezért Ronson Londonba utazott, hogy a Metropolis egyik tracking termében vonósokat, fúvósokat és ütőhangszereket vegyen fel. Miután ezeket a hangszereket hozzáadták, a dal egy „retro, '60-as évekbeli soul, R&B” hangulatot kapott. Elmhirst egy kortárs hangzást is adott a dalhoz, míg Ronson azt akarta, hogy a keverés visszafogott legyen és ne túlkomponált. Az albumot Stuart Hawkes maszterelte a Metropolisban.
Zene és dalszöveg
Kompozíció és hangzás