Michelangelo Buonarroti – (IPA: mikeˈlanʤelo bwɔnarˈrɔːti), teljes nevén Michelangelo di Lodovico Buonarroti Simoni; Caprese, 1475. március 6. – Róma, 1564. február 18.) az olasz reneszánsz kimagasló mestere, egyike a képzőművészet legnagyobb alakjainak.
Bár önmagát mindig szobrásznak tartotta, nemcsak a szobrászatban, hanem a festészetben, az építészetben és a lírában is maradandót és jelentőset alkotott. Művészete eltér kora, a reneszánsz virágkorának művészetétől: hiányzik belőle az a harmónia, derű, elegancia, amely Leonardo da Vinci vagy Raffaello műveit jellemzi. Különc, magányos, önmarcangoló személyisége, amely állandó harcban állt önmagával és a világgal, arra késztette, hogy keserűségét szobraiban, verseiben örökítse meg. Alakjai általában tragikus hősök, akik a művészhez hasonlóan korlátaik közül igyekeznek kitörni. Életének tragédiája, hogy monumentális tervei közül nagyon kevés valósult meg teljes egészében.
Élete Ifjúkora Szülei elszegényedett nemesemberek, apja, Ludovico di Leonardo Buonarroti Simoni Caprese és a Chiusi várának egykori ura. Anyja Francesca di Neri del Miniato paraszt lány volt.Ettore Camesasca, Michelangelo pittore, Milánó, Rizzoli, 1966 Amikor a család Firenzébe költözött, a 13 éves Michelangelo jelentkezett Domenico Ghirlandaio festő műhelyébe, tanulónak. Hamarosan átment a Medici-kertben (Giardino di San Marco) munkálkodó Bertoldo di Giovanni szobrászhoz, aki Lorenzo de’ Medici antik szoborgyűjteményének őreként dolgozott. Itt a gyűjtemény gazdája felfigyelt a tehetséges fiúra, és magához hívatta az apját, hogy a gyerekért cserébe, állást kínáljon neki. Miután az apát a vámházban alkalmazták, Michelangelo beköltözött a Mediciek palotájába, ahol szinte családtagként bántak vele. Részt vehetett annak az irodalmi és tudományos társaságnak az összejövetelein, amely nagy hírt szerzett a Medici-udvarnak. Ebbe a körbe tartozott Machiavelli is, a köztársaság alkancellárja, a neves vígjátékíró, és több hírneves költő, tudós, filozófus. Itt töltötte Michelangelo ifjúkorát 1492-ig, Lorenzo il Magnifico haláláig.
Ezután kezdődött valójában Michelangelo élete a maga viharaival, fájdalmaival. Firenzében Savonarola tüzes szónoklatai felkelést szítottak a Medici-család ellen. Végül elűzték a Medicieket, és Savonarola az államot átalakította teokratikus hatalommá. Tartva a felkeléstől, Michelangelo először hazament szülővárosába, ahol anatómiai tanulmányokkal foglalkozott, majd Velencébe, utána Bolognába utazott, ahol megfaragta a Szent Domonkos-síremlékegyüttes kiegészítő figuráit. 1496-ban a honvágy visszahozta Firenzébe. Itt készült egyik munkája egy római bíboros birtokába került, aki az Örök Városba hívatta, ahol 1498–99-ben elkészítette a Pietà márványcsoportját.
1501-ben visszatért Firenzébe, ahol a viszonyok alaposan megváltoztak. Savonarolát VI. Sándor pápa parancsára megégették, Firenze élére 1502-ben Piero Soderini, Michelangelo jóakarója került. A művész azonnal egy kiadós munkát kapott: egy elfaragott, félig tönkretett márványtömbből kellett szobrot faragnia. Így született 1501 és 1504 között a Dávid, a reneszánsz művészet egyik legismertebb alkotása, amelyet a kortársak il Gigante (az óriás) néven becéztek, több mint 4 méteres magassága miatt. A Pietàval és a Dáviddal alkotójuk Itália legnagyobb mestereinek sorába emelkedett.
A művészettörténetben páratlan esemény, hogy a művészet legnagyobb alakjai egy időben egy városban éljenek. Firenzében ez mégis bekövetkezett, mert bár a felkelés elsodorta a Mediciek híres tudóskörét, Michelangelo mellett 1500-ban Leonardo da Vinci, 1504-ben pedig Raffaello is letelepedett a városban. A gyanakvó természetű Michelangelo egyiküket sem kedvelte; számára mindketten a nagyvilági, optimista életfelfogás képviselői voltak a siralom völgyében. Ugyan vetélkedésre adott alkalmat a firenzei Signoriának az a határozata, hogy Michelangelo Leonardóval közösen fesse ki a kormánypalota, a Palazzo Vecchio egyik termét, de mindkét mű megsemmisült, még mielőtt a falakra festhették volna, sőt a kartonok is elpusztultak. Leonardo 1506-ban, Raffaello két évvel később hagyta el Firenzét.
A pápák szolgálatában bélyegkép|264px|A Sixtus-kápolna mennyezetfreskója (1508–1512)
1505-ben Michelangelo életében óriási változás következett be: II. Gyula pápa Rómába hívta az éppen 30 éves művészt. A pápa hamar felismerte, hogy kettejükben sok a közös vonás: a becsvágy, az erő és akarat, a vágy a monumentális nagyságra. II. Gyula óriási méretű síremlékre vágyott, amelyet a Szent Péter-bazilika kupolája alá helyeztek volna, oda, ahol Szent Péter sírja van. Ha elkészült volna, ez lenne a keresztény világ legnagyobb síremléke. Később a pápa elfogadott egy kevésbé nagyravágyó tervet. Michelangelo csalódott volt, de akkor lett igazán dühös, amikor a pápai kamara nem fizette ki a neki járó pénzt. Dühében elhagyta Rómát és firenzei területre ment. A pápának hamarosan sikerült megbékítenie és visszacsalogatnia. Michelangelo elkészítette a pápa életnagyságúnál nagyobb bronzszobrát egy bolognai templom főbejárata fölé, de a művet a bolognaiak hamarosan megsemmisítették.
Szinte kárpótlásul a síremlék miatt, a II. Gyula 1508-ban megbízta Michelangelót azzal, hogy IV. Szixtusz pápa egykori vatikáni házi kápolnájának falait freskókkal ékítse. Bár Michelangelo erősködött, hogy ő szobrász és nem festő, fiatal kora óta nem festett freskót, a pápát nem lehetett eltéríteni akaratától. Végül megegyeztek: II. Gyula abba, hogy a művész azt fest, amit akar, Michelangelo pedig abba nyugodott bele kissé duzzogva, hogy kifesti a mennyezetet. Mivel a freskófestésben nem volt nagy jártassága, firenzei festőket hívott segítségül. De csakhamar el is küldte őket, mert nem tűrt meg senkit maga mellett munka közben. Így szinte egyedül festette meg négy év alatt a világ legnagyobb mennyezetképét, mely a legnagyobb dicsőséget szerezte neki a kortársak szemében. A hagyomány szerint senkit nem engedett be a kápolnába, amíg a munka tartott, maga a pápa is csak titokban nézhette meg a készülő művet. 1512-ben, Mindenszentek napján leplezték le a freskót, és attól a naptól fogva csodájára járnak az emberek. Michelangelo még egyszer visszatért a Sixtus-kápolnába, hogy 1535 és 1541 között megfesse a csodálatos Utolsó ítéletet, a világ legnagyobb oltárképét, amelyet 1541 karácsonyán lepleztek le.
bélyegkép|jobbra|200px|Remete Szent Antal megkísértése (1487-88 k.)
Ezek a megbízások mind a tervezett síremléktől vonták el a művészt. Közben a tervekből fokozatosan hol ezt, hol azt a részt faragták le. II. Gyula utódait nem nagyon érdekelte elődjük síremléke, saját, személyes munkák terveit dédelgették. A végrendelet végrehajtói viszont állandóan zaklatták Michelangelót. X. Leó pápasága alatt, 1515-16 körül befejezte a Mózest. A pápák lassanként rávették a végrendelet végrehajtóit, hogy egy egyszerűbb síremlékkel elégedjenek meg, így sikerült 40 év után, 1545-ben felállítani az emlékművet.
X. Leó pápa megbízására Michelangelo homlokzatot tervezett a Brunelleschi által épített San Lorenzo-templomhoz, de az építkezés elmaradt. A második Medici pápa, VII. Kelemen őseinek síremlékét ugyan nem sikerült Michelangelónak befejeznie, de hét gyönyörű szobrot faragott hozzá, amelyek talán a legtökéletesebb alkotásai. VII. Kelemen Lorenzo de’ Medici unokaöccse volt, ezért szeretett volna apjának, Giulianónak és nagybátyjának a firenzei San Lorenzo-templomban síremléket készíttetni. Michelangelo ezt a munkát szívesen elvállalta volna, de a pápa két másik Medicinek is készíttetett emlékművet, akiket szintén Lorenzónak és Giulianónak hívtak. Éppen az ő síremlékükön dolgozott, amikor a Mediciek háborúba keveredtek Firenzével, a mester által oly szeretett várossal. Az emlékművön látható a négy napszak allegorikus megtestesítője, a Hajnal, a Nappal, az Alkony és az Éj.
Ezek az 1520 és 1534 között készült síremlékek Michelangelo művészetének legjelentősebb művei közé tartoznak. Ezek után egyre nagyobb gyötrelmet okoztak a személyiségétől távol álló feladatok, tehernek számító megbízások, mint az Utolsó ítélet vagy a Szent Péter-bazilika munkálatai, amellyel 1547-ben bízták meg. Ő lett a bazilika főépítésze, az összes munkálat teljhatalmú irányítója. Nem véletlenül: régebbi firenzei és római templomai, palotái bizonyították rátermettségét.
Azt a tényt, hogy Michelangelo rajong a szép, fiatal férfiakért, Rómában nyílt titokként kezelték. Szerelmei főleg a neki modellt állók közül kerültek ki; volt közöttük előkelő származású ifjú éppúgy, mint férfiprostituált. Michelangelót ezek a kapcsolatok nem egyszer méltatlan helyzetbe hozták: visszaéltek érzelmeivel vagy meglopták. Néhány kutató szerint ezek a szerelmek plátói szinten maradtak, s ennek oka lehetett Michelangelo mély vallásossága, valamint elkötelezettsége a platóni ideák iránt. Annyi bizonyos, hogy magánélete miatt soha nem tört ki körülötte nagyobb botrány.
1532-ben megismerkedett élete legnagyobb szerelmével, egy rendkívüli szépségű fiatal római nemessel, Tommaso de Cavalierivel (1516–1574), akihez több mint 300 szonettet és madrigált írt. Bár a korkülönbség 41 év volt, Cavalieri mindvégig hű maradt a művészhez, s kapcsolatukat Michelangelo szűk baráti köre is természetesnek fogadta el.
Utolsó évei bélyegkép|240px|Michelangelo, Daniele da Volterra (1509–1566) rajza
1547-ben súlyos csapás érte legkedvesebb barátnőjének, Vittoria Colonnának halálával, aki híres költőnő, a pescarai őrgróf özvegye volt, Michelangelo művészetének rajongója, a mester gyöngéd lelkű barátja, akihez plátói kapcsolat fűzte. Vittoria ideje legnagyobb részét egy viterbói kolostor magányában töltötte, ahol Michelangelo versekkel és levelekkel árasztotta el. Találkozásaikon inkább eshetett szó vallásról, Isten szeretetéről, mint művészetről, esztétikáról. Michelangelo haláláig hű maradt emlékéhez, tőle merített inspirációt a költészet iránti vonzalmában.
Hosszú öregsége idején misztikus láz vett rajta erőt, ami hozzájárult ahhoz, hogy szinte meggyűlölte művészetét. Valószínűleg emiatt az 1533-as, végleges Rómába költözését követő első 17 évben csak egyetlen szobrot alkotott. Mégis 1550 és 1555 között megfaragta saját síremlékére szánt Pietàját, amelyen Arimathiai József alakjában saját magát mintázta meg. Végül befejezetlenül hagyta, sőt darabokra törte. Helyreállították, és 1722-ben a firenzei dómba került.
Michelangelo lassan mindenkijét elvesztette. Rokonai, testvérei, hű szolgája, Urbino mind előbb haltak meg, mint ő. Egyedül maradt, de utolsó órájáig erős volt, telve akarattal. Halála előtt egész szombaton és vasárnap dolgozott, nem tudva, milyen nap van. Hétfőn belázasodott, ezért nem lovagolt ki, mint rendesen, hanem visszaült a tűz mellé. Három nap múlva, 1564. február 18-án meghalt. Unokaöccse a következő éjszakák egyikén titokban Firenzébe vitette a holttestét, mert a rómaiak nem akarták elengedni. Ott ünnepélyes temetést rendeztek neki a San Lorenzóban, majd mauzóleumot emeltek számára a Santa Croce-templomban.
Művészete bélyegkép|balra|300px|Részlet a Sixtus-kápolna mennyezetfreskójáról: Ádám teremtése (1510)
Aki meg akarja érteni Michelangelo művészi nagyságát, annak meg kell ismernie Michelangelót, az embert.
Fiatal korában két férfi, két teljesen különböző személyiség volt rá meghatározó hatással: Lorenzo de Medici és Savonarola. A Medici-udvarban a platóni akadémia által megismerte a pogány életörömöt, az élet élvezetét, a szépség egyeduralmát. A bölcselő Arisztotelész helyett a költői Platón lett a filozófia egyeduralkodója. Michelangelo sokat tanult itt, a társaságban való részvétele kritikai szellemét élesítette, emberismeretét mélyítette.