bélyegkép|Az imaórák liturgiáját gyakorló ciszterci szerzetesek az ausztriai heiligenkreuzi apátságban, 2009-ben.

Az imaórák liturgiája (latinul: Liturgia Horarorum) a mindennapi imaórákat (régiesen: hórák) tartalmazó római katolikus imádságoskönyv, a breviárium a második vatikáni zsinatot követő átdolgozása. Az imaórák liturgiája (vagy régiesen: hórák liturgiája) kifejezés vonatkozhat magukra a mindennapi imaróákra, a zsolozsmára is.

A zsolozsma a keresztény egyház kezdeteitől létezett, mint a napszakokhoz kötődő szertartások a zsidó vallásból átvett hagyománya. A szerzetesrendek térnyerésével formalizálódott és kibővült az imaórák rendje, amely így egyre kevésbé volt érthető a köznép számára. Szent Benedek regulája, amely a szerzetesek számára lefektette a zsolozsma szabályait, nagy hatást gyakorolt a hagyomány tágabb alakulására. Az első breviáriumot VII. Gergely pápa adta ki az imaórák rendjének rögzítésére. 1568-ban, a tridenti zsinat hatására jelent meg Az imaórák liturgiájának közvetlen elődje, a Breviarum Romanum, azaz a Római breviárium. Az imaórák liturgiája ennek a műnek az átdolgozott változata, amely ma szabályozza a római katolikus egyház zsolozsma-gyakorlatát.

Története

Az imaórák rendjének kialakulása

A zsolozsma a római katolikus egyház közösségi imája. A minden nap rendszeresen ismétlődő, bizonyos időponthoz kötődő imádság hagyománya a zsidó gyakorlatból származik; az Ószövetség említi a reggeli, esti, illetve háromszor napközbeni imádkozás szokását. Az Újszövetség tanúsága szerint Jézus és az apostolok is elvégezték ezeket az imákat. Ebből alakulhatott ki a különböző keresztény egyházak imaóra-rendszere, amely az idők során meghatározott formát vett fel és előírt olvasmányokkal, imákkal, énekekkel bővült. Eredetileg minden hívő életének részei voltak ezek az imaórák, és tartalmuk a gyakorlatban alakult. Idővel azonban a szerzetesrendek használatában olyan hosszúvá és bonyolulttá váltak, hogy csak a képzett papság és szerzetesek végezhették el őket, különösen, amikor a köznép már nem értett latinul. Ennek pótlására terjedt el a rózsafüzér és az Úrangyala mondásának szokása.

A második századra az óegyház a zsinagógákban gyakorolt, a nap bizonyos óráihoz kötött szentírás-olvasást beépítette a szentmise alakuló gyakorlatába, de fennmaradt a reggeli és esti ima szokása, amelyet meghatározott napokon a gyülekezet a pap vezetésével, közösen gyakorolt. Ezeknek az imaóráknak a szövege nem ismert. Az ókori keresztények, főleg az aszkéták és a korai szerzetesek imádkoztak reggel (matutinum, később laudes), este (vecsernye vagy vesperás); a napfelketétől számított római nap harmadik, hatodik és kilencedik órájában (tertia, sexta, nona); illetve éjszaka és virradatkor. Megemlékeztek a megváltástörténet azon elemeiről, amelyek az adott órában történtek, emellett zsoltárokat mondtak és dicsérték Istent (ezek az imaróák, azaz a hórák, latinul horae). A matutinum az éjszakai vigíliákat (virrasztásokat) napkeltekor lezáró szertartásból alakult ki. Valamivel később jelent meg a prima és a completorium (magyarul: kompletórium) reggeli és esti imaként a szerzetesrendek számára, ahonnan a nép körében is elterjedt. Ekkor vált általánossá a zsoltárok antifónás (a pap és a gyülekezett közötti felelet-válaszként való) előadása is.

A matutinum és a vecsernye során már Szent Benedek regulája előtt hetente elénekelték mind a 150 bibliai zsoltárt: a matutinum alatt az elsőtől a 108.-ig, a vesperás során a 109.-től 150.-ig. Vasárnap tizennyolc, hétköznap tizenkét zsoltár szerepelt a matutinumban, míg a vecsernyében öt zsoltár és a magnificat. Ünnepeken az alkalomhoz illő zsoltárt mondtak, matutinumkor kilencet, vecsernyekor ötöt. A laudesben reggeli, a kompletóriumban esti zsoltárok szerepeltek. Minden hórához tartozott bibliai olvasmány, a matutinumhoz hosszabb, a többi imaórához pár soros. Minden imaórát collecta, azaz könyörgés zárt. Szent Benedek regulája erre a hagyományra épített, de nem határozta meg pontosan, melyik nap melyik zsoltárokat kell elénekelni, így a bencés renden belül több hagyomány alakult ki, amelyeket pszaltériumokban rögzítettek. A bencés eredetű, nyolcelemű imarend (matutinum, laudes, prima, tercia, szexta, nóna, vecsernye/vesperás, kompletórium) idővel Rómában is meghonosodott a korábbi öt imaóra helyett. bélyegkép|VII. Gergely pápa egy 11. századi kódex miniatúráján.|balra 800 körül kerültek be a napi liturgiába a bűnbánati (a 6., a 31., a 37., az 50., a 101., a 129. és a 142.) és a graduális zsoltárok („lépcsőzsoltárok”, a 119.–133. zsoltár). Ehhez jöttek különbőző, az imaórák liturgájára épülő, azokkal együtt mondott zsolozsmák, mint a halotti zsolozsma (officium defunctorum) vagy Szűz Mária kis zsolozsmája (officium parvum Beatae Mariae Virginis), amelyet a 10.–11. században csatoltak az alapvető imaórákhoz. A szentek tiszteletének kialakulása nagy hatást gyakorolt az imaórák liturgiájára. A 8. századtól kezdve a szentek zsolozsmája, amelynek saját zsoltárrendje volt, egyre inkább az ősi zsolozsma helyébe lépett, a bibliai olvasmányokat pedig a szentek életéről szóló művek váltották fel. VII. Gergely pápa idejére a zsolozsmák szokásrendje egységesítésre, felújításra szorult; ennek a folyamatnak az eredménye lett az első breviárium, Az imaórák liturgiája könyv elődje.

Szent Benedek regulájának elterjedését követően kialakult az eltérő világi (a székesegyházakban és plébániatemplomokban mondott) és monasztikus (a Szent Benedeket követő szerzetesrendek által használt) zsolozsma. A világi zsolozsma, amely az ősi, római szokásokat követte, számos formában maradt fent különböző térségekben; ez lett a premontrei, a domonkos és a ferences szerzetesrendek imaóráinak alapja is. Magyarországon a világi zsolozsma terjedt el, amelyet 1100 körül már biztosan gyakoroltak. Az esztergomi érsek 1150 körül szabályozta először az imaórákat a római változat alapján, de kialakult kalocsai és erdélyi változat is. 1630-ban Pázmány Péter vezette be a tridenti zsinat szerinti zsolozsmázást. balra|bélyegkép|A Római breviárium egy 1647-es, párizsi kiadása.

A Római breviárium (1568) bélyegkép|V. Piusz El Greco festményén. A tridenti zsinat az apostoli szék felelősségéve tette az imaórák szövegének és szokásainak felügyeletét és szabályozását, ezért jelent meg 1568-ban, V. Piusz pápa uralkodása alatt a Breviarium Romanum (Római breviárium), amelynek használatát kevés kivétellel kötelezővé tették. Az évszázadok folyamán több kisebb változtatást eszközöltek a Breviarium Romanumon, ám ezek igen lassan vagy egyáltalán nem terjedtek el a különböző egyházmegyékben. A 20. században intenzív munkálatok előzték meg az Imaórák liturgiája kiadását. 1911-ben X. Piusz visszaállította a 150 zsoltár hetenként való elmondásának szokását. XII. Piusz új latin zsoltárfordítást engedélyezett (addig a zsoltárok eredetileg héber nyelven írott szövegét kizárólag a Vulgata latin fordításában mondták).

A jelenlegi Liturgia Horarorum A második vatikáni zsinat számára elsődleges volt a zsolozsma-hagyomány megőrzése és megújítása azzal a céllal, hogy az imaórák ismét a papság és a hívek életének rendszeres részévé váljanak. Az új zsolozsmáskönyvön, amelyet Breviarum Romanum helyett Liturgia Horarorumnak neveztek, szakértői bizottság dolgozott VI. Pál alatt. A nehezebben érthető zsoltárokat eltávolították, és teljesen eltörölték a primát, hogy hangsúlyozzák a laudes mint reggeli ima jelentőségét, így a liturgiát visszahelyezve a reggeli és esti ima közötti keretbe. A jelenlegi szabályozás szerint tehát a reggeli imaóra a laudes, az esti a vecsernye; ezek a nap legfontosabb hórái. A matutinum új neve officium lectionis, azaz olvasmányos imaóra lett, amely bármikor elvégezhető (nem időponthoz kötött), és középpontjában a kijelölt vallási szövegek olvasása áll. A kishórák (tertia, szexta, nóna) közül csak egy (szabadon választható) maradt kötelező „napközi imaóra” néven. A zsoltárok nem hetente, hanem négy hetente ismétlődnek (kivéve a kompletóriumot, amely megtartotta az egy hetes ritmust). A hórák liturgiájának gyakorlása kötelező a diakónusok, a papok és a püspökök számára, míg a szerzetesrendeket saját regulájuk szabályozza ebben a tekintetben. A hívőket is bátorítják a részvételre. bélyegkép|VI. Pál 1969-ben Magyarul 1976-ban jelent meg egy kivonat a Liturgia Horarorumból Ideiglenes zsolozsmáskönyv címmel. Az 1993-ban megjelent Zsolozsmáskönyv az olvasmányos imaóra kivételével már a teljes Liturgia Horarorum fordítását tartalmazta. A végleges magyar fordítás, amely Az imaórák liturgiája címet viseli, 1991–1992-ben jelent meg négy kötetben, padovai nyomtatással.

Az imaórák liturgiájának jelenlegi felépítése Egy imaóra liturgiája mindig a következő elemekből áll: bevezető himnusz, antifónás zsoltározás, meghatározott olvasmány a Bibliából, majd könyörgések. A laudes reggeli, Istent dicsérő imaóra, ezt követik a kishórák: a tertia (délelőtt kilenc óra és dél között), a sexta (délben) és a nona (délután háromkor). Az esti, hálaadó hóra a vesperás vagy vecsernye napnyugtakor (ezt több zeneszerző is megzenésítette, például Monteverdi és Mozart). Egyházi ünnepek előestéjén a következő napra vonatkozó vecsernyét imádkozzák a vigília (virrasztás) keretében. Az olvasmányos imaóra (amely a matutinumból alakult ki) a nap során bármikor elmondható.

Jelentősége A római katolikus tanítás szerint az imaórák liturgiája és a szentmise együttesen teljesíti a hívek szüntelen imádságának kötelességét. A két gyakorlat kiegészíti egymást: az imaórák liturgiája a nap minden részére kiterjeszti az áhitatot, egyben felkészíti a hívők lelkét a szentmisére, így elősegíti a megszentelődésüket, illetve közben jár Istennél az egyházért és minden emberért. Minden római katolikus személy végezheti egyedül vagy közösségben. Egyes szerzetesrendeknek saját rítusa van az imaórák elvégzésére. A legfontosabb a reggeli és az esti dicséret, amelyet egyházi személyek csak különleges körülmények esetén hagyhatnak ki.

Kapcsolódó oldalak

Az imaórák liturgiája (többek között) magyar nyelven The Divinum Officum Project, ahol a zsolozsma több történelmi változata is összehasonlítható

Jegyzetek

Kategória:Katolikus liturgia