bélyegkép|jobbra|300px|A szarajevói alagút bejárata ma múzeum Az alagút-hadviselés olyan hadviselési forma, amelyben a harc föld alá ásott alagutakban, járatokban vagy azok felhasználásával folyik. Az alagutakat fel lehet használni az ellenséges erődítmények meggyengítésére, aláaknázásra, az ellenséges vonalak mögé történő behatolásra, a védelmi rendszerek, állások megerősítésére, rajtaütés vagy ellentámadás kiindulópontjaként, illetve logisztikai feladatra is, például csapatok és felszerelés védett és álcázott átcsoportosítására a harctér egyik pontjáról a másikra.
Az alagutakban, természetüknél fogva, a katonák látómezeje erősen korlátozott, viszont általában csak egy vagy két oldalról vannak kitéve az ellenséges tűznek. Az alagutakból akár kiterjedt rendszert, labirintusokat is kialakítottak, amelyek egész egységek elszállásolására és kiszolgálására is alkalmasak voltak. Kiterjedt alagútrendszer kötötte össze a két világháború között épített Maginot-vonal erődítményeit is, amelyek szintén kommunikációs, szállítási, védelmi, pihenési, raktározási célokat szolgáltak.
Az alagút-hadviselés esetenként összekapcsolódik a városi hadviseléssel, mivel a városokban és más lakott területeken számos alagút található, bár még ebben az esetben is a városi hadviselésre jellemző jellegzetességek dominánsak a harci cselekmények során. Az alagút-hadviselés gyakran felbukkan az aszimmetrikus hadviselés során, amikor a létszámban vagy tűzerőben alulmaradó hadviselő fél földbe ásott alagutak segítségével próbál előnyhöz jutni.
Alagút-hadviselés a történelem során
Ókor thumb|right|A zsidók által ásott alagutak egyike, amelyekben a Bar Kohba-felkelés alatt rejtőztek a római katonák elől Az alagutak harcászati jelentőségére az egyik legkorábbi példa a Kr. e. 8. századból származik, amikor Jeruzsálem lakói egy közelgő asszír támadásra felkészülve 533 méter hosszú alagutat ástak, amely a közeli Gihon-forrás vizét vezette be a városba. Később, Kr. u. 66–70 között a Názárettől északra található Kfar Kana falu közelében a korabeli lakosok földalatti kamrákat és alagutakat ástak ki – a jelentős munkát igénylő rendszer kialakításával a római uralom elleni felkelésre készülhettek fel.
A Kr. u. 132–136 közötti Bar Kohba-lázadás során is kiterjedten alkalmazták a zsidók az alagutakat, és a rómaiak arra kényszerültek, hogy megfelelő ellenintézkedéseket dolgozzanak ki. Nagy erőfeszítéseket tettek az alagutak bejáratainak felkutatására, majd a bejáratnál tüzeket gyújtottak, hogy így füstöljék ki (vagy fojtsák meg) az alagútban tartózkodókat.
A rómaiak Európában is találkoztak az alagút-hadviseléssel: a germán törzsek ellen vívott háborúk során a helyiek hamar rájöttek, hogy a római katonák könnyen el tudják foglalni elszigetelt erődítményeiket, amelyeket a védők ezért rejtett árkokkal és alagutakkal kötöttek össze. Ezek lehetővé tették a meglepetésszerű támadásokat, a gyors visszavonulást, illetve a harcosok gyors átcsoportosítását is. A rómaiak hamarosan megtapasztalták az alagút-hadviselés következményeit, amikor a lesből indított támadások súlyos veszteségeket okoztak a menetoszlopaiknak.Sextus Julius Frontinus: Strategemata: De Constituendo Statu Belli III./10
Középkor thumb|right|Példa a középkori alagút-hadviselésre: Godesburg bevétele 1583-ban egy, a hegy alatt felrobbantott aknának volt köszönhető A középkorban az alagút-hadviselés széles körben elterjedt, a világ minden részén alkalmazták. Leggyakrabban erődítmények, városok, falvak vagy az itt található fontosabb építmények (vár, palota, templomok) összekötésére alakították ki ezeket, utánpótlást lehetett bejuttatni egy ostromlott erődítménybe vagy éppen menekülési útvonalként szolgáltak. Az alagutak segítségével a támadók csapatokat tudtak az ostromlott erődítmény falai mögé juttatni, illetve rejtve tudták megközelíteni a védőket.
Az alagutak felhasználásának egyik speciális formája volt akna-hadviselés, az ostromalagút felhasználása. Ennek legkorábbi formájában – a puskapor felfedezése előtt – fa támszerkezetű alagutat ástak az ostromlott erődítmény falai alá, majd az elkészült alagutat megtöltötték gyúlékony anyagokkal és az egészet lángra lobbantották. A hő hatására a falak leomlottak vagy jelentősen meggyengültek. A puskapor feltalálása és elterjedése magával hozta a robbantóaknákat.
Az alagútásás bonyolult, nehéz és veszélyes művelet volt, mivel a várakat igen gyakran sziklára építették. A vár mélyén a védők vízzel teli vödör vagy kifeszített bőrre helyezett borsószemek segítségével kísérték figyelemmel az alagútásók tevékenységét, amelyet ellenaknával hiúsítottak meg.Ugyanis a víz legkisebb fodrozódása elárulta, ha a közelben alagutat ástak, ugyanígy a borsószemek, amelyek a csákányütések hatására rezegni kezdtek.
Harci körülmények között feltehetően Nándorfehérvár védői használták először a lőporos aknát 1440-ben, majd 1502-ben a spanyol Pedro Navarro érte el az első jelentős eredményt a Nápoly melletti Castel dell’Ovo várának felrobbantásával.Rázsó Gyula szerint a lőporral töltött akna első említése 1405-ből származik, tényleges alkalmazására pedig 1536-ig kellett várni. Forrás: A hadművészet középkori és újkori klasszikusai, Szerk.: Rázsó Gyula, Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest 1974, 51. o.
A középkor és a kora újkor hadászatának fontos szerepét képezték a várakért folyó harcok, és ezen belül az aknaharc. A támadó és védekező alagutak kialakítása fontos részét képezte a várvívásnak. Ez különösen a 17. századtól igaz, amikor az egyre jobban fedezett falú erődökkel szemben a korabeli tüzérség már szinte tehetetlen volt. Ekkor születtek meg azok a speciális műszaki csapatok, az aknászok és árkászok, amelyek a várért folyó harcban fontos szerepet játszottak. Az első aknaszázadot a franciák állították fel 1673-ban.
Modern kor thumb|right|A messines-i csata kezdetén felrobbantott brit aknák által megsemmisített német lövészárok thumb|right|A Pool of Peace néven ismert emlékhely valójában a második messines-i csata kezdetén felrobbantott alagutak helyén maradt kráter A tüzérségi eszközök fejlődésével, a robbanógránát feltalálásával, a kordit és dinamit széles körű elterjedésével a várostromok szerepének csökkenésével az alagút-hadviselés és az aknaharc is egyre jobban elvesztette jelentőségét, mígnem az első modern nagyszabású katonai konfliktusban, az első világháború során ismét megjelent a korábbról ismert módszer.
A lövészárok-hadviselésre jellemző megerősített állások már az amerikai polgárháborúban feltűntek, amelyeket szintén aknákkal igyekeztek lerombolni. Az orosz–japán háború során Port Arthur ostroma alatt került sor aknarobbantásra, azonban az aknaharc egyik legjobb példája később tűnt fel.
Miután a kezdeti támadó hadműveletek után a nyugati fronton megmerevedtek az arcvonalak és a korábbi várostromokhoz hasonló állóharc vette kezdetét, a szemben álló csapatok fegyvertárába jól beleillett az alagútkészítés és -robbantás. A brit, francia, német, ausztrál utászok igen széles körben alkalmazták az aknákat az ellenséges pozíciók elleni támadások előkészítésére, illetve az arcvonalak áttörésére.
Az alagút-hadviselés egyik klasszikus példája a második messines-i csata, amelynek előkészítéseként került sor az egyik legnagyobb aknarobbantásra. A brit utászok 22 aknát ástak a német vonalak alá, amelyeket robbanóanyaggal töltöttek meg. Végül 19 aknát robbantottak fel 1917. június 17-én hajnalban. A robbanás zaját állítólag Londonban is lehetett hallani, hatására 10 000 német katona azonnal meghalt, rengetegen megsebesültek, a többiek pedig pánikszerűen menekültek. A Sir Herbert Plumer tábornok vezetése alatt álló szövetséges csapatok pedig igen gyorsan lerohanták a német vonalakat.Ahol természetesen ismét ki kellett építeni a lövészárkokat, hogy meg tudják védeni magukat az ellentámadásoktól. Kiterjedt aknaharc folyt más hadszíntereken is, például a sziklás talajú olasz–magyar fronton, ahol az állások olyan közel voltak egymáshoz, hogy egy-egy aknarobbantás mindkét fél lövészárkait megsemmisítette, és utána öldöklő harc vette kezdetét a hátramaradt tölcsér birtoklásáért. A magyar utászok nevéhez fűződik az 1916. május 8-án felrobbantott San Martinó-i akna, amely jelentős hőstettnek számított.Magyar műszaki parancsnokságok, csapatok és alakulatok a világháborúban. Szerk.: Jacobi Ágost. Budapest, 1938., 11. o. Az aknaharcok állandó, komoly veszélyt jelentettek és ennek a lövészárokban tartózkodó katonák is tudatában voltak: „mintha lőporos hordón ültek volna”.
A háború során emellett igen hosszú alagút-rendszert ástak ki az utánpótlás és a csapatok mozgatására is, amelyek így rejtve maradtak az ellenséges tüzérségi megfigyelők elől.az első világháborús aknakharcokról, illetve az itt tapasztalt körülményekről, veszélyekről hiteles képet festenek a korabeli irodalmi alkotások, mint pl. Wilhelm Michael A Hohenzollern-sáncot tartani kell!, vagy Zalka Máté Doberdo című könyve.
A keleti fronton a sikeres Bruszilov-offenzíva első fázisában alkalmazták a lövészárkokkal kombinált alagutakat, hogy az orosz katonák az osztrák–magyar állásokhoz minél közelebb jussanak és onnan indítsák támadásukat.
Alagutak a 20. századi erődépítészetben thumb|right|Francia katonák a Maginot-vonal egyik erődítményének közlekedőfolyosóján thumb|right|Meredeken emelkedő folyosó az elzászi Four à Chaux erődben Az első világháborús alagút-hadviselési tapasztalatokat később felhasználták a nagy erődítményrendszerek, mint például a Maginot-vonal vagy a Siegfried-vonal építése során. A régi várak, erődítmények már nem feleltek meg a követelményeknek, nem képeztek összefüggő rendszereket, és könnyen körbezárhatók voltak. A hadmérnököknek ezért olyan megoldást kellett találni, amely egyesíti a várak vastag falak adta védettségét és tűzerejét a mélységben tagolt lövészárok-rendszer nyújtotta lehetőségekkel, és együttesen olyan előnyökhöz juttatják a védőket, amit a támadók semmilyen tűzereje nem tud ellensúlyozni.
Franciaországban 1927-ben kezdődött meg a végül 350 km hosszú Maginot-vonal építése, majd ennek nyomán valóságos erődépítési láz tört ki Európában: majdnem minden ország erődrendszert kezdett építeni az ellenségnek kikiáltott vagy tartott szomszédos állammal közös határon. Ezek közül a legjelentősebbek a belga Daladier-, a német Siegfried-, a finn Mannerheim-, a görög Metaxász-vonal, Romániában pedig a Caro-vonalak voltak.Hadtudományi lexikon II., főszerkesztő: Szabó József, Magyar Honvédség és a Magyar Hadtudományi Társaság, Budapest 1995, 848. o.
A legnagyobb és legkorszerűbb a Maginot-vonal volt. A hatalmas erődök alatt ásták ki a lőszerraktárakat, a légkondicionált legénységi körleteket, kórházakat, közlekedőfolyosókat, megfigyelőállásokat. Az építmények átlagosan 30-50 méterrel a felszín alatt helyezkedtek el, míg a közlekedőfolyosókat, az út- és vasúthálózatot 9-12 méter mélyen alakították ki.Szabó József János: Erődépítészet a XX. században. Geoinformatikai esettanulmányok. Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2004, 107. o.
Második világháború thumb|right|Légvédelmi óvóhely a londoni földalatti egyik járatában A második világháború során az alagutak jórészt elvesztették harcászati jelentőségüket, de a nagyvárosokban kiépített földalatti közlekedési hálózatok (mint például a londoni vagy moszkvai metró) alagútját a légitámadások során óvóhelynek használták a civilek.