A beszédaktus-elmélet szerint a nyelvhasználat nem egyszerűen a cselekvés irányítója, hanem maga a cselekvés is.

A kezdetek Arisztotelész Herméneutikája az egyszerű kijelentő mondatokkal és ezek logikán belüli szerepével foglalkozik; alapvető eredményei a tagadásra és a modalitásokra (szükségszerűség, lehetségesség, esetlegesség stb.) vonatkozó megállapítások. Ebben a művében szerepelnek továbbá a későbbi eredmények szempontjából alapvető megkülönböztetések, melyek a kijelentések általánosság és egyetemesség szerinti osztályzásához vezetnek (általános vagy egyedi alanyról szólnak-e, és általánosan vagy részlegesen jelentenek-e ki valamit), továbbá a tagadásokkal kapcsolatban azon észrevételek, melyeket később az ún. logikai négyszög formájában volt szokás összefoglalni. Hosszú szünet után Koschmieder az 1930-as években újra felvetette a performativitás kérdését. Ő ugyan koincidencia néven említi, és úgy definiálja, hogy „koincidencián értem s szó és a cselekedet egybeesését olyan formában, hogy a szó, amelyet kiejtünk maga a jelölt cselekvés.” (Koschmieder, 1930)

A feszültség a filozófusok és a nyelvészek közti disszonanciából eredt, amelyet valamilyen módon meg kellett oldani. A filozófusok állították, hogy állítás egyetlen feladata a dolgok pillanatnyi állásának leírása, vagy valamilyen tény megállapítása. Ezzel szemben a nyelvtanírók szerint nem minden mondat állítás, felkiáltás, létezik utasítás, vágy, engedményeket kifejező mondat is. Elterjedt az a nézet, hogy számos megnyilatkozás, ami messziről állításnak tűnik, nem az, nem annak szánták, hogy tényeket közöljön a világról. Még a generatív nyelvészek is a nyelvet csakis a gondolkodtató, a nyelven kívüli világ tényeit leíró funkciójának oldaláról vizsgálták.

Chomsky szerint a nyelv csakis valamilyen gondolkodtató funkciót tölt be, és a kommunikáció egyáltalán nem tartozik a nyelv lényegéhez. A kommunikációs funkciók olyan másodlagos nyelvi jegyek, amelyek csak másodlagosan, használat közben rakódnak a nyelvre. Ha el is ismerték a többi funkciót, mellékes jellegűnek kezelték. Ennek ellenére Chomsky már megfogalmazta azt, hogy nem minden állítás fogadható el minden szituációban. Ennek alapján bevezette a grammatikalitás/akceptálhatóság fogalompárt. Grammatikalitás alatt azt vizsgálta, hogy S szólánc G grammatika alapján L nyelvnek jól formált mondata-e. Ezzel szemben az akceptálhatóság azt ellenőrzi, hogy a beszélők egy performancia helyzetben elfogadnak-e érvényes megnyilatkozásnak S láncot.

Austin

Austin analitikus nyelvfilozófusként leírta azt az elméletét, miszerint a nyelvhasználat nem egyszerűen a cselekvés irányítója, hanem maga a cselekvés is. A nyelvhasználat nemcsak információátvitel, hanem cselekvés is, amit az információátvitellel viszünk véghez. Semmi mást nem kell tenni például a bocsánatkéréshez, mint kimondani, a „bocsánat”, „elnézést”, „ne haragudj”, vagy „bocsáss meg” kifejezéseket. Ezzel tökéletesen ki tudjuk elégíteni a bocsánatkérés aktusát. Ez természetesen nem zárja ki azt, hogy más cselekedetekkel ezt nem lehetne nyomatékosítani, például egy szál virág, vagy egy üveg bor átadásával, de ezek nélkül is teljes a bocsánatkérésünk. A bocsánatkérés tehát akkor történik meg, amikor valaki bocsánatot kér, és nem előbb, és egyetlen kötelező feltétele a fent idézett kifejezések egyikének kimondása. Jól manifesztálható tehát, hogy a „mondás” maga a cselekedet is.

Megnyilatkozásaink egy része a nyelven kívüli világ leírása, tények megállapítása, konstatálása. Ezek a megnyilatkozások igaz vagy hamis melléknévvel illethetőek. Más megnyilatkozásokkal cselekvést hajtunk végre, aktusokat performálunk. Ezek őszinték vagy őszintétlenek.

Performatívum / konstatívum

Austin elsőként hívta fel a figyelmet a sokféle funkcióra, amit az interperszonális kommunikáció részeként a megnyilatkozások betöltenek. Megmutatta, hogy nagyon sok megnyilatkozás nem információt közvetít, hanem cselekvés értéke van. Ezek a megnyilatkozások nem „írnak le”, vagy „állapítanak meg” semmit, nem számolnak be semmiről, nem igazak vagy hamisak. Ezeket a megnyilvánulásokat nevezte Austin performatívumnak, szemben a konstatívumokkal, melyek a leírás, informálás, megállapítás szerepét töltik be. Mindenki számára jól érzékelhető a funkcionális különbség az „ülj le!” illetve a „magyar gazdaság az elmúlt évben javuló tendenciát mutat” mondatok között. Az elsőt Austin performatívumnak, míg a másodikat konstatívumnak nevezte el. (Austin, 1990. 35)

Ennek azonban nincs sok értelme, erre Austin is rájött, mert a performatív megnyilatkozások, csak annyiban különböznek a többitől, hogy bennük a cselekvési erő explicitté van téve, másrészt pedig a konstatív megnyilatkozásokkal is valamilyen cselekvést hajtunk végre.

Érvényességi feltételek

Austin hangsúlyozta azt is, hogy bizonyos körülményeknek meg kell lenniük ahhoz, hogy az adott beszédcselekvés sikeres legyen. Bizonyos feltételeket ki kell elégíteniük, ezek a boldogulási feltételek. Például a személynek, aki a beszédcselekvést végrehajtja rendelkeznie kell a szükséges felhatalmazással. Nem ítélheti tíz év börtönbüntetésre senki sem a szomszédját, hacsak nem ő a bíró. Egyetlen honvédelmi miniszteri jogkörrel nem rendelkező állampolgár sem üzenhet hadat egy másik országnak, és egyházi temetést sem celebrálhat senki laikus.

A sikerességhez szükséges második feltétel a helyes végrehajtás, bizonyos eljárások pontos, és maradéktalan betartása. Erre például, szolgálhatnak bármilyen egyházi liturgikus eljárások. Református templomban Úrvacsorát venni a szereztetési ige elmondása nélkül például lehetetlenség.

Végül nem szabad megfeledkezni az őszinteségi feltételről, a bocsánatkérés, csak akkor lesz sikeres, ha a beszélő azt őszintén gondolja. Ezen a területen Austin megkülönböztet érzéseket, gondolatokat, és szándékokat, ebből kifolyólag a „részvétem” az „azt tanácsolom…” vagy az „ígérem” csak akkor tölthetik be a beszédaktus funkciójukat, ha fentieken kívül a mögöttük meghúzódó érzések, gondolatok vagy szándékok őszinték. Gordon és Lakoff a boldogulási feltételeket a direktívákra vonatkozóan punktualizálták, és arra a következtetésre jutottak, hogy a fentieken kívül szükség van arra, hogy 1, a beszélő valóban óhajtsa a kérés végrehajtását, 2, legyen annak biztos tudatában, hogy a hallgató tudja teljesíteni a kérést, végül 3, a hallgató nem teljesítené az adott tevékenységet a beszélő utasítása nélkül.

Konrád 1983-ban ezeket a gondolatokat kiegészítette még azzal, hogy a kérésnek időben meg kell előzni a végrehajtást, ergo a direktívum csak jövő idejű lehet. Krékits hozzátette, hogy nemcsak előidejűség, de időbeli egybeesés is elképzelhető a kérés és a végrehajtás között. Példának Zorin „Kezdet és vég” c. munkájából idéz: „olvasol és olvass is!” Amely állítás – az időbeli egybeesésről – vitatható, hiszen csak a kérés elhangzása után tudja a hallgató, hogy folytatnia kell az olvasást.

Beszédaktusok osztályozása Austin Austin a beszédaktusokat öt osztályba sorolta, az alábbiak szerint: ítélkezők végrehajtók elkötelezők viselkedők bemutatók

Az ítélkezők jellegzetes példái azok, amikor egy bíróság, döntnök, sportbíró ítéletet hoz. Az ítéletnek azonban nem kell véglegesnek lennie, lehet becslés, saccolás, felmérés is. Valamilyen tényre vagy értékre vonatkozó eredményt közöl, melynek igazságáról különböző okoknál fogva nehéz megbizonyosodni. A végrehajtók csoportja hatalmat, jogokat, vagy befolyást gyakorol. Példa erre a kinevezés, szavazás, utasítás, sürgetés, tanácsolás stb. Az elkötelezőknek jellegzetes esetei elköteleznek valaminek az elvégzésére, de idetartoznak a szándékbejelentések is. A negyedik csoport, a viselkedők csoportja fölöttébb vegyes összetételű, a társas viselkedéssel kapcsolatos megnyilatkozások tartoznak ide. Példa erre a bocsánat kérés, gratulálás, ajánlás stb. Az ötödik csoport a bemutatókat maga Austin is homályosan definiálta. Azok a megnyilatkozások tartoznak ide, amelyek megvilágosítják, hogyan illeszkednek a megnyilatkozásaink, egy vita, társalgás menetébe. Mindegyik csoporthoz Austin igéket is rendelt, terjedelmi és relevanciai okokból ezekkel csak az említés szintjén kívánok foglalkozni. Az első csoporthoz az „elítél, tesz, osztályoz, jellemez…”, a másodikhoz a „kinevez, elvet, követel, megkegyelmez, sürget….”, a harmadikhoz az „ígér, szán, javasol, támogat…”,a negyedikhez a „köszönöm, ellenzem, tisztelem, bírálom….”, az ötödikhez az „állít, tudat, megmond, kérdez, elismer, rátér, lezár,….” igéket rendelte.

Searle

Searle osztályozása

John R. Searle, Austin tanítványa, rámutatott mestere gyengéire, és a különböző igék osztályozása helyett a beszédaktusokat értelmük, céljuk, azaz illokúciós erejük felől közelítve rendszerezte, és a következő öt beszédaktus-típust különböztette meg:

1. Asszertívum (másutt Reprezentatívum)

Az asszertív beszédaktusok a propozíciót a világ tényállásainak reprezentálásaként mutatják be, és céljuk, hogy elkötelezzék a hallgatót az állítás igazsága mellett, de legalábbis vélelmeit alakítsák. Az asszertívumok használatakor a beszélő szavait a világhoz igazítja, saját elgondolásait juttatja kifejezésre, így azok egyaránt lehetnek igazak és hamisak – a beszédaktus őszinteségi feltétele a hiedelem.

A beszélő propozicionális hozzáállását fejezi ki az adott a tényállásról.

Példák: kijelentés, leírás, osztályozás, magyarázat, dicsekvés, eskü stb.

Szerintem igenis léteznek földönkívüliek.

Legtöbbjük alacsony, zöld, nagy szemű lény, és mindkét kezükön három ujj van.

Aki kételkedik ebben, az téved.

2. Direktívum

A direktívumok illokúciós lényege rávenni a hallgatót, hogy a propozíciós tartalomnak megfelelően alakítsa viselkedését. Ebben az esetben a világot akarjuk a szavakhoz igazítani, vagyis a beszédaktus révén szeretnénk elérni, hogy amit kimondunk, az megtörténjen a világban is. A direktívumok őszinteségi feltétele a vágy, ezért nem lehetnek igazak vagy hamisak csak megfogadottak/elutasítottak, beteljesültek/beteljesületlenek.

A beszélő vágyát fejezi ki, és célja a címzett szándékainak befolyásolása.

Példák: utasítás, parancs, kérés, könyörgés, javaslat, figyelmeztetés, tiltás stb.

Kérlek, csukd be az ablakot! Becsuknád az ablakot? Könyörgöm, ne szellőztesd ki az egész lakást!

3. Komisszívum

Minden komisszívum valamilyen elkötelezettség a beszélő részéről, melyben vállalja a propozíciós tartalomban megjelenített aktus lefolyását. A beszédaktus révén a világot próbáljuk a szavakhoz igazítani azáltal, hogy elkötelezzük magunkat valamilyen jövőbeli cselekedet megtétele mellett. A komisszívumok őszinteségi feltétele a szándék, ebből adódóan nincs igazságértékük – megvalósítottak, betartottak, megszegettek lehetnek.

A beszélő szándékát, jövőbeni viselkedését rögzíti, többször a címzett vágyaira irányul.

Példák: ígéret, fogadalom, felajánlás, megállapodás, jótállás, terv, eskü stb. (A fenyegetés is ide sorolható, de a többi példával ellentétben ez nem a hallgató javát szolgálja, hanem érdekei ellen szól.)

Holnap Párizsba utazom. Megígérem, hogy hozok neked valami finomságot. Választhatsz, hogy bort, sajtot vagy csokit szeretnél inkább.

4. Expresszívum

Az expresszívum illokúciós lényege egyszerűen a beszédaktus őszinteségi feltételének a kifejezése. Ebben az esetben szavainkat igazítjuk a világhoz, de nem a vélelmeink, hanem érzelmi viszonyulásaink kerülnek előtérbe. A propozíciós tartalom és a valóság között feltételezett az egyezés, ezért a megfeleltetési irány nulla: „Gratulálok, hogy megnyerte a díjat!” – magától értetődőnek tekintjük, hogy megnyerte a díjat. Az expresszívum őszinteségi feltétele típusonként változik. Például: egy bocsánatkérés akkor őszinte, ha a beszélő őszintén sajnálja, ami miatt bocsánatot kér. A gratuláció akkor őszinte, ha a beszélő őszintén örül annak, amiért gratulál a hallgatónak.

Cél a beszélő érzelmeinek kifejezése, a címzett érzelmeinek befolyásolása.

Példák: bocsánatkérés, köszönetnyilvánítás, gratuláció, felköszöntés, részvétnyilvánítás

Gratulálok a sikeres nyelvvizsgádhoz!