bélyegkép|Az ökumenikus mozgalom egyik elterjedt jelképe: a keresztet hordozó hajó a világot jelképező tengeren bélyegkép|Az első nikaiai zsinat hagyományos ábrázolása. Az ókori egyetemes zsinatok a keresztény hit és az egyházi közösség egységének megőrzésére törekedtek. Az ökumenizmus (más néven ökumenikus mozgalom vagy ökumené) a kereszténységen belüli egységtörekvések összefoglaló neve. Magában foglalja a különböző egyházak és egyházi közösségek közötti kapcsolatépítést, közös imádságot, teológiai párbeszédet, kölcsönös megértést és együttműködést, végső célként pedig a keresztény egység láthatóbb vagy teljesebb megvalósulását. Az egység természetét és intézményi formáját az egyes keresztény hagyományok eltérően értelmezik: az ökumenizmus ezért nem egyszerűen szervezeti „egyesítést”, és nem is a tanításbeli különbségek figyelmen kívül hagyását jelenti.

Az ökumenizmus kizárólag a keresztények és keresztény közösségek egységével foglalkozik. Ettől megkülönböztetendő a vallásközi párbeszéd, amely a kereszténység és a nem keresztény vallások – például a judaizmus, az iszlám, a hinduizmus vagy a buddhizmus – közötti kapcsolatokat jelöli. A katolikus egyházban ezért a második vatikáni zsinat ökumenikus alapdokumentuma az 1964-ben kihirdetett Unitatis redintegratio, míg a nem keresztény vallásokhoz fűződő viszonyról a Nostra aetate nyilatkozat szól.

Fogalma és etimológiája

Az ökumenikus szó a görög οἰκουμένη (oikoumené, „lakott föld”, „lakott világ”) kifejezésből ered. Az ókorban a fogalom az ismert vagy civilizált világot, a Római Birodalom nyelvében gyakran a birodalom egészét jelentette. A keresztény szóhasználatban az „ökumenikus” jelző először az egész egyházat érintő tanácskozásokra és tekintélyre utalt; innen származik az egyetemes zsinat vagy ökumenikus zsinat elnevezés. A szó a keleti kereszténységben egyes tisztségnevekben is fennmaradt, például a konstantinápolyi egyetemes pátriárka címében.

A modern jelentés a 19–20. század fordulóján alakult ki. Ebben az értelemben az ökumenizmus nem minden vallás közös nevezőre hozását, hanem a történelmileg elkülönült keresztény egyházak közötti egység keresését jelenti. Az ökumenikus mozgalom résztvevői között azonban nincs teljes egyetértés abban, hogy a cél közös egyházi szervezet, kölcsönösen elismert egyházi közösség, „egység a kiengesztelt különbözőségben”, teljes szentségi közösség vagy más intézményi forma legyen. A cél meghatározása maga is az ökumenikus teológia egyik központi kérdése.

Teológiai alapjai és céljai

Az egységtörekvések bibliai alapjaként a keresztény hagyomány gyakran hivatkozik János evangéliumának főpapi imájára, amelyben Jézus tanítványai egységéért könyörög (Jn 17,20–23), továbbá az Efézusiaknak írt levél tanítására az „egy testről”, „egy Lélekről”, „egy Úrról”, „egy hitről” és „egy keresztségről” (Ef 4,4–6). A nikaia–konstantinápolyi hitvallás az „egy, szent, egyetemes és apostoli egyház” hitét vallja; e hitvallást a katolikus, ortodox, anglikán és számos protestáns egyház liturgikusan használja, noha az egyház egységének látható ismérveit nem azonos módon határozzák meg.

Az ökumenikus teológia rendszerint megkülönbözteti az egység isteni eredetét és történeti megvalósulását. A keresztény egyházak többsége szerint az egyház egysége nem pusztán emberi szervezőmunka eredménye, hanem Isten ajándéka és Krisztus akaratából fakadó feladat. A mozgalom gyakorlati tevékenysége ezért több síkon folyik:

a közös hit tartalmának és a fennmaradó tanbeli különbségeknek a vizsgálata; az egyházi szolgálat, a szentségek és az egyházkormányzat kérdéseinek tisztázása; a közös imádság és a lelki megújulás; a kölcsönös előítéletek, történeti sérelmek és félreértések feldolgozása; közös társadalmi, béketeremtő, karitatív és missziós kezdeményezések; az elért teológiai megállapodások egyházi befogadása, az úgynevezett recepció, vagyis az a folyamat, amelyben a vegyes bizottságok által kidolgozott szövegeket az illetékes egyházi vezetés megvizsgálja, hivatalosan elfogadja, majd a tanításban és az egyházi gyakorlatban is érvényesíti.

Az egység nem azonos az egyformasággal. Már az 1927-es lausanne-i Hit és Egyházszervezet világkonferencia megkülönböztette az egységet az uniformitástól. A legitim liturgikus, lelkiségi, fegyelmi és kulturális sokféleség határait azonban az egyházak eltérően húzzák meg. A viták egyik alapvető kérdése, hogy mely különbségek egyeztethetők össze az egyházi közösséggel, és melyek tekintendők továbbra is egyházmegosztó tanbeli ellentétnek.

Történeti előzmények

A keresztény egység helyreállítására irányuló törekvések jóval régebbiek a modern ökumenikus mozgalomnál. Az ókori zsinatok a hitvallási és egyházfegyelmi egység megőrzésére vagy helyreállítására törekedtek. A keleti és nyugati kereszténység tartós különválását hagyományosan az nagy egyházszakadáshoz kötik, noha az elidegenedés hosszabb történeti folyamat volt. A nyugati kereszténység újabb nagy törését az 1517-től kibontakozó reformáció hozta, amelyből több, egymástól is különböző protestáns hagyomány alakult ki. A későbbi századokban az egyházszakadások és tanbeli konfliktusok nyomán több egyesülési kísérlet történt. A második lyoni zsinat (1274) és a ferrara–firenzei zsinat (1438–1439) a latin és a görög egyház közösségének helyreállítását kívánta elérni, de határozataik a keleti egyházakban nem nyertek tartós, általános elfogadást. A breszti unió (1596) és az ungvári unió (1646) egyes keleti keresztény közösségeket Rómával teljes közösségbe vitt, miközben megőrizték bizánci szertartásukat; ezekből a folyamatokból több keleti katolikus egyház alakult ki. Az „uniatizmus” olyan egyesülési modellt jelöl, amelyben egy keleti szertartású közösség elfogadja a római pápa joghatóságát, miközben saját liturgiáját és fegyelmét megőrzi. Számos ortodox egyház ezt párhuzamos hierarchiák létrehozásával és hívek átvonásával társította, ezért a modern katolikus–ortodox párbeszéd az uniatizmust nem tekinti a teljes egység jövőbeli általános módszerének.

A reformáció után katolikus, evangélikus, református, anglikán és más közösségek között számos hitvita, békéltető teológiai kezdeményezés és politikai tárgyalás zajlott. Ezek többsége még nem a mai értelemben vett ökumenizmus keretében működött: gyakran az egyik fél megtérését, egy meghatározott hitvallás elfogadását vagy az állami egyházpolitika rendezését célozta. A 19. században azonban a missziós társaságok, bibliatársulatok, ifjúsági mozgalmak és felekezetközi imakezdeményezések új együttműködési hálózatokat hoztak létre. Az 1846-ban megalakult Evangéliumi Szövetség különböző protestáns hátterű keresztényeket kapcsolt össze, az anglikán Lambeth-konferenciák pedig a 19. század végén megfogalmazták a később Chicago–Lambeth-négyszögként ismert egységmodellt: a Szentírást, az apostoli és nikaiai hitvallást, a keresztséget és az úrvacsorát, valamint a történeti püspöki szolgálatot jelölték meg az egység alapvető elemeiként.

A modern ökumenikus mozgalom kialakulása

Az edinburgh-i konferencia és a mozgalom fő ágai

A modern ökumenikus mozgalom jelképes kiindulópontjának gyakran az 1910-ben tartott edinburgh-i világmissziói konferenciát tekintik. A tanácskozás protestáns missziós társaságok képviselőit gyűjtötte össze. A résztvevők gyakorlati és teológiai problémaként érzékelték, hogy a missziós területeken ugyanazon keresztény hit nevében egymással versengő, egymás tanításait bíráló felekezetek jelentek meg. A konferencia közvetlenül nem hozott létre egységes ökumenikus szervezetet, de tartós lendületet adott a misszió és a keresztény egység összekapcsolásának.

Az első világháború utáni évtizedekben két fő mozgalmi ág bontakozott ki:

A Faith and Order („Hit és Egyházszervezet”) a hitvallás, a szentségek, az egyházi szolgálat és az egyházkormányzat kérdéseit vizsgálta. Az irányzat egyik kezdeményezője Charles H. Brent amerikai episzkopális püspök volt. Első világkonferenciáját 1927-ben Lausanne-ban, a másodikat 1937-ben Edinburgh-ban tartotta. A Life and Work („Élet és Munka”) a keresztények közös társadalmi és béketeremtő felelősségét hangsúlyozta. Meghatározó alakja Nathan Söderblom uppsalai evangélikus érsek volt; az irányzat 1925-ben Stockholmban, 1937-ben Oxfordban rendezett világkonferenciát.

A két irányzat eltérő hangsúlya a későbbi ökumenikus mozgalomban is megmaradt. A közös szolgálat önmagában nem oldotta fel a tanbeli különbségeket, míg a teológiai párbeszéd eredményeinek gyakorlati egyházi következményei gyakran lassan alakultak ki. Az 1937-es konferenciákon a két szervezet elhatározta egy közös világtanács létrehozását; a második világháború miatt az alakuló közgyűlésre csak 1948-ban kerülhetett sor.

Az ortodox egyházak nem csupán később csatlakoztak a folyamathoz. A konstantinápolyi ökumenikus patriarchátus 1920-ban „Krisztus valamennyi egyházához” intézett körlevele a kölcsönös bizalmatlanság leküzdésére és az egyházak közötti együttműködés kialakítására szólított fel. Ortodox küldöttek részt vettek a Hit és Egyházszervezet tanácskozásain, és többször kifogásolták, ha a tervezett egység tanbeli kompromisszum vagy a különböző hitvallások egyenértékűségének feltételezésére épült.

Az Egyházak Világtanácsa

Az Egyházak Világtanácsa (EVT; angol rövidítéssel WCC) 1948-ban, Amszterdamban alakult meg. Szervezeti előzményeit elsősorban a Hit és Egyházszervezet, valamint az Élet és Munka mozgalom jelentette; a Nemzetközi Missziós Tanács 1961-ben kapcsolódott az EVT-hez. A szervezet genfi központtal működik, és protestáns, anglikán, ortodox, ókatolikus és más keresztény egyházak széles körét fogja össze.

Az EVT meghatározása szerint tagegyházak közössége, nem pedig felettük álló „szuperegyház”. Nincs hatásköre arra, hogy a tagegyházak nevében kötelező erejű hitbeli döntéseket hozzon. Az 1950-es torontói nyilatkozat kifejezetten rögzítette, hogy a tagság nem kötelezi az egyházakat egymás teljes egyházi jellegének elismerésére, és nem feltételez közös, részletes egyháztant. Az EVT alapformulája olyan egyházak közösségéről beszél, amelyek a Szentírás szerint Jézus Krisztust Istennek és Üdvözítőnek vallják, és közös hivatásukat az Atya, a Fiú és a Szentlélek dicsőségére kívánják teljesíteni.

Az EVT teológiai munkájának fő fóruma a Hit és Egyházszervezet Bizottság. A bizottság az egyház egységével, a keresztséggel, az eucharisztiával, az egyházi szolgálattal és az apostoli hittel kapcsolatos konvergenciákat és eltéréseket vizsgálja. Legismertebb dokumentuma az 1982-es limai Keresztség, eucharisztia és szolgálat (BEM) szöveg, amelyet nem végleges hitvallásként, hanem az egyházak hivatalos értékelésére és befogadására megküldött konvergenciadokumentumként adtak ki.

A katolikus egyház és az ökumenizmus

A második vatikáni zsinat előtt

A katolikus egyház 20. század eleji viszonyát nem lehet pusztán az ökumenizmus elutasításaként leírni. A Szentszék támogatta a keresztény egységért végzett imádságot és a Rómával való egységet célzó kezdeményezéseket, ugyanakkor elutasította azokat a mozgalmi előfeltevéseket, amelyek szerint Krisztus egyháza még nem létezne látható egységben, vagy az egység egymással ellentétes tanításokat fenntartó egyházak szövetségeként jöhetne létre. XV. Benedek pápa 1919-ben ezért nem fogadta el a Hit és Egyházszervezet tervezett tanácskozására szóló meghívást.