A kínai mitológia meghatározása nem könnyű, mivel nem alkot olyan egységes rendszert, mint például a görög vagy a római mitológia. Ha csak azt tekintjük a kínai mitológia részének, ami kínaiul, bármely korszakból is ismert, sok esetben arról is nehezen dönthető el, hogy nem csupán az egykori kínaiak uralta területen élő etnikai kisebbségtől vették-e át. Ugyanez a helyzet a különböző vallások térnyeréséből származó átvételekkel is. Amit tehát ma kínai mitológiának szokás nevezni, az olyan több mitológiai rendszer összessége, amely magába foglalja az ókori kínai, a taoista, a buddhista és a késő kínai népi mitológiákat.
Archaikus kínai mitológia bélyegkép|470px|A kínai mitológia legközismertebb lénye: a sárkány
Az ókori kínai mítoszok kialakulása és sajátossága mai napig a vitatott és homályos kérdések körébe tartozik. Ennek egyik legfőbb okaként a konfuciánus ideológiát okolják. Az összefüggő, gyakorta szórakoztató történetek helyett leginkább csak mítosztöredékből, egymásnak is ellentmondó legendákból rekonstruálhatjuk a -kor előtti kínai mitológiát. Azokban a művekben ugyanis, amit a konfuciánus tudósok átszerkesztettek, csak alig maradt néhány legendás tudósítás vagy a folklór hagyományokból merítő mítosz. Ez talán azzal függhet össze, hogy a törzsek által egyesített népek hagyományai közül csak azokat jegyezték föl, amelyeknek lehetett valami köze a korabeli arisztokrata nemzetségek totemisztikus és genealógiai hagyományaihoz. Másrészt pedig, a konfuciánus írástudó elit az egykori legendás hősök és mitikus uralkodók a múlt valóságos személyiségeivé és egyben példaképeivé váltak. Az ókori kínai mitológia egyik legjellemzőbb vonása tehát a mitikus alakok historizálása. A legfőbb, legjelentősebb alakok uralkodók és császárok lettek, a másodrangúak pedig főhivatalnokok, arisztokraták. Ezzel a folyamattal együtt ment végbe a hősök antropomorfizálása is, melynek eredményeképpen fokozatosan elvesztették azon külső jegyeiket, amelyekkel a legrégebbi időkben, a totemista hitvilág felruházta őket. A totemisztikus elképzelések ugyanis jelentős szerepet játszottak a legrégebbi kínai mitológia kialakulásában. Példának okáért a törzsek a fecskét, míg a törzsek a kígyót tekintették totemősüknek. Ebből a kígyóból alakulhatott ki később a kínai mitológiában nagy jelentőséggel bíró sárkány alakja is.
Forrásai Az ókori kínai mitológia már írásos források alapján is rekonstruálható. Ilyen forrásul szolgálnak az olyan ókori történeti és filozófiai művek, mint például az Írások könyve, melynek legrégebbi részei, az i. e. 14-11. századból származnak; a Változások könyve, melynek legrégebbi részei az i. e. 8-7. századból származnak; a az i. e. 4-3. századból; a az i. e. 4. századtól az i. sz. 4. századig; a az i. e. 2. századból; (王充) Mérlegelések ( 論衡/论衡) című műve az i. sz. 1 századból. A legtöbb információt a régi kínai mitológiával kapcsolatban a , vagyis a Hegyek és vizek könyve című mű (i. e. 4-2. század), valamint (i. e. 4. század) költészete tartalmazza.
Az őskáosz bélyeg| ábrázolása egy fametszeten A legősibb mítoszok sorába tartozik a káosz legendája, amelynek kínai elnevezése: (混沌). Az írott alak, mindkét tagjában szereplő, úgy nevezett „víz-gyökből” arra lehet következtetni, hogy ez az elképzelés a kaotikusan kavargó víz nyomán jöhetett létre. A című filozófiai mű egyik szakaszában amikor még nem volt se föld, se ég, és formátlan alakok bolyongtak a vaksötétben, két szellemlény, vagy istenség jött létre. Egy az i. sz. 3. századból származó szövegben az olvasható, hogy az az ég és a föld olyasféle káoszt alkottak, mint a tyúktojás belseje. Az ég és a föld szétválasztását a legendák nevéhez kapcsolják. Az első ember a földön, az első ősatya hatalmasra növekedett, a belélegzéséből lett szél és az eső, a kilélegzéséből pedig a mennydörgés és a villám. Ha kinyitotta a szemét nappal lett, ha lecsukta a szemét, éjszaka lett. Amikor pedig meghalt a két könyöke, a két térde és a feje átalakult az öt szent heggyé, testszőréből lettek fák és a füvek. Míg a testén élősködő férgek emberekké váltak. mítosza jól mutatja, hogy már az ősi Kínában is létezett az a fajta kozmogóniai rendszer, amely a makrokozmosz és a mikrokozmosz rendszereként egységes képezi le a világot.
Az ember teremtése Jól lehet, az ember létrejöttét, mintegy spontán megjelenését hoz is kapcsolják, de talán még ennél régebbi a ősanyáról szóló mítoszkör, akinek a nevéhez az emberek tényleges megteremtése fűződik.t félig emberként, félig pedig kígyóként (vagy sárkányként) képzelték el, aki az összes létező dolgot megteremtette, beleértve az embereket is. Az egyik mítosz szerint földből és agyagból gyúrta az embereket. Ezek először formátlan, otromba masszák voltak csupán, s a szerint más kultúrhéroszok segítettek neki, megteremteni az ember testrészeit és szerveit. Egy másik forrás szerint, mivel az emberek agyagból való megformálása igen fáradságos munka volt, , hogy felgyorsítsa a folyamatot egy kötelet eresztett a híg sárba, és amikor kihúzta és lerázta azt, egy-egy agyagkupac pottyant le. Belőlük lettek a szegények és a közemberek, míg azok, akiket még saját kézzel gyúrt a gazdagok és előkelők lettek. Később hozzá kapcsolták a házassági szertartás rendjének előírását is. Noha, a későbbi elképzelések szerint választotta el az eget és a földet egymástól, de, amikor azt a feldühödött vízszellem, beszakította, akkor volt az, aki ötszínű követ olvasztva befoltozza az eget, egy másik alkalommal pedig nádhamut gyűjt, hogy azzal torlaszolja el a kiömlő vízáradat útját.
Az első házaspár bélyeg| és ábrázolás egy régi festményen Már a korai időkben széles körben elterjedtnek tekinthetjük a ősatyáról szóló legendákat, akinek a halászháló és a jósláshoz használt trigramok feltalálását tulajdonítják. Ő tanította meg az embereket a vadászatra, a halászatra és a tűzön való ételkészítésre. Mivel eredetileg a törzsek kultúrhérosza volt, lehetségesnek tartják, hogy a korai változatokban egyfajta madáremberként jelent meg. Csak az időszámítás kezdete körül kezdték párjaként szerepeltetni. Olykor t és t olyan páros lényként ábrázolják, akik emberi felsőtesttel rendelkeznek, de az alsó részük kígyó- vagy sárkányfarok, amely egymásba fonódik. Ez egyben a házasságuk jele is. Egy 20. században lejegyzett mítosz szerint és az özönvízből megmenekült testvérpár, akik azért léptek házasságra, hogy a kihalt emberiséget újrateremtsék. t feleségeként csak a 9. században nevezi a költő (盧仝/卢仝).
A vízözön Kínában a vízözön nem az embereket bűneik miatt sújtó büntetésként jelenik meg, hanem a víz, különösképpen a folyóvizek kiszámíthatatlan kaotikusságát jelképező általánosított elképzelés. A legenda azt a harcot meséli el, amelyet a földművelők vívnak az áradással, hogy termőterületeket nyerjenek, és biztosítani tudják az öntözést. Az Írások könyve szerint a vízözönnel elsőként szállt szembe, aki e legfőbb istenségtől elorozott csodálatos, magától dagadó föld ( 息壤) segítségével akarta megfékezni a vizeket. Ő azonban kudarcot vallott, s csak a fia, győzte le a vízözönt, aki csatornákat ásva vezette el a vizeket. Ő az, aki termővé tette a földeket, megszabadította a földet az ártó szörnyektől és megteremtette az emberek számára a földművelés feltételeit.
Világfa, világhegy Mivel a kínaiak úgy képzelték el, hogy az ég és a föld fokozatosan váltak el egymástól, a samanisztikus elképzelésekhez hasonlóan a kínai mítoszokban is szó esik arról, létrán fel lehet jutni az égbe. A létra motívumnál gyakoribb az úgy nevezett világhegy képzete, amely szerint a Kunlun az a hegy, amely összeköti az eget a földdel. Ez a hegy volt a magasságos égi úr, vagyis alsó, földi városa. A mítoszok ezen csoportja valamiféle „világtengely” elképzelésen alapulnak, amelyben a "tengely" nem csupán egy hegy alakját ölti, hanem város és palota is emelkedik rajta. A kozmikus függőleges tengelyről alkotott elképzelések másik csoportja a Napok fájában, vagyis a (扶桑) (szó szerint: „eperfa megtámasztó”) testesül meg, ami pedig egyértelműen a világfa képzetén alapul. A -fán tíz varjú képében lakik a tíz Nap, melyek mindegyike a Délkeleti-tengeren túl élő anya gyermeke.
Nap- és holdmítoszok bélyeg|270px|A Holdban lakó fehér nyúl alakja, amely mozsárban töri a halhatatlanság varázsszerét. 18. századi császári köntös hímzett motívuma
Mint láthattuk, a legkorábbi Nap-mítoszok a -fához kapcsolódnak. ben az áll, hogy a Nap előbb megfürdik egy tóban, majd felkapaszkodik a -fára, és elindul égi útjára. Egyes változatok szerint maga viszi kocsijával végig az égen. Végül a Nap megérkezik nyugatra, ahol leszáll egy másik fára, a ( 若) -fára, amelynek virágai megvilágítják a földet. A Naphoz fűződik az a legenda, amely szerint egy alkalommal egyszerre tíz Nap jelent meg az égen, ami rettenetes szárazságot eredményezett. Az égből azonban egy kiváló íjász érkezett, bizonyos (羿), aki nyilaival lelőtte a kilenc felesleges Napot. A holdmítoszok szegényesebbek a napmítoszoknál. A szerint a Nagy Pusztaságban magasodik a (日月山), vagyis a Nap és a Hold hegye, amely az ég egyik tartóoszlopa is egyben, s e vidéken nyugszik le a Nap és a Hold. szerint a Holdat égi útján egy bizonyos viszi végig a kocsiján, róla azonban ezenkívül szinte mást nem is tudunk. A szerint a Nap egy három lábú varjú, a Hold pedig egy béka (később szintén háromlábú). Későbbi elképzelés szerint a Holdban egy fehér nyúl lakik, amely mozsárban a halhatatlanság varázsszerét készíti. A napmítoszhoz kapcsolódó feleségének tartották t (嫦娥), aki ellopta urától a halhatatlanság elixírjét, s lenyelve azt a Holdra repült, ahol máig egyedül él. Más változatok szerint a Holdon egy bizonyos (吳剛) él, akit azért küldtek oda, hogy kivágja az ott növő hatalmas fahéjfát. A fejszecsapások azonban menten behegednek, így időtlen idők óta, örökké a fát vágja. Ez a mítosz azonban már a kései taoista legendakör része, bár a Holdon növő fahéjfa motívuma már a ben is szerepel.
Égtájak, csillagok A kínai mitológiában igen nagy jelentősége van az égtájakhoz fűződő szimbolikának is. Hagyományosan Kínában öt égtájat tartanak számon: az észak, a dél, a kelet, a nyugat és a közép. Az öt égtáj vagy irány szimbólumai: az északé a 玄武 ("sötét harciasság"); a délé 朱雀 ("vörös madár"); a keleté a 青龍/青龙 ("zöld sárkány"); a nyugaté a 白虎 ("fehér tigris"); a középé a 太一 ("hatalmas egy"). E fogalmak mindegyike egyszersmind csillagkép és grafikus ábrázolatú szimbólum is. Ezt igazolja az a tény, hogy az ókori reliefeken ha kis körökkel ábrázolták a csillagkép csillagait, akkor ugyanoda a zöld sárkány ábráját is elhelyezték. A t teknősként ábrázolták, amely köré egy kígyó tekeredik. Egyes csillagokat istenek, szellemek megtestesülésének tartottak, vagy azok lakóhelyének. A Nagy Medve ( 北斗 szó szerint: "északi merítőkanál") és a benne lakó szellemek például az élet és a halál urai voltak, ők rendelkeztek az emberek sorsáról. A mitologikus legendákban azonban zömében mégsem ezek a csillagképek szerepelnek, hanem egyes csillagok.
A természeti jelenségek mítoszai Az elemek és természeti jelenségek istenei közül (雷公), a mennydörgés istene a legarchaikusabb. Az időszámítás kezdete körüli időkben ot égi sárkánynak tartották. Ív alakú sárkánynak hitték a régi kínaiak a szivárványt is, melynek két végén egy-egy fej található. A régi kínai mitológiában a szelet és az esőt is megszemélyesítették: a szél istene (風伯 / 凤伯) volt, míg az esőé (雨師 / 雨师). A t emberarcú kutyaként írja le, de más változat szerint madárszerű lény volt.
Hegyek és folyók szellemei