Az amerikai polgárháború fredericksburgi csatáját 1862. december 11–15. között vívták Fredericksburg mellett, ahol Robert E. Lee tábornagy Észak-Virginiai hadserege és Ambrose E. Burnside vezérőrnagy Potomac hadserege csapott össze. Abraham Lincoln az 1862. szeptember 22-én kibocsátott Emancipációs nyilatkozat hatályba lépését 1863. január 1-ében határozta meg, és ahhoz erős, győztes pozíciókat akart teremteni, ezért sürgette az uniós hadvezetést. Az uniós hadsereg december 13-i támadása vérbe fúlt a város mögötti dombokon beásott konföderációs állások előtt, s ezzel a polgárháború egyik legegyértelműbb vereségét volt kénytelen elkönyvelni. Veszteségei több mint kétszeresen felülmúlták az ellenfélét.
Burnside elképzelése szerint november közepén átkelt volna a Rappahannock-folyón Fredericksburgnél, és sietve bevette volna az Amerikai Konföderációs Államok fővárosát, Richmondot, mielőtt Lee hadserege megállíthatta volna. Bürokratikus huzavona miatt Burnside utasításával ellentétben az ehhez szükséges pontonhidak Washingtonban voltak lerakva és senki sem vitte őket Fredricksburgbe időben, így Lee elzárhatta az átkelőhelyeket. Amikor december 11–12-én az uniós hadsereg végre felépítette a hídját, és ellenséges tűz alatt átkelt a hídon, utcai harcok bontakoztak ki a város területén. Az uniós csapatok felkészültek, hogy a várostól délre kiépített állásokat, valamint a várostól nyugatra fekvő, Marye's Heights nevű, megerősített magaslatot megtámadják.
December 13-án William B. Franklin vezérőrnagy „nagy hadosztálya” áttörte a „Kőfal” Jackson altábornagy dél felé eső állásainak első vonalát. Mivel a parancsnak megfelelően limitált erőkkel hajtotta végre a támadást, azt hívén, hogy művelete csak elterelő jellegű, támadó hadosztályait visszaverték. Burnside utasította Edwin V. Sumner és Joseph Hooker vezérőrnagyok nagy hadosztályait, hogy szemtől-szembe rohamozzák meg James Longstreet altábornagy Marye's Heights-i állásait. Ezeket a próbálkozások először még a déli áttörésről figyelmet elterelő jellegű támadástok voltak, de miután visszaverték, összetorlódott, vezetetlen és súlyos veszteségeket szenvedett egységek maradtak a csatamezőn. Felmerült, hogy Lee ellentámadásba fog átmenni és elsöpri maga elől ezt a tömeget, ezért Burnside további támadásokkal kötötte le a figyelmét. December 15-én Burnside visszavonta hadseregét, miáltal az Unió újabb hadjárata fúlt kudarcba a keleti hadszíntéren.
Előzmények és Burnside stratégiai terve
bélyegkép|bal|200px|Lincoln McClellan sátrában az antietami csata után bélyegkép|jobb|150px|Ulysses S. Grant bélyegkép|jobbra|150px|Ambrose E. Burnside, 1862 A Konföderáció 1862 nyári-őszi offenzívája katonailag ugyan kudarc volt, de az uniós közvéleményre az előrenyomulás nagy hatást gyakorolt. 1862. szeptember 22-én Abraham Lincoln, az Amerikai Egyesült Államok elnöke kibocsátotta az Emancipációs nyilatkozatot, amely azt a fenyegetést hordozta magában, hogy amennyiben a szakadár államok nem térnek vissza 1863. január 1-jéig az unióba, úgy megszünteti a rabszolgaságot. A tervezett lépés szakított volna az unió háború előtti státuszának visszaállításával és a déli országrész berendezkedését tövestül felforgatta volna. A célhoz azonban hiányzott egy olyan katonai siker, ami megerősítette volna a közvélemény bizalmát kormánya irányában és a győzelem reményét hordozza. Az ősz folyamán a Konföderáció egyik hadserege Kentucky visszafoglalását kísérelte meg (Perryville-i ütközet), a másik pedig a keleti hadszíntéren Maryland elfoglalását. Noha mindkét hadsereget visszaszorították, azok megőrizték harcképességüket. Lincoln sürgette Ulysses S. Grant vezérőrnagyot, hogy vonuljon Vicksburg, a fontos konföderációs csomópont ellen, továbbá felváltotta Don Carlos Buell vezérőrnagyot William S. Rosecrans vezérőrnaggyal a tennesseebeli hadsereg kezdeményezőbb hadviselése érdekében. Az 1862-es időközi választásokon a republikánus tábor súlyos vereséget szenvedett. Kongresszusi többségét alig megőrzive elvesztette New York és New Jersey kormányzói posztját. A választás után pár nappal, november 5-én leváltotta az óvatos George B. McClellan vezérőrnagyot a Potomac hadsereg éléről. McClellan visszaverte Robert E. Lee Maryland elleni invázióját az antietami csatában, de Lincolnnal állandó konfliktusban állt az utánpótlás kérdésében, és Lee hadseregének visszavonulásakor nem indult üldözésére, legalábbis nem a Lincolnnak megfelelő mértékben.O'Reilly, pp. 4–6.
McClellan utódja, Ambrose E. Burnside vezérőrnagy, a IX. hadtest parancsnoka lett. Ezt megelőzően önálló parancsnokként működött sikeresen észak-karolinai művelete során, és McClellannel ellentétben, nem voltak nyilvánvaló politikai ambíciói. Burnside alkalmatlannak érezte magát a hadseregszintű parancsnoklásra, és tiltakozott a kinevezése ellen. Csak akkor fogadta el, amikor világossá vált előtte barátja, McClellan leváltásának elkerülhetetlensége, és hogy kinevezésének alternatívája Joseph Hooker vezérőrnagy kinevezése, akit Burnside ki nem állhatott és bizalmatlansággal kezelt. Burnside november 7-én kapta meg a parancsnokságot a Potomac hadsereg felett.Esposito, a 71. térképhez fűzött megjegyzés; Marvel, pp. 159–61; O'Reilly, pp. 1–2. Kinevezését kézhez kapva annak második bekezdése máris arról érdeklődött, hogy mik a tervei a hadsereggel.
A Lincoln és Henry W. Halleck, a szárazföldi erők rangidős tábornoka felől jövő nyomásra válaszul, Burnside prezentált egy megörökölt késő őszi offenzívát; erről Hallecket november 9-én értesítette. A McClellan által végrehajtani szándékozott terv gyors csapatmozgást és megtévesztő tevékenységet követelt. Burnside jól megfigyelhető módon erejét Warrenton közelében akarta koncentrálni, és cselből a Culpeper Court House, Orange Court House, vagy Gordonsville felé való mozgást szimulált volna. Ezután, gyorsan délkelet felé kanyarodva, átkelt volna a Rappahannock-folyón Fredericksburgnél, remélve, hogy Lee nem tudva kitalálni szándékát, továbbra is veszteg marad, s ezzel a Potomac hadsereg villámgyorsan Richmondba vonul a Fredericksburgből dél felé vezető vasút mentén. Burnside azért döntött e mellett, mert tartott attól, hogy ha Warrentontól egyenesen délre tart, kiteszi magát Jackson oldalról jövő támadásának, akinek a hadteste ekkor a Shenandoah-völgyben, Winchestertől délre tartózkodott. Ezen túlmenően az egy sínpárral rendelkező, keskeny nyomtávú Orange–Alexandria vasutat elégtelen áteresztőképességű utánpótlási vonalnak tartotta, mely nagyjából a fele utánpótlást tudja szállítani, mint amennyire szüksége volna.
Burnside-ot emellett az a terv is befolyásolta, melyet McClellan közvetlenül leváltása előtt kezdett meg felvázolni. Tudva, hogy Lee elzárta az említett vasutat, McClellan fontolóra vett egy Frendericksburgön át vezető útvonalat, és parancsot adott az Ulric Dahlgren százados-vezette kis létszámú lovascsapatnak, hogy derítse fel a Fredericksburg és Richmond közötti vasútvonalat. Dahlgren visszatérve informálta Burnside-ot, hogy Fredricksburg lényegében teljesen védtelen. Miközben Burnside megkezdte a Falmouth közelében levő ellátóbázis feltöltését, a Lincoln-adminisztráció hosszas vitát folytatott a tervéről. Lincoln déli irányú előrenyomulást akart az Orange–Alexandria vasút mentén és Lee hadseregének nyílt csatára való kényszerítését ahelyett, hogy minden konfrontáció nélkül egyenest Richmondot foglalják el. Az elnök akaratát odaadóan visszhangozó Halleck november 11-12-én a hadsereghez látogatott és magával vitte Herman Haupt U. S. katonai vasútfőnököt. A kibontakozó vitában Haupt egyértelműen Burnside mellett foglalt állást, az Orange-Alexandria vasút alkalmatlansága mellett érvelve. Az elnök november 14-én, vonakodva bár, de beleegyezését adta a fredricksburgi művelethez. Egyúttal azonban figyelmeztette Burnside-ot a lehető leggyorsabb ütemű előrenyomulás szükségességére, mivel erősen kételkedett abban, hogy Lee Burnside tervének megfelelően, válaszlépés nélkül hagyná az ellene kiforraltakat.Eicher, p. 396; O'Reilly, pp. 14–23; Welcher, p. 700; Marvel, pp. 164–65.
A szembenálló felek ereje Jelentős uniós parancsnokok Burnside hadseregét három, ún. „nagy hadosztály”-ba szervezte, amelyek gyalogsági hadtesteket, lovasságot és tüzérséget tartalmaztak, összesen felölelve, amiből vett részt az ütközetben.Eicher, pp. 396–97; O'Reilly, p. 21; Welcher, pp. 700–701. A jobbszárny nagy hadosztályát Edwin V. Sumner vezérőrnagy vezette. Ez Darius N. Couch vezérőrnagy II. hadtestéből és Orlando B. Willcox dandártábornok IX. hadtestéből állt, amelyhez Alfred Pleasonton dandártábornok lovashadosztályát csatolták. A középső nagy hadosztályt Joseph Hooker irányította. A III. hadtest (George Stoneman dandártábornok) és az V. hadtest (Daniel Butterfield dandártábornok) gyalogságát William W. Averell dandártábornok lovasdandárja egészítette ki. A balszárny nagy hadosztályát William B. Franklin parancsnoksága alá osztották. John F. Reynolds I., és William F. Smith vezérőrnagy VI. hadteste képezte a gyalogságot, melyhez George D. Bayard dandártábornok lovasdandárját rendelték hozzá. A tartalékot Franz Sigel vezérőrnagy XI. hadteste képezte, Fairfax Court House közelében. Henry W. Slocum vezérőrnagy XII. hadtestét Harpers Ferryből Dumfriesba rendelték, hogy december 9-én egyesítse erejét a tartalékkal, de egyikük sem vett részt az ütközetben.Kennedy, p. 144; Welcher, p. 701. Az uniós tüzérséget Henry J. Hunt vezérőrnagy irányította.
Jelentős konföderációs parancsnokok
Robert E. Lee Észak-Virginiai Hadseregének katonája volt, ebből harcolt Fredericksburgnél. Hadseregének hadtestekre való osztását a Konföderáció Kongresszusa 1862. november 6-i határozatában hagyta jóvá.Eicher, p. 397; O'Reilly, p. 10.
James Longstreet altábornagy vezette az I. hadtestet, melynek hadosztályai élén Lafayette McLaws, Richard H. Anderson, George E. Pickett, John Bell Hood vezérőrnagyok és Robert Ransom, Jr. dandártábornok álltak. A II. hadtestet Stonewall Jackson altábornagy. irányította, hadosztályparancsnokai pedig D. H. Hill, A. P. Hill vezérőrnagyok és Jubal Anderson Early, William B. Taliaferro dandártábornokok voltak. A tartalék tüzérséget William N. Pendleton dandártábornok parancsnokolta. A lovashadosztály J.E.B. Stuart vezérőrnagy irányítása alatt tevékenykedett.
A két hadsereg összlétszáma minden más polgárháborús ütközet létszámát meghaladta.Goolrick, p. 39; O'Reilly, p. 7.
Felvonulás az ütközet színterére thumb|350px|A hadjárat kezdeti csapatmozgásai A Potomac hadsereg november 15-én kelt útra, első egységei november 17-én érkeztek meg Falmouthba. Burnside műveleti terve igen hamar összeomlott. Pontonhíd építésére alkalmas elemeket rendelt kiszállítani a frontra a Rappahannock-folyón való gyors átkelés érdekében, de adminisztratív hibák okozta késés miatt az elemek csak a csapatok után érkeztek meg. Edwin V. Sumner vezérőrnagy megérkezése után amellett kardoskodott, hogy azonnal keljenek át a folyón annyi egységgel, amennyijük már jelen volt, és zavarják szét a túlpartot őrző 500 déli katonát, majd foglalják el a várost ellenőrző nyugati magaslatokat. Burnside azonban aggódott, hogy az őszi esőktől a folyó felduzzad, és a gázló használhatatlanná válik, miáltal Sumner a túlparton rekedve magára marad és egységét felmorzsolhatják, ezért várakozást parancsolt, Falmouthban.Rable, pp. 81–82; O'Reilly, pp. 25–32; Eicher, p. 397; Welcher, p. 700; Kennedy, p. 145; Salmon, p. 145.