bélyegkép|jobbra|Korabeli német karikatúra a Kladderadatsch 1878. március 18-ai számából: XIII. Leó pápa és Otto von Bismarck kölcsönösen egymás meghajlását várják. A jelenetet Ludwig Windthorst figyeli. A kép a Kulturkampf enyhülésének kezdetét és a készülő modus vivendi lehetőségét gúnyolja; egyúttal azt a korabeli antiklerikális karikatúra-nyelvet is tükrözi, amely a pápa és az egyházi tekintély megalázását gyakran politikai humor tárgyává tette.
A Kulturkampf (németül: „kultúrharc”) az 1870-es években Poroszországban és a Német Császárságban az állam és az egyház kibontakozó konfliktus neve. A küzdelem fő szereplői Otto von Bismarck birodalmi kancellár, a porosz állam, a nacionalista-liberális politikusok, a római katolikus egyház, a német Centrumpárt, a német katolikus püspökök és a Szentszék voltak. A konfliktus a katolikus egyház oktatási, társadalmi, jogi és politikai szerepének állami korlátozásáról, az ultramontanizmus megítéléséről, a német nemzetállam egységéről, valamint a pápasághoz kötődő katolikus identitásról szólt.Kulturkampf, Encyclopaedia Britannica.Kulturkampf, in: New Catholic Encyclopedia, 2. kiadás, Gale, Detroit, 2003, 8. kötet, 253–254.
A politikai küzdelem leginkább a polgári házasság intézményének bevezetése körül zajlott. Az egyházak, túlnyomórészt a katolikus egyház, erősen ellenezték ezt, mert befolyásuk csökkenésétől tartottak. A vallásilag megosztott Németországban ez a harc a jól szervezett katolikus kisebbség aránytalanul nagy állami befolyásának visszaszorításáról is szólt. Bismarck kemény eszközökkel lépett fel a katolikus egyház ellen, ami idővel még a protestánsok és a liberálisok kritikáját is kiváltotta. A katolikus egyház ellen diszkriminatív törvényeket hoztak, betiltották a jezsuiták, ferencesek, domonkosok rendjét.Gross, Michael B. The war against Catholicism: liberalism and the anti-Catholic imagination in nineteenth-century Germany, p. 1, University of Michigan Press, 2004
A katolikus egyház és a hívők számára a Kulturkampf elsősorban vallási szabadságjogok elleni állami támadásként jelent meg. A katolikus értelmezés szerint a törvényhozás a lelkiismereti szabadságot, a szülők nevelési jogát, az egyház belső autonómiáját, a püspöki kormányzatot és a pápai primátushoz való hűséget sértette. A modern történetírás a konfliktust egyszerre tárgyalja államépítési, felekezeti, liberális-antiklerikális, nemzetiségi és egyháztani kérdésként.Michael B. Gross: The War against Catholicism: Liberalism and the Anti-Catholic Imagination in Nineteenth-Century Germany. University of Michigan Press, Ann Arbor, 2004.Manuel Borutta: Antikatholizismus. Deutschland und Italien im Zeitalter der europäischen Kulturkämpfe. 2. kiadás. Vandenhoeck & Ruprecht, Göttingen, 2011.
Szoros értelemben a Kulturkampf a porosz és német birodalmi egyházpolitikai törvények 1871 és 1878 közötti időszakát, valamint ezek 1880-as évekbeli fokozatos enyhítését jelöli. Tágabb értelemben a 19. századi európai államok és a katolikus egyház közötti konfliktusokra is használják, különösen azokban az országokban, ahol a liberális vagy nemzetállami politika az oktatás, a házasságjog, a szerzetesrendek, a püspöki kinevezések vagy az egyházi vagyon felett kívánt erősebb állami ellenőrzést gyakorolni.Christopher Clark – Wolfram Kaiser (szerk.): Kulturkampf in Europa im 19. Jahrhundert. Leipziger Universitätsverlag, Leipzig, 2003.Kultúrharc, in: Magyar Katolikus Lexikon.
A németországi Kulturkampf egyik következménye a katolikus politikai és társadalmi önszerveződés megerősödése volt. A konfliktus idején és utána a Centrum Párt, a katolikus sajtó, az egyesületek és a katolikus nagygyűlések a német katolikus közélet tartós intézményeivé váltak.Wilhelm Ribhegge: Der Kulturkampf, Windthorst und die Entstehung der Zentrumspartei. Der Katholikentag in Münster 1885, in: Westfälische Zeitschrift 167 (2017), 101–126.
Bismarck politikája végül is várakozásaival ellentétes eredményt hozott, mivel megerősítette a katolikusok elszántságát, akik komoly politikai erővé válva megalakították a Centrum Pártot. A Kulturkampf 1880 körül ért véget, amikor az új pápa hajlandó volt tárgyalni Bismarckkal, az antikatolikus liberálisok pedig kiléptek koalíciójából. Bismarck engedett, és így elnyerte a katolikus Centrum Párt támogatását a feltörekvő szocialisták ellen.
A szó eredete és jelentése A Kulturkampf kifejezést a porosz politikai vitákban Rudolf Virchow orvos, természettudós és liberális politikus tette ismertté. Virchow 1873. január 17-én a porosz képviselőházban a papság képzéséről és alkalmazásáról szóló törvényjavaslat vitájában beszélt „nagy Kulturkampfról”. A kifejezés 1873. március 23-án a Német Haladópárt választási felhívásában is megjelent.Heinrich August Winkler: Der lange Weg nach Westen. Deutsche Geschichte 1806–1933. C. H. Beck, München, 2000, 222.Karl Bachem: Vorgeschichte, Geschichte und Politik der Deutschen Zentrumspartei. 3. kötet. Köln, 1927, 268–269.
A szó eredetileg nem semleges leírás volt, hanem politikai mozgósító és propagandisztikus kifejezés. A nacionalista-liberális nyilvánosságban azt fejezte ki, hogy az állam és a haladás hívei a „kultúra” és a modern polgári rend védelmében küzdenek az egyházi befolyással szemben. A katolikus sajtó gyakran ironikusan vagy elutasítóan vette át a kifejezést, mert a katolikusok többsége nem civilizációs harcként, hanem az egyház szabadsága és a vallási jogok elleni állami fellépésként élte meg a konfliktust.Herman Grisar: Kulturkampf, in: The Catholic Encyclopedia, Robert Appleton Company, New York, 1910.
A 20–21. századi magyar és nemzetközi használatban a kultúrharc szó általánosabb jelentést is kapott. Politikai vitákban vallási, erkölcsi, oktatási vagy identitáspolitikai konfliktusokat is jelölhet. A történeti szócikkekben a nagy kezdőbetűs Kulturkampf többnyire az 1870-es évekbeli német állam-egyház konfliktusra utal.
Fogalmi háttér A Kulturkampf megértéséhez több 19. századi egyházi és politikai fogalom is szükséges.
Ultramontanizmus: a katolikus egyházon belüli irányzat, amely a pápai primátust, a római központtal való egységet és az egyház államtól való szabadságát hangsúlyozta. A német liberálisok és Bismarck szemében az ultramontán katolicizmus sokszor a nemzetállami lojalitással versengő, Rómához kötődő politikai-vallási erőnek tűnt. Pápai primátus: a római pápa elsőbbsége a katolikus egyházban. Az első vatikáni zsinat 1870-ben dogmatikusan meghatározta a pápa egyetemes joghatósági primátusát és meghatározott feltételekhez kötött tévedhetetlenségét. Ókatolicizmus: az I. vatikáni zsinat pápai primátusról és tévedhetetlenségről szóló döntéseit elutasító mozgalom. A Kulturkampf idején több német állam támogatta az ókatolikusokat, mert bennük a római pápaságtól függetlenebb katolikus alternatívát láttak. Centrum Párt: 1870-ben megalakult német katolikus politikai párt, amely felekezeti, regionális és alkotmányos jogvédelmi célokat képviselt. Vezetője a Kulturkampf időszakában Ludwig Windthorst volt. Egyház szabadsága (latinul libertas ecclesiae): a katolikus gondolkodásban annak elve, hogy az egyház saját hitéleti, szentségi, tanítási és kormányzati ügyeiben ne legyen az állam puszta közigazgatási alárendeltje. A Kulturkampf idején a katolikus püspökök és hívek gyakran ebből a szempontból értelmezték a papképzés, kinevezések, iskolák és szerzetesrendek állami ellenőrzését. Májusi törvények (Maigesetze, Falk-törvények): az 1873-ban elfogadott porosz egyházpolitikai törvények gyűjtőneve. A törvények Adalbert Falk porosz kultuszminiszterhez kapcsolódtak, és az állam felügyelete alá vonták a katolikus papképzés, kinevezések és egyházi fegyelmi ügyek több területét. Kanzelparagraph vagy szószékparagrafus: az 1871-ben bevezetett büntetőjogi rendelkezés, amely politikai ügyekben korlátozta a lelkészek és papok nyilvános, különösen szószéki megszólalásait. Kenyérkosártörvény (Brotkorbgesetz): az 1875. április 22-ei porosz törvény közkeletű neve. Lehetővé tette az állami járandóságok megvonását olyan egyházmegyéktől és egyházi személyektől, amelyek vagy akik nem engedelmeskedtek a Kulturkampf-törvényeknek.
Történeti háttér A német katolicizmus helyzete a 19. században A francia forradalom, a napóleoni háborúk és a Német-római Birodalom 1806-os megszűnése alapvetően átalakította a német katolicizmus helyzetét. Az 1803-as szekularizáció felszámolta a legtöbb egyházi fejedelemséget és sok kolostort. A korábbi, rendi és fejedelmi jellegű egyházi struktúrák helyén a 19. században polgáribb összetételű papság, katolikus egyesületi élet és új politikai katolicizmus alakult ki.
Poroszország 1815 után jelentős katolikus területeket kapott, különösen Rajna-vidéken és Vesztfáliában. A porosz állam történeti identitása ugyanakkor erősen protestáns volt. A katolikusok így egyszerre lettek az állam polgárai és vallási-kulturális kisebbség tagjai. A 19. századi német katolicizmusban a pápasághoz való kötődés, a katolikus sajtó, a Pius-egyesületek, a katolikus nagygyűlések és az egyesületi mozgalom egyre fontosabb szerepet játszott.
A porosz-katolikus konfliktus egyik korai előzménye az 1830-as évek kölni vegyesházassági vitája volt. Clemens August Droste zu Vischering kölni érseket 1837-ben letartóztatták és Mindenbe vitték, mert ellenállt a vegyes házasságokkal kapcsolatos porosz állami elvárásoknak. Az ügy a katolikus ellenállás és a porosz állami beavatkozás egyik szimbolikus előzményévé vált.
Német egység, protestáns Poroszország és katolikus kisebbség Az 1871-ben létrejött Német Császárságot Poroszország vezette. Az új birodalom vallásilag nem volt egységes: jelentős katolikus népességgel rendelkezett Bajorországban, a Rajna-vidéken, Vesztfáliában, Sziléziában, Posen tartományban, Elzász-Lotaringiában és más területeken. A katolikusok egy része regionális vagy nemzetiségi kötődésű közösségekhez tartozott. A lengyel katolikusok esetében a vallási kérdés a nyelvi és nemzetiségi kérdéssel is összekapcsolódott.
Bismarck a német egységet porosz vezetés alatt, Ausztria kizárásával valósította meg. A katolikusok körében tovább élt a föderatívabb, Ausztriát is magában foglaló „nagynémet” gondolat emléke. A Centrum Párt megalakulása és gyors parlamenti megerősödése Bismarck számára olyan politikai tényezővé tette a katolikusokat, amely a birodalmi kormányzást és a nemzeti liberális szövetséget is befolyásolta.
Az I. vatikáni zsinat és az ultramontán kérdés Az első vatikáni zsinat 1870-ben kihirdette a római pápa joghatósági primátusát és a pápa meghatározott feltételek mellett gyakorolt tévedhetetlenségét. A katolikus teológiában ez a pápai hivatalról szóló tanítás pontosítása volt. A német liberális és protestáns közvélemény egy része azonban úgy értelmezte, hogy a katolikusok politikai hűsége megoszlik a német állam és Róma között. Ez a félelem különösen a lengyel területeken és az új birodalomhoz csatolt Elzász-Lotaringiában vált politikailag érzékennyé.
Az ultramontanizmus elleni fellépésben a liberális antiklerikalizmus, a porosz állam protestáns hagyománya, a német nemzetállami centralizáció és Bismarck hatalmi politikája kapcsolódott össze. A katolikusok oldalán a konfliktus a vallásszabadság, az egyházi önkormányzat, a pápával való közösség és a saját társadalmi intézményrendszer védelmének kérdéseként jelent meg.
A konfliktus okai A Kulturkampf nem egyetlen törvényből vagy eseményből keletkezett. A konfliktus fő okai közé tartozott:
a porosz vezetésű német nemzetállam centralizációja; a katolikus kisebbség politikai megszerveződése a Centrum Pártban; az ultramontán katolicizmussal szembeni liberális és protestáns bizalmatlanság; az I. vatikáni zsinat pápai primátusról és tévedhetetlenségről szóló döntéseinek politikai félreértelmezése vagy elutasítása; a lengyel katolikusok germanizációjával kapcsolatos állami törekvések; a nacionalista-liberális állam oktatási és házasságjogi reformprogramja;