A románul és 1912-ig magyarul is azonos nevű erdélyi települést lásd itt: Monorfalva.
Monor város Pest vármegyében, a Monori járásban. 2006-ig, önállóvá válásáig Monorierdő község is hozzá tartozott.
Fekvése Monor Budapesttől 25, Magyarország mértani középpontjától, Pusztavacstól kb. 20 kilométerre található. A város déli szélén húzódik a 4-es számú (E60) országos főút, a lakott területétől északra pedig az M4-es autóút vezet. A település főutcája a 3112-es út, amely a 4-es főúttól egészen Tápiószeléig vezet, másik fontos útja a 3111-es út, amely Ecsertől húzódik idáig. Déli szomszédai közül Vasaddal a 4605-ös, Csévharaszttal a 46 102-es számú mellékút köti össze. A települést átszeli a Budapest–Záhony-vasútvonal, amelynek egy megállási pontja van itt, Monor vasútállomás.
A város a Duna–Tisza közi homokhátságon, a Pilis–Alpári-homokhát és a Monor-Irsai dombság találkozásánál helyezkedik el, legmagasabb pontja, az Alföldbe simuló Strázsa-hegy (190 m), mely a hagyomány szerint arról kapta a nevét, hogy a török korban innen kémlelték a környéket, őrizve a falut a portyázó török katonáktól.
Monor környéke felszíni vízfolyásokban nagyon szegény, a Monori-víz és a Gyáli-patak a Dunába viszi a vizeket. Mindkét vízfolyást erősen szabályozták, azóta Gyáli- (1.), ill. Monori- (24.) csatorna a nevük. Monor környékén egykor több tó és mocsár volt. A város őslakói a Kenderesalján és a Paplaposon telepedtek meg, s a Kenderesi- és a Bogárzó-tó biztosította az ivóvizet számukra. A tavak halállománya élelmet, a mocsarak növényvilága, a tavak iszapja nyersanyagot nyújtott az építkezésekhez és a használati eszközök készítéséhez. A Bogárzó-tó még a XX. század 70-es éveiben is megvolt, ma már a nyomát is alig találni, s az egykor menedéket nyújtó nádasok, csíkhalat adó zsombékosok csak emlékek. Az egykor kenderáztatásra szolgáló Kenderesi-tó a feltöltések és beépítések után megszűnt, és a 70-es években még nagy területet borító nádasok is visszaszorultak. Az egykori lefolyástalan állóvizek közül a település belterületén egyedül a ma még hasznosításra váró Kis-tó maradt meg.
Monor környékén nagy területeket takar a lösz. Ebbe a kőzetbe mélyítették a pincéket, ezt használták a rakott fal és vályog készítéséhez, ebből égették a téglát és ezen képződtek a környéken foltokban előforduló csernozjom talajok. A jégkori löszökből számos mamutlelet (Elephas primigenius) is előkerült a XX. század elején.
Az utolsó jeges időszakban rakódott le a homok. Ezt a szél átmozgatta, tovább szállította, s jellegzetes futóhomok-formákat alakított ki. Ilyenek Monoron és környékén is több helyen megfigyelhetők (Péteri-Őrhegy, Péteri-csárda, Tete-puszta).
Az éghajlat az országos átlagnak megfelelő: az évi középhőmérséklet 10,2 °C; egy év alatt kb. 550 mm csapadék hull; a napfénytartam átlagosan 2000 óra; az ÉNy-i szél az uralkodó. Már okleveles források is utalnak az itteni gyakori ködökre. A régi paraszti megfigyelések alapján a mezőgazdasági munkákat Szent György napján (április 24.) kezdték és október 31-éig be kellett fejezni, hiszen a fagymentes időszak általában április 15-étől október 20-áig tart.
A térség természetes növénytakarója csak helyenként maradt meg. A közeli Csévharaszt és Nyáregyháza között terül el az ország egyik legszebb homoki erdőssztyep-vidéke. Monor megmaradt lápi társulása, a Forrás-vidék természetvédelem alatt áll. Az üde rétből vízigényes fűzfélék ligetes csoportjai emelkednek ki, a völgy legmélyebb részén pedig nádas található. A Forrás vízmennyisége valaha a nagyobb esőzések, záporok, zivatarok vagy a tavaszi hirtelen hóolvadások idején megnövekedett, így közvetlen környéke lefolyástalan mocsárterületté vált. Nyílt vizű tó azonban soha nem alakult ki. Az utóbbi évtizedekben a szárazság a forrás kiapadásához vezetett. A nagy vízigényű mocsári és lápi fajok, a gyékény-, nád- és sás uralmát a kevésbé vízigényes fűzfélék vették át. Az eredeti állatvilág is a Forrás környékén maradt fenn a legnagyobb számban. A hüllőket a fürge- és a zöld gyík képviseli, s kiváló élőhely egyes békafajok számára is. Élelemre és fészkelő helyre talál itt a fácán, a sárgarigó, a fülemüle és az erdei pinty, az emlősök közül pedig a mezei nyúl és – a szántóföldekkel határos részeken – az őz a leggyakoribb.
Monor környékének jellemző fafaja volt a szil. A Monor és Péteri közötti egykori szilfás terület Zylberek (Szilberek) néven szerepelt. Azóta a területen telepített nyárasok és szántóföldek vannak. A szilfák emlékét a Szilháti dűlő neve őrzi. A vízrendezések előtt gyakori volt településünkön a fűzfa is, amelynek vesszejét sövényházak, kerítések, méhkasok, ill. az ún. sövénykutak készítéséhez használták fel. E fafaj egykori jelentőségét mutatja a Bocskai utca első elnevezése, a Füzes utca is. A mezőgazdasági művelés rét- és legelőgazdálkodást, a kedvező területeken szántóföldi gazdálkodást, illetve szőlő- és gyümölcstermesztést jelent.
Története Monor és környéke az utolsó eljegesedést követően népesült be. Az emberi kultúra legrégibb nyomai (a városi helytörténeti kiállításon látható csiszolt kőbalták) az újkőkorból származnak. Monor „őslakói” a Kenderesalján és a Paplapos körzetében telepedtek meg. 1911-ben és 1928-ban a Forrás felé vezető út mentén mamut- és ősszarvascsontok kerültek elő, egy részük a Nemzeti Múzeumba került.
2001-ben, az új szennyvíztisztító építésekor rézkori (i. e. 3200–2000) telep és kultikus temető nyomait ásták ki. A rézkor késői szakaszában telepedett meg Monor környékén a Baden-péceli kultúra népessége, amelynek emlékeit a közeli Felsőfarkasdi-tó partján találták meg. A bronzkor középső szakaszában (i. e. 1700–1300) vándorolt a város területére a Vatya-kultúra népe, amelynek cserépedényeit a Pozsonyi úti lakótelep helyén tárták fel. A késői bronzkorból ismét a Paplaposról került elő egy tokos bronzbalta. A i. sz. első évszázadokban rövid ideig az iráni eredetű szarmaták (282 után) telepedtek le a környéken. Településük és temetőjük maradványai szintén az új szennyvíztisztító építésekor kerültek elő. A szarmaták életében a nomád állattenyésztés mellett fontos szerepe volt a földművelésnek is. Intenzív kereskedelmet folytattak az innen csupán negyven kilométerre lévő Pannonia provincia lakóival.
A honfoglaló magyarok földműveléssel és állattartással foglalkozó közösségei – a korábbi korszakok népeihez hasonlóan – valószínűleg ezen a kedvező adottságokkal bíró vidéken is megtelepedtek. Leletanyagukból egy Monor határában, 1943-ban talált honfoglalás kori kengyelen kívül mást nem ismerünk. Hasonló a helyzet az államalapítás és Árpád-házi királyaink (1000–1301) idejére vonatkozóan is. Jelenleg a város bel- és külterületén 12 régészeti lelőhely ismeretes.
A középkori Monor nagy valószínűséggel a mai város központjában, a könyvtár környékén lehetett. E vidék Árpád-kori települései a tatárjárás idején elpusztultak, és ezt követően csak egy részükön alakult ki új falu. A késői Árpád-korban – Pest vármegye más vidékein szerzett régészeti tapasztalatok alapján – Monor és Monorierdő területén 3-5 település állhatott, falvanként 50-200 lakossal. Monor ősén kívül Monorierdő területén megtalálták Újfalu (Wyfalu, Vyfalu, Nova) maradványait is.
Monor elnevezésének eredete még ma sem tisztázott, de a település neve a ma leginkább elfogadott elmélet szerint a török eredetű, „köd” jelentésű személynévből származik. A további kutatáshoz a romániai Monor(falva) párhuzama ad lehetőséget.
Monor (Monar) nevének első hiteles írásbeli említésével egy 1398. március 25-én kelt oklevélben találkozunk, amelyből megismerhetjük Monor akkori hűbérurát, Maróti János székely ispánt. Az oklevél tartalma szerint „A bácsi káptalan Zsigmond király február 20-án kelt parancsára Maroth-i János székely ispánt beiktatja Atyai Zaar László fia Miklós fia János többek között Sambok-i Monar-i Pest megyei, és Perbar-i Pilis megyei, és egyéb Valkó megyei birtokaiba.” A Maróthyak Békés vármegyei birtokai közé ékelődött az egri káptalan birtoka. Ezeket cserélték el az egri káptalannal 1446-ban. Ezt követően a Maróthy család nem szerepel a birtokosok között, a falu új földesura az egri káptalan lett.
A település a török időkig lassan fejlődött. A több mint 150 éves török uralom Monort és környékét is sanyargatta, hiszen a Duna-Tisza-köze a hódoltság területére, a török haderő felvonulási útvonalába esett. A török adóösszeírások és a magyar vármegyék összeírásai alapján képet kaphatunk a hódoltság idején kialakult viszonyokról. Ezekből tudjuk, hogy: „Molnár [Monor] falu a Pesti náhijéhez tartozik. A földesúri jövedelmek teljes összege 1546-ban 2690 akcse, 1559-ben 3382, 1562-ben 7150, míg 1580-ban és 1590-ben 9500 akcse…” Közben a birtokosok változtak (a leghíresebb 1546-ban Mehmed budai beglerbég), az adók pedig már akkor is csak növekedtek. A település lakói volt földesuruknak, az egri káptalannak illetve az egri várnak is adóztak és robotoltak. Az itt élő népesség helyzetét tehát a hadi veszélyek mellett a kettős adózás is nehezítette.
A reformáció korán hívekre talált itt. 1546-tól már protestáns prédikátor hirdette tanait a szomszédos Újfaluban, és 1567-ben a református iskolai tanítás is megkezdődött Monoron. A Duna-melléki Református Egyház évkönyveiből ismerjük a 17. századi prédikátorok neveit, akik egyben iskolamesterek is voltak. Közülük említést érdemel az 1670-től a református gyülekezet élén álló Jabloncai Mihály, akit egy protestánsok elleni perben 1674-ben a pozsonyi rendkívüli törvényszék elé idéztek, és börtönéből soha nem tért vissza. Az ellenreformáció mégsem törte meg a lakosok hitét, a többség Kálvin követője maradt.
A török hódoltság időszakában Monor többször elpusztult illetve elnéptelenedett. Az 1661-es bécsi hadjárat után lett ismét „Desertium ad loca remotiora” – azaz lakatlan puszta, s tíz évig nem is szerepelt az adójegyzékekben. A felszabadító háború idején a falu lakói ismét elmenekültek.
A török kiűzése után a feldúlt falvakba visszaszivárogtak az elbujdosott lakosok, és új telepesek érkeztek az ország más részeiből is. 1696-ban már újra lakott helyként említették Monort. A családfők száma 1696-ban 7 fő, 1701-ben már 117 fő volt. Az 1690. évi összeírásban a szomszédos Újfalu is az elhagyott helyek között szerepelt. Később sem települt újra, területét Monor határába olvasztották be, nevét az Újfalusi-dűlő helynév őrzi. Egykori templomának maradványai még a 19. században is álltak, 1964-ben ezen a területen 15-17. századi edénytöredékek, használati tárgyak és vaseszközök kerültek a felszínre.
A hazatelepült református lakosság Sinka János főbíró (1696-1700) vezetésével megkezdte egyháza és iskolája helyreállítási munkálatait. A templomot 1702-ben építették újjá.
Annak ellenére, hogy a lakosság sokat szenvedett a hadaktól, az állatállomány és a vetésterület is növekedett. „Igen útban lakunk … az alá s fel járó németek” miatt, írta a vármegyének Dékány Mihály monori bíró 1701-ben. A Rákóczi-szabadságharc (1703-1711) idején Monorról összesen 22 fő harcolt a fejedelem hadaiban. Egy 1704 májusában készített feljegyzés alapján név szerinti kimutatás is ismert róluk.
1717-ben, a harcok és a járványok ellenére már újra 52 fő élt Monoron, 1720-ban pedig 138 adóköteles házat tartottak nyilván. A családfők száma 1715-1760 között megötszöröződött, földesúri adójuk 1747-ig 2000 forintra növekedett.
Monor földesura, az egri káptalan új katolikus egyházközség alapításába kezdett. 1753-ban katolikus német telepesek érkeztek Monorra, akik 1757-ben kis templomot, majd 1764 körül téglaégetőt létesítettek, hogy téglából és kövekből készülhessenek az egyházi és földesúri épületek A 19. század elején – 1802–06 között – az egri káptalan költségén építették a jelenleg is álló Nagyboldogasszony-templomot.