Míg Liszt más műfajban szerzett művei egy-egy jól körülhatárolható alkotói korszakához köthetők, addig zongoraművei végigkísérik a egész életét. Fiatal korában Európa ünnepelt zongoravirtuóza volt, de a zongorára írt kompozíciói sorra kerültek ki keze alól egészen az élete végéig.
Liszt és a zongora Liszt zongorához való viszonya rendkívül bensőséges volt, ezen a hangszeren tudta magát a legjobban kifejezni, a magáénak érezte. Már fiatal korában megfogalmazta ezt egy Adolphe Pictet-nek szóló, és a Gazette Musicale 1838 februári számában megjelent levélben: „Mert látod, zongorám számomra az, ami a tengerésznek a fregattja, ami az arabnak a paripája – még több talán, mert a zongorám ez ideig én voltam, az én szavam, az én életem; bizalmas letéteményese mindannak, ami ifjúságom legégőbb napjaiban háborgott agyamban; benne élt minden vágyam, minden álmom, minden örömem és minden bánatom.” Zongorázásáról mindenki – közönség, zenésztársak és kritikusok – elragadtatással beszélt. A korabeli források, az életút és a művek ismeretében kijelenthető, hogy Liszt minden idők legnagyobb zongoraművésze, a zongorajáték és a hangszer megújítója, a modern zongorairodalom, a zongoraoktatás és a zongorahangversenyek megújítója volt. Valósággal összenőtt hangszerével, még római éveiben is zongora-kentaurként emlegették. A leghíresebb zongorakészítők megtiszteltetésnek tartották, ha Liszt az ő hangszerükön játszott. Először a párizsi Érard cég hangszereit használta, sőt a kezdetekben, 1824–1825-ben Sébastien Érard anyagilag is támogatta Lisztet. Később a bécsi Bösendorfer céggel, de magával a családdal is baráti kapcsolatba került. Mindkét zongoragyár figyelembe vette Liszt kívánságait a zongoragyártás során, hogy a hangszerek minél jobban megfelelhessenek a liszti új hangzási-technikai (és fizikai) követelményeknek.
Liszt zongoratehetségére már korán fény derült. Első komoly mestere Bécsben Carl Czerny volt, aki ingyen tanította. „Soha nem volt ilyen buzgó, zseniális és szorgalmas tanítványom” – írta. Csodagyermekként tartották nyilván, aki első nyilvános hangversenyén, Sopronban, kilencévesen, Ries Esz-dúr zongoraversenyét játszotta. Hamarosan jelentkezett első szerzeményével is. 1819-ben a Diabelli kiadó felkért ötven jelentős zeneszerzőt – közte Lisztet is, feltehetően Czerny javaslatára –, hogy egyik keringője témájára írjanak variációkat. Sokan megtették, például Schubert, Czerny, Hummel, Moscheles, Liszt egyperces zongoraművet adott be (S.147). A műveket a kiadó egy kötetben megjelentette, ily módon ez volt Liszt első nyomtatásban megjelent szerzeménye. A keringőre Beethoven is írt (világhírűvé vált) variációsorozatot, de ez később, önálló kötetben jelent meg. A csodagyerek a hangversenyein más szerzők darabjait játszotta, más szerzők darabjaira írt variációkat, feldolgozásokat, bravúrdarabokat, és gyakran rögtönzött a közönség által adott témákra.
Néhány mérföldkő Tizenöt éves korában írta első, már valóban fontosnak számító darabjait, a Transzcendens etűdök elődjét: : Étude en douze exercices dans tons les tons majeurs et mineurs, azaz Etűd tizenkét gyakorlatban, minden dúr és moll hangnemben (S.136). Eleinte 48 darabosra tervezte a ciklust, de csak tizenkettő készült el belőle.
Fontos időpont Liszt és a zongora kapcsolatában 1831, mert ekkor hallotta Niccolò Paganini hegedűjátékát Párizsban. Rádöbbent, hogy a művészi mondanivaló, a hatás szolgálatába állított, de nem öncélú virtuozitásnak komoly szerepe lehet a zongorán is. Az újabb hatás a következő évben Frédéric Chopin zongorajátéka hallatán érte, s benne a lírai tartalom szolgálatába állított újfajta hangzás, újfajta technika ragadta meg. Elhatározta, hogy a zongorán is megvalósítja ezeket a lehetőséget. Első, az új virtuozitás megvalósító darabja az 1832-ben komponált Clochette-fantázia (S.420) volt, amely Paganini 2., h-moll hegedűversenyének 3. tételén alapult. Sokat gyakorolt, de technikája fejlesztését csak akkor tudta igazán megvalósítani, amikor 1835-ben, Marie d’Agoult grófnéval Svájcba költözött.
Pierre Wolff svájci zongoraművésznek címzett levelében írta: „…4–5 órát gyakorolok, terceket, szexteket, oktávokat, tremolókat, ismételt hangokat, cadenzákat stb. Ó – hacsak meg nem bolondulok – művészt lelsz bennem, ha eljössz! Igen, művészt, olyat, amilyent kívánsz, olyat, amilyenre ma szükség van!” Ettől persze többet gyakorolt, átgondoltan, módszeresen. Rövid idő alatt forradalmasította a zongorázás technikáját és kifejezőerejét. „Birtokba vette az egész klaviatúrát, keze alatt a zongora kifejezési lehetőségei határtalanná tágultak. Egy egész zenekar erejét, tömörségét, színeit, effektusait tudta megszólaltatni rajta, akár a legkülönfélébbeket, egyidejűleg.” (Hamburger Klára).
Új, virtuóz stílusának megfelelően átdolgozta tizenkét etűdjét, és Douze Grandes Études (Tizenkét nagy etűd) címmel jelentette meg (S.137). A Genfből Párizsba visszatérő Liszt zongorajátéka elkápráztatta a közönséget, Berlioz is elragadtatottan írt róla a Revue et Gazette Musicale című lapban: „Ez a zongorázás új magasiskolája!” Ekkoriban került sor a kor másik ünnepelt zongoristájával, Thalberggel vívott híres zenei párbajrára. A közönség mindkét előadást nagy lelkesedéssel fogadta. Egy zenekritikus szerint két ragyogó győztes volt, és egy legyőzött sem. Egy másik jelenlevő megjegyezte: „Thalberg az első, Liszt az egyetlen zongoraművész a világon”. Pedig Liszt a valódi tudását csak saját, új zongoradarabjainak előadásával tudta megmutatni, ezért is volt szüksége az etűdsorozatra, amelyeket sokáig csak ő tudott eljátszani (majd csak a Liszt-növendékek feltűnésével kezdték mások is játszani). A ciklus végleges változatát (Transzcendens etűdök – Douze Études d'exécution transcendante, S.139) egyébként már weimari tartózkodása alatt készítette el, 1851-ben.
Szintén még svájci tartózkodása alatt, a természet közelsége hatására kezdte írni (1835 és 1838 között) az Album d’un voyageur (Egy utazó naplója) (S.156) című zongoradarabjait, amelyből későbbi, szintén weimari átdolgozás után született a Zarándokévek I, Svájc (S.160) című sorozata. Ennek mintájára született később a Zarándokévek második, itáliai sorozata (benne a Petrarca-szonettekkel és a Dante-szonátával. A harmadik Zarándokévek (S.163) sokkal később születtek. Az első kettő és a harmadik sorozat között komoly hangulati és stílusbeli különbségek vannak. A harmadik a már idős Liszt szomorkás hangját mutatja, amiről maga a mester is írt: „Ezeknek a szomorú daraboknak nem lesz nagy sikerük, és nem is törődöm vele. Thrénodies-nak [siratóknak] nevezem majd őket, minthogy az elégia szót túlságosan és szinte szó szerint is lágynak érzem.” Pedig ebben a sorozatban már olyan, preimpresszionisztikus jellegű darab is van (A Villa d’Este szökőkútjai), amivel Liszt évtizedekkel megelőzte korát.
Fontos megemlíteni Liszt egyik hatalmas vállalkozását: Ludwig van Beethoven kilenc szimfóniájának zongoraátiratát (S.464). A munka végső soron 1837-től 1865-ig tartott, és ennek megfelelően jelen van benne a fiatal, virtuóz Liszt és az idősödő, a virtuóz pályafutástól már régen visszavonult mester stílusa, akit már nem érdekelt a közönségsiker.
Liszt kétségkívül legnagyobb szabású és hatású zongoraműve a h-moll szonáta (S.178). 1852–53-ban írta, addigi zongorista és zeneszerzői tapasztalatainak és eredményeinek összegzéseként. A darab kora, barátai és ellenfelei előtt is értetlenséggel találkozott. Egyedül Wagner lelkesedett érte. „A szonáta minden képzeletet felülmúlóan szép; nagy, szeretetreméltó, mély és nemes – fenséges, amilyen Te vagy” – írta Lisztnek. Először zárt körben játszotta el néhányszor 1853 májusában, és döbbenetet keltett új művével. Ekkor történt meg az a nevezetes (állítólagos?) eset, amikor a fiatal Brahms elaludt Liszt zongorázása közben; innen (is) eredhetett további barátságtalan kapcsolatuk. A darabot még a 20. század elején sem értették meg, Ferruccio Busoni 1900-ban még felháborodást keltve játszotta el. Még Bartók Béla is nehezen barátkozott meg a művel, csak hosszas ismerkedési folyamat után ismerte fel értékeit, forradalmian új szerkesztési elveit.
A Magyar történelmi arcképek (S.205) című zongoradarab sorozatában a magyar történelem és kultúra néhány jelentős alakjának (Széchenyi István, Eötvös József, Vörösmarty Mihály, Teleki László, Deák Ferenc, Petőfi Sándor, Mosonyi Mihály) a zenei arcképét festette meg. Az egyes darabok születési ideje között meglehetősen hosszú idő telt el, de ez nem ritka Liszt esetében. Liszt sorozatát, miként késői műveit általában, értetlenül fogadta a közönség, a kritika és a zenész társadalom. Ezek a darabok, annak ellenére, hogy nevesített címük van, mégsem személyes portrék, sokkal inkább valamiféle életérzés, mély gyász és keserűség kap hangot bennük. Meglepő, hogy ezeket a visszafogott, egyszólamúvá csendesített, szinte zongoraszerűtlenül puritán letét alig-dallamokat ugyanaz a zongorista–zeneszerző komponálta, aki korábban a látványos, a közönség kegyeit kereső, virtuóz zongoradarabjairól és játékáról volt híres.
Források Hamburger Klára: Liszt Ferenc zenéje. Balassi Kiadó, Budapest, 2010. 253–256. old. Hamburger Klára: Liszt kalauz. Zeneműkiadó, Budapest, 1986. 235–240. old.
Kapcsolódó szócikkek Liszt Ferenc Liszt Ferenc munkássága Liszt Ferenc műveinek listája Liszt Ferenc dalai Liszt Ferenc oratorikus művei Liszt Ferenc versenyművei Liszt Ferenc zenekari művei
Zongoradarabjai