Kemenessömjén község Vas vármegyében, a Celldömölki járásban.

Fekvése Vas vármegye keleti szélén, a Kisalföld déli részén fekszik, a Kemeneshát és a Marcal-medence találkozásánál, mintegy 5 kilométerre észak-északnyugatra Celldömölktől. Területének nagyobb része enyhén hullámos síkság, a Cinca-patak mellékén főként megművelt területekkel, rétekkel, amelyet északnyugatról szőlőhegyek szegélyeznek.

A szomszédos települések: északkelet felől Vönöck, kelet felől Kemenesszentmárton, dél felől Celldömölk, nyugat felől Kemenesmihályfa, északnyugat felől pedig Csönge. Közigazgatási területe délkelet felől, egy rövid szakaszon érintkezik még Mersevát határával is.

Megközelítése Csak közúton közelíthető meg, Kemenesmihályfa vagy Vönöck érintésével, mindkét irányból a 8454-es úton. Keleti határszélét érinti még a 8611-es út is, de ez a lakott területeit messze elkerüli.

A legközelebbi vasúti csatlakozási lehetőséget a Kemenesmihályfa megállóhelye kínálja, a község központjától mintegy 3 kilométerre nyugatra.

Története Őskori emlékek A környék történelméről legkorábbi adatok az újkőkor idejéből származnak. Ebben a korban még összefüggő erdőségek borították a tájat. Ekkor vándoroltak be a Marcal-medence irányából a Nyugat-Balkán felől érkező újkőkori közösségek. Ők ismertették meg a már itt élő emberekkel a fejlettebb gazdálkodó életformát. Megélhetésüket főként juh-, kecske-, szarvasmarha-, és sertéstenyésztés biztosította, de az erdőirtással nyert területeken már földműveléssel is foglalkoztak.Ebből az időkből származnak a dunántúli vonaldíszes kerámia kultúra leletei, amelyek -többek között- Kemenessömjéntől néhány km-re, Tokorcson kerültek elő. Az ezt követő, az úgynevezett lengyeli kultúra idejéből szintén tártak fel a régészek ősi településmaradványokat.

A bronzkorban a Rába völgye fontos közlekedési útvonal volt a vándorló népcsoportok számára. A makói kultúra egyik fontos települése volt a közelben, Ostffyasszonyfa határában, amelynek maradványai a Pannonia-Ring építésének estek áldozatul. Ekkor az itt élő népek már kiterjedt kereskedelmet folytattak a leletek tanúsága szerint.A későbbiekben érkeztek a területre a halomsíros kultúra megalapítói. Központi településük és bronzműves központjuk a közeli Ságon volt. Ők honosították meg a jellegzetes hamvasztásos urnamezős temetkezési stílust.

A vaskori (Kr. e. 8-7. századtól) népességnek valószínűleg szintén a Sághegyen volt a központi telepük. Ennek nyomai azonban mára teljesen eltűntek. Azonban községünktől nem messze -Csönge határában- egy kis település maradványaira bukkantak. A feltárt földbe mélyített, lekerekített sarkú, négyszögletes, faszerkezetes, tapasztott falú házrészlet a kor vízparti telepeinek egyedülálló emléke.

Az időszámításunk előtti 5. században jelentek meg a tájon a nyugat felől érkező kelták. Legismertebb emlékük a Sitke és Ostffyasszonyfa közötti Földvár-major helyén épült erődítmény. Sáncai és területe mára beerdősült. Magas szintű termelési ismeretekkel rendelkeztek: vaskohászat, vasekék használata; ezenkívül valószínűleg ekkor terjedt el a szőlőművelés is.

A Római Birodalomtól a honfoglalásig

Dunántúl, az egykori Pannónia Kr. u. 43-tól a Római Birodalomhoz tartozott. A tartomány fejlett úthálózattal rendelkezett. Kemenessömjén mellett egy hadiút haladt el, Vönöck-Kemenesmihályfa irányába, melynek nyomai ma is láthatók. Ezek egykor 4–5 m széles, domború, jól kavicsozott utak voltak. A Sághegyen már a római korban is bányásztak bazaltot, melyet Savaria útjainak burkolásához használtak fel. A hegy körüli villák az egykori szőlőműveléssel állhattak kapcsolatban. A folyók átkelőhelyeinél út- és őrállomások működtek. Közelükben voltak a kisebb települések, és álltak a földbirtokkal rendelkezők lakóhelyei, birtokközpontjai. A római uralom Pannóniában több, mint 300 éven át tartott, aminek a népvándorlás vetett véget. Kr.u. 379-ben Pannóniába a gót-hun-alán népcsoport tört be.

A hun-birodalom szétesése után a nyugati országrész elnéptelenedett. A terület csakúgy, mint a Kárpát-medence jelentős része szinte a népek országútjává vált. Az egykor virágzó római kori kultúra lassan feledésbe merült, csak az itt-ott fellelhető romok jelezték, hogy valaha szebb időket is látott a táj. A vidéken a keleti gótok, majd a longobárdok telepedtek le. A VI. században e népek elhagyták Itália felé a területet, és nyomukban az avarok elfoglalták a Dunántúlt. A község délkeleti határában feltárt avar kori sírok azt bizonyítják, hogy a falu már ekkor létezhetett, vagy legalábbis a környéke lakott volt.

A VII. században a frankok betörtek az avar szállásterület nyugati gyepűvidékére, majd 795-ben a nyugati avar országrész meghódolt a frank király előtt. A terület kb. a Marcal folyó vonaláig a Frank Birodalomhoz tartozott. A IX. században Szvatopluk vezetésével a morvák feldúlták Pannóniát.

895 tavaszán Árpád fejedelem a magyar fősereggel átkelt a Vereckei-hágón, és megkezdődött a honfoglalás. Vas vármegye területére Öcsöb, Őse és Bulcsú vezérletével érkeztek meg a magyarok. Erről az időszakról nagyon kevés tárgyi emlék maradt fenn. Ezek közül érdemes megemlíteni a Kemenesszentmártonban és Celldömölk egyik temetőjében talált lovassírokat.

A középkor

A község első írásos említése 1280-ból való, illetve más források szerint 1331-ből, ahol a falut és nemeseit említik (nobiles de Semyen). A falu egykor a Cinca-patak közelében helyezkedett el, és csak később, a tatárjárás pusztításai után épült újjá a mai helyén. Ezt látszik igazolni az is, hogy a Cinca patak partoldalain több Árpád-kori és középkori lelőhelyet fedeztek fel a régészek.

A falu neve feltehetően a Simeon (Simon) görög név magyar változatából, a Semjénből származik. A hagyomány szerint erre a vidékre a honfoglalás idején egy Simeon nevű vitéz érkezett. Hasonló eredetű településneveket máshol is találunk az országban: ilyen pl. Érsemjén, Kállósemjén, Kérsemjén... stb. A Kemenes előtagot csak később kapta a község, ez a tájra, a Kemeneshátra, illetve a Kemenesaljára utal.

A Kemenessömjén névvel csak az 1863-ban megjelent "Magyarország helységnévtárában" találkozhatunk. 1339-ben már a falu Kisboldogasszonynak szentelt templomáról is megemlékezik az írás.

A község egyik első birtokosai az Osl nemzetségbeli Ostffyak voltak. 1346-ban Osl két fia, János mester és Domonkos macsói bán megosztották itt birtokaikat. Hosszú évszázadokig az Ostffy család maradt Sömjén birtokosa, itteni tulajdonaikról egészen az 1780-as évekig vannak kimutatható adatok.

A török hódoltság

A falu a török hódoltság idején, főleg Pápa eleste után került nehéz helyzetbe. Feltehetően a székesfehérvári török iszpáhik adóztatták meg Sömjént. Ekkor a földtulajdonosok között találjuk Török Bálintot is, akit jól ismerhetünk Gárdonyi Géza: Egri csillagok című regényéből. A szomszédos község, Kemenesmihályfa római katolikus plébániáján őriznek egy -ebből a korból fennmaradt vasból kovácsolt- kettős keresztet, a kereszt csúcsán török félholddal. A hagyomány szerint a félhold a kereszten azt jelentette, hogy a törökök kirabolták Kemenesmihályfát. Valószínűleg Kemenessömjént is.

Egy 1549-ből származó rovásadójegyzék szerint 6 és fél porta, 6 adómentes új ház, egy nemesi kúria, és 15 zsellér volt a faluban.

1553-ban pestisjárvány tizedelte meg a falu lakosságát, melynek során 4 ház néptelenedett el.

A XVI. században többször cserélt gazdát a község. A hadiszerencsétől függően hol a Magyar Királysághoz, hol a Török Birodalomhoz tartozott.

1567-ben a törökök ellen felvonuló császári csapatok Kemenessömjénen vonultak keresztül. A feljegyzések szerint 27 jobbágy volt ennek a kárvallottja.

1570-ben tűzvész pusztított a községben, 9-10 ház égett porrá.

1600 után az enyingi Török István pápai várkapitány a falu egyik részének birtokosa. A község birtokosa még a szintén pápai Esterházy család is. Ez idő tájt jelentek meg a községben a későbbiekben olyan fontos szerepet játszó kisbirtokosok is.

Egy 1649-ben történt összeírás szerint a sömjéniek úgy emlékeztek, hogy Pápa vesztésekor kezdtek a töröknek adót fizetni, nevezetesen Cseri basának, török földesuruknak 25 forintot, a császárnak (bár valószínűleg inkább a szultánnak) pedig 5 forintot évente. Bethlen hadjáratakor a segédcsapatul szegődött Juszup iszpaha hódoltatta meg őket, és ettől kezdve 30 forintot, 10 pint vajat és mézet adtak.

1664 környékén újra nehéz idők jöttek, a török hadak szinte az egész vidéket felégették, és a környező falvak összefogva segítettek Asszonyfa kis palánkvárának védelmében és újjáépítésében.

Amikor a törökök Thököly második felkelésének segítése ürügyén a Dunántúlra rontottak, 40 falut égettek porrá. Ekkor történt meg Kemenesalja csaknem teljes pusztulása. Számtalan egykori falu soha nem épült újjá, nevüket csak a határrészek nevei őrzik.

Az újkor

1697-ben Kemenessömjénnek 450 lakosa volt. Temploma a viszontagságok során nagyon romos állapotba került, 1550-ben még a római katolikusoké, de a reformáció során az evangélikusok kapták meg, akik később újjáépítették. 1732-ben, az ellenreformáció idején azonban fegyveres erővel elvették tőlük.

Berzsenyi Dániel 1799-től 1804-ig élt Sömjénben. Itt indult el költői pályafutása. Egykori présháza a Kis-hegyen áll, ma műemlék. A költő emlékét ma is büszkén őrzi a település.

Az 1835-ös évből származó összeírás szerint ekkor már 49 nemesi család élt itt.

A 19. század második felében Savanyú Jóska bakonyi betyár többször is megfordult a községben. Sömjénben akkor járt, amikor bujdosnia kellett a Veszprém vármegyei hajdúk elől, akik azonban csak a saját vármegyéjük határáig üldözhették. A betyárvilágban a juhászok voltak a legjobb segítői. A fennmaradt elbeszélések szerint a sömjéni cseri juhásznál mindig jutott számára egy jó falat, egy pohár bor, és szállás.

1888-ban épült az evangélikus templom, iskolával és tanítói lakással együtt, a helyi nemesség anyagi támogatásával. Ebből a korban születtek meg a község napjainkig meglévő kastélyai is, a Radó-kastély (1880), a Berzsenyi-kastély (1905), és a napjainkra már lebontott Deutsch-kúria.

A katolikus templommal szemben található az Erzsébet-park. Nevét az 1896-ban, a honfoglalás millenniumának tiszteletére ültetett négy hársfáról kapta. Névadója Erzsébet magyar királyné.

A XX. század

Egy 1908-as statisztika a következőképpen jellemzi a falut:

Lakosság száma: 776 fő. Színmagyar. Utolsó távírda és utolsó vasúti megálló: Vönöck és Celldömölk. Plébánia és utolsó posta: Kemenesmihályfa. Anyakönyvi kerület, körjegyzőség, ágostai evangélikus gyülekezet: helyben. Csendőrség: Celldömölk Rabbiság: Nagysimonyi. Majorok: Cserfás major (Berzsenyi-major), Tómajor (Szűts major). Hatóságok: bíró, helyettes bíró, közgyám, szülésznő, vágóbiztos. Iskolák: ágostai evangélikus iskola. Földbirtokos: Dr. Berzsenyi Jenő, Radó Dénes, Deutsch Mór. Vállalkozók: ács, kovács, vegyeskereskedő, vendéglős.

Az 1920-as évek közepén Kemenessömjénben járt Kodály Zoltán zeneszerző, aki sok-sok itt gyűjtött népdallal gazdagította zeneköltészetünk tárházát.

Az 1930-as években Dr. Holéczy Zoltán orvos, régész ásatásokat végzett a községben, és a Radó-cseren avar kori sírokat talált. A leleteket a Nemzeti Múzeum őrzi.

1936-ban a sömjéni hegyen állítottak emlékoszlopot Berzsenyi Dánielnek. Ez évben járt itt Berzsenyi nyomában Németh László költő is.

1945. március 27-e jelentette a község számára a második világháború végét. A front átvonulása szerencsére sem anyagi, sem polgári áldozatokat nem követelt. Ez évben a Radó-kastélyban járványkórház működött

1952-ben alakult meg a község első termelőszövetkezete, "Vörös Csillag" néven. A megalakuláskor 27 tagja volt. Az indulás utáni években nem igazán tudott kifejlődni a szövetkezeti mozgalom, így a gazdálkodás többször is válságba került. 1956 tavaszán 34 tagja volt a termelőszövetkezetnek.